Ha a háborúkban elpusztultak volna őseim, nem tette volna boldoggá őket a kétes alakok utólagos pózolása.

Kijátszották a hatóságokat a magyar neonácik, s akiket felhasználnak céljaikhoz. A közvéleménnyel is elhitették, hogy a 2021-es Kitörés emléktúra – vagyis az 1945. február 11-én, a szovjet csapatok által ostromgyűrűbe zárt Budai Várból kitörő német és magyar védőkre emlékezés – a járványhelyzet miatt elmarad. Mint a Magyar Hang írja:

„Úgy tűnik azonban, hogy az egyik szélsőjobboldali szervezet, a Légió Hungária megtalálta a módját, hogy idén is megszervezze túráját, és azt már meg is tartották.”

Ügyvédi tanácsra és a Bicskei Rendőrkapitányság közrendvédelmi alosztályának őrnagyával bizonyos részletekről szóban egyeztetve, tízfős csoportokban összesen százan vehettek részt a rendezvényen. Előtte a Magyar Nemzet címet viselő kormánylap közölt ünnepi cikket „Dicsőség a hősöknek!” címmel, amit többen megbíráltak, köztük én is.

Egyrészt azt tettem szóvá, hogy a társadalmi értelemben jobboldali-neoliberális és a szintén jobboldali-konzervatív, illetve szélsőjobboldali újságírók, műsorvezetők, nemkülönben a magyar parlamenti pártok politikusai kivétel nélkül, három évtizede egyformán összemossák a még nem elpusztított üldözöttek tízezreinek és leszármazottaiknak életet jelentő felszabadulást, majd a később – nem mellesleg amerikai, angol beleegyezéssel történt – állandósult megszállást. Másrészt azzal foglalkoztam a Bekiáltás blogban, hogy a náci német hadsereg támogatására 1941–1945 között behívottak, a határoktól akár kétezer kilométerre kényszerített katonák és munkaszolgálatosok áldozatok voltak, nem pedig hősök. A felelőtlen, haszonleső akkori uralkodó osztály, konkrétan Horthy és Szálasi áldozatai. Azoké, akik a háború legvégén még Magyarországot is odadobták martaléknak.

Mert a nácikkal együtt ellenálló magyar alakulatok miatt bombázták szét az angolszászok a vasútvonalainkat, az időközben a németek által kifosztott üzemeinket, ostromolták meg a szovjetek a városokat, köztük is elsősorban Budapestet, amelynek hídjait egytől egyig felrobbantották a németek. Ellentétben Romániával, Csehszlovákiával, ahol fegyveres támogatást is adott az átállt nemzeti hadsereg, illetve a kiterjedt partizánmozgalom az akkor már feltartóztathatatlan ellentámadásban lévő Vörös Hadseregnek. Nálunk viszont a német-magyar alakulatoknak előbb az Északkeleti-Kárpátok gerincén kiépített Árpád-vonalon, majd a Hortobágy, Budapest, Székesfehérvár térségében kifejtett, a hitleri őrület miatti ellenállása összesen legalább százötvenezer szovjet katona életébe került. Döntő többségük  ugyanúgy a civil életből, a családja mellől lett mozgósítva, mint nálunk. Viszont ennek az ellenállásnak a fedezetében, a magyar hatóságok közreműködésével, még a háború utolsó szakaszában a nácik megsemmisítettek négyszázezernyi magyar zsidót, cigányt, politikai üldözöttet. 

Hozzá a legvégén a nyilasok még egy utolsó, rettenetes vérengzésbe, nőkkel való erőszakoskodásba és rablásba kezdhettek elsősorban a fővárosban, ahol – ritkán szokás ezt említeni – a várba húzódott katonák jelenléte, ellenállása is lehetővé tette az erőszak tombolását.

Ehhez képest Ungváry Krisztián sztártörténész – aki már harmadik alkalommal szervezett emlékfutást Gerhard Schmidhuber, a náci-német megszállás egyik parancsnoka, az úgymond „emberséges katona” 1945. február 11-i halálának tiszteletére – azt állítja: „a Wehrmacht tábornokaként jogilag nem követett el háborús bűncselekményeket”, sőt a vezérőrnagy meg akarta menteni a budapesti zsidókat. A történész szerint a német tábornokot a magyar emlékezetkultúra részévé lehetne tenni. Mintha egyre kevésbé számítana, mit mond ugyanerről például Karsai László, a legfelkészültebb holokauszt-kutató, aki megalapozatlan, bizonyíthatatlan  zagyvaságnak tekinti Ungváry állításait, s elutasítja azt az indítványát, hogy legyen emléktáblája Budapesten Schmidhuber-nek. Mintha az értelmetlen ellenállásban való irányító szerepe miatt eleve nem tapadna nevéhez jóval több mint százezer ember vére, és a főváros romhalmazzá tétele... 

