Saját zsákmányaként kezelte filmszövegemet az egykor szebb napokat látott újság tollforgatója.

A magamfajtának megdobogtatja a szívét, ha sorait kinyomtatva látja. Igazán nem panaszkodhatom, hiszen sok ezerszer volt részem ebben az élményben. Egyetlen esetben azonban üröm kerül az örömbe. Akkor, amikor

a mondataidat egy másik szerző orozza el, anélkül, hogy feltüntetné a forrást.

Megtörtént ez olykor a szövegeimmel, de nem csináltam belőle perpatvart. Most is csak azért teszem szóvá a Magyar Nemzet cikkírójának eljárását, mert az egyik, 2016-ban készült, kisfilmünk főszereplője elképedve hívta fel stábunk figyelmét arra, hogy az egykor szebb napokat látott újság hasábjain találkozott a filmbelihez kísértetiesen hasonló mondatokkal. A három, egyenként három–öt perces részből álló összeállítás befejező darabjában azt dolgoztuk fel, hogyan foglalkozik ragadozó madarával a szenvedélyes madarász. A film szövege így kezdődik:

„Mintha végtelen ázsiai sztyeppét látnánk. Pedig csak itt, Magyarországon, a Bihari-sík egyik faluja közelében, Földes határában kémleli a tájat a solymász. Imre István galambászhéját röptet. Egyfajta edzése ez a már betanított madárnak. Az augusztustól március végéig tartó vadászidényben legalább napi két órát kell foglalkozni a ragadozóval, hogy izmai jó erőben legyenek, s hogy szilárd maradjon a gazda és az állat közötti kapcsolat.”

Ehhez képest mit látnak szemeim, amikor a hozzám csak most elküldött linkkel megnyitom a Magyar Nemzet oldalán a „Farkasok a levegőben” című, Gurzó K. Enikő által jegyzett cikket? „Mintha végtelen ázsiai sztyeppén járnánk, pedig csak itt, a Dél-Alföld egyik falujánál kémleli a tájat a solymász. Héját röptet. Edzése ez a betanított madárnak. Az augusztustól március végéig tartó vadászidényben legalább napi két órát kell foglalkozni a ragadozóval, hogy izmai jó erőben legyenek, szilárd maradjon a gazda és az állat közti kapcsolat.”

Talán azt mondhatja valaki: véletlen egybeesés. De akkor lássuk a továbbiakat! Az általam 2016-ban írt filmszöveg így folytatódik:

„Szabadon követésnek mondják az ember és a madár együttműködésének ezt a formáját. Az elől haladó vadászt hívás nélkül követi a héja, s le-leszáll a kitartott kézen lévő vastag bőrkesztyűre, az időnként felkínált jutalomfalatra. Ha nyulat, fácánt fedez fel a távolban – ösztönösen utána ered, rácsap, s fogva tartja, mígnem a gazda kiszabadítja a prédát az acélkarmok közül.”

Hogy hogy nem, négy évvel később Gurzó K. Enikő ezt is eltalálta, hiszen így írt a Magyar Nemzetbe: „Az ember és a madár együttműködésének ezt a formáját szabadon követésnek mondják. Az elöl haladó vadászt hívás nélkül követi a héja, s le-leszáll a kitartott kézen lévő vastag bőrkesztyűre az időnként felkínált jutalomfalatért. Ha nyulat, fácánt fedez fel a távolban, ösztönösen utánaered, rácsap és fogva tartja, míg a gazda kiszabadítja a prédát a karmok közül.” .

Pici változások a szórenden, de a mondatok sorrendje, a hangulatot leíró szavak kísértetiesen megegyeznek. Ha van telepatikus képesség, akkor Gurzó K. Enikőnek nem akármilyenek az adottságai. Mert évekkel azelőtt így folytatódott a filmhez írt szövegem:

„Ilyenkor a vadász nem csak azért siet, hogy megmentse a zsákmányt. Az ő gondolata inkább az, nehogy megsérüljön a madara az egyenlőtlen küzdelemben. Amíg a galambászhéja súlya a másfél kilót sem éri el, a nyúlé öt is lehet. Az idomítás csúcsa, amikor ennél nagyobb testű vadra is rárepül a ragadozó madár. Mert csak akkor tesz ilyet, ha feltétlenül bízik abban, hogy az ember rögvest segítségére siet. Négyezer éves tudás örököse a földesi Imre István, aki gyerekkorától rajong a madarakért.”

Mit tesz isten, ez is visszhangzott a Magyar Nemzet látnoki erejű tollforgatójának agyában, bár arra azért ügyelt, hogy a madarász nevét kicserélje: „Ilyenkor a vadász nemcsak azért siet, hogy megmentse a zsákmányt. Az ő gondja inkább az, nehogy megsérüljön a madara az egyenlőtlen küzdelemben. Amíg a galambászhéja súlya a másfél kilót sem éri el, a nyúlé öt is lehet. Az idomítás csúcsa, amikor ennél nagyobb testű vadra is rárepül a ragadozó madár, mivel csak akkor tesz ilyet, ha feltétlenül bízik abban, hogy az ember azonnal a segítségére siet. Czene Ferenc négyezer éves tudás örököse, gyermekkora óta rajong a madarakért. 

Nem folytatom, mert olyan szánalmas! Miközben a szerző – némi képzavarral – a levegő farkasairól ír a ragadozó madarakkal összefüggésben, mintha zsákmánynak nézné, úgy csap le a más által írt szövegre. Legalábbis ez az erős látszat, amiből hajlamos arra gondolni a magamfajta, bár nyilván tévesen: „Úgy látszik, nemzetes uramék és asszonyomék lopásának se fönt, se lent sose lesz vége!” Bár, ahogyan a Magyar Nemzet is a jelenlegi működtetőihez jutott... Mindenesetre, azt javaslom, ne az egyébként 2020. augusztus 2-án megjelent újságcikket nyissák meg – mert az ismert dal parafrázisával: „magyar földön lassan jár a posta” –, hanem a földesi Imre István Madársuli nevű Facebook-honlapját, aki nem csak ragadozó madarakat, hanem papagájokat is idomít. Azokon mosolyogjanak inkább, és ne a valaha tekintélyes lap mai ragadozóján bosszankodjanak! Legalább addig, amíg a bohókás, papagájos versezetemet is le nem nyúlja valaki. #

CÍMKÉP: Imre István galambászhéját röptet a 2016-ban Karácsony Sándorral együtt forgatott filmünkben – A Magyar Nemzet látnoki képességű tollforgatójának agyában csodával határos módon visszhangzott a filmhez írt, Zahorán Adrienne tolmácsolásában elhangzott szövegem