Személyes okom is van arra, hogy így írjak. Akár apám és társai is az elesettek között lehetettek volna. Nagykamasz leventeként a falujuktól kilencven kilométernyire északkeletre lévő Nyíregyházára vonultatták őket 1944-ben. A szinte még gyerek kiképzetleneket állították volna az akkori világ kétségtelenül legerősebb hadserege, a szovjet ellen. Első világháborús puskákkal… Eközben a község vezetői, tehetős malmosa – ki autóra, ki szekérre felpakolva cókmókját – az ellenkező irányba, nyugat felé húzott, mint nemrégiben egy korabeli monográfiából megtudtam. Szerencsére, apáméknak volt annyi eszük, hogy megszökjenek, s Debrecent megkerülve, a Hortobágy nádasaiban bujkálva visszatérjenek a faluba. Bár az otthonuktól alig másfél kilométernyire még egy német őrnagytól is meg kellett mentenie őket egy magyar tisztnek.

Az ádáz harcok során a falu vagy háromszor cserélt gazdát. Körülbelül száz kilőtt német és szovjet páncélos maradt a házak között, s főleg a környező mezőkön. És persze a holttestek. Már amelyik nem égett szénné...

Szerencse volt a tragédiák közepette, hogy nagyapám tudott oroszul. Az I. világháború kitörése a Vereckei-hágónál érte, ahol besorozott határőrként szolgált. Mint ilyen, már 1914 őszén a cári hadsereg fogságába esett. Túlélte a Kaukázuson és a sivatagokon keresztüli egy éves szállítást-vándorlást, s a szibériai irkutszki lágerben kötött ki. 1921-ig, a hazavergődéséig volt ideje oroszul megtanulni. Könnyen szót értett hát a faluba bevonuló szovjet egység parancsnokával, aki emiatt náluk rendezkedett be. Az őrség aztán a környékbeli, esténként  hozzájuk szállásolt lányokat is megvédte a rendezett sereget követő, az alakulatukat elveszített, csellengő, ételre és nőkre vadászó katonáktól.

Így aztán én is megszülethettem vagy hét évvel később. De ha bármelyik ősöm, bárhol elpusztult volna, aligha hiszem, hogy boldoggá tette volna az évtizedekkel később náci egyenruhákba és korabeli magyar mundérokba bújt, rögeszméktől fűtött, kitörésnapiak pózolása. Mert nem hősökként, hanem az urak áldozataként gondoltak magukra, még ha túlélők is voltak. Nagyapám, akiről a család a majd hétévnyi fogság alatt semmilyen hírt nem kapott, különösen annak. Ezért nyilvánvaló, hogy felmenőim ugyanazt mondanák most a kitörésnapiaknak, amit gyerekként hallottam tőlük: idegen földek elfoglalására vezényelt, az életükért hőségben, zuhogó esőben, sárban, hóban, fagyban küzdő, a feljebbvalóiknak kiszolgáltatott katonákat csak azok nevezik hősöknek, akik rájuk hivatkozva küldenének újabb ágyútöltelékeket az újabb háborúkba. Lehetőleg saját maguk és fiaik helyett, miként ez mindkét nagy háborúban tették kevés kivétellel a magyar vezetők, a nagyiparosok, a birtokosok, a nagygazdák.# 

CÍMKÉP: Úgymond „ízlésesen kiadagolt és becsomagolt” Hitlerszalonnát, (kemény, szeletelhető lekvárt) osztogattak a 2021-es Kitörés Emléktúrán. A Légió Hungária oldala az alábbi képaláírással osztotta meg a fotót: «Mozgalmunk felajánlása a Budai Kitörés Emléktúra résztvevőinek. „Autentikus táplálékkiegészítő” a Hitlerszalonna.» (Fotó Magyar Hang> Légió Hungária)