Félrevezet, aki egyenlőségjelet tesz a kapitalizmus, az államszocializmus és az orbáni NER közé.

Erősen bírálva, mégis, bizonyos értelemben megértően beszélt Parti Nagy Lajos, az élő klasszikusnak tekintett író a mai magyarországi viszonyokról. Ugyanis ezt nyilatkozta a Népszava november 20-ai számának:

„Senki nem akarhatta ezt a rendpárti diktatúrát, még később sem. Csak túl édes lett a hatalom, és ellenállás hiányában mindent meg lehetett csinálni, és mindent meg is csináltak, ami az EU-n belül tehető. (…) Nem hiszem, hogy a NER urai ezt akarták volna: ők maguk sem tudták volna elképzelni, hogy ekkora gazemberekké válhatnak. Lehet, hogy vágytak rá, de nem tudták elképzelni. Most meg itt vannak.”

Ha ennyit olvastam volna az interjúban, még nem ültem volna le a számítógép elé. Csakhogy van a gondolatmenetében más is.
– Egyrészt egy hiátus. Történetesen az, hogy bár meglebegteti annak lehetőségét, hogy valaminek „szükségszerű következménye” a kialakult helyzet, mégsem a szükségszerűség fölött meditál, hanem arról beszél: „szeretném hinni, hogy inkább csak kisiklás, egy ronda defekt a magyar demokrácia történetében. Ki gondolt erre ’90 táján: hogy egy ilyen pöfeteg, cinikus reprintje előáll az összes XX. századi kommunista vagy fasiszta diktatúrának, mely képződmény mindent, amit el lehet lopni, el is lop.”
– Másrészt a „vagy” kötőszó használatával felcserélhetőnek tekinti az általa kommunistának nevezett,  illetve a fasiszta diktatúrát. Szerinte ezek olyan képződmények, melyek mindent, amit el lehet lopni, el is lopnak. Ugyanúgy, mint a NER. Minden tiszteletem ellenére azt kell mondanom: a mester a megszokott sztereotípiával mos össze két társadalmi–gazdasági rendszert, illetve egybepakol különféle kormányzási módokat.

Kezdjük a „másrészt”-tel!
Azon nem rugózom, hogy a „képződmény” nem lophat, csak annak létrehozója. Ennél ugyanis lényegesebb, hogy az úgymond kommunista, illetve a fasiszta diktatúrák között jelentős a különbség. A főleg a fasiszta Olaszországgal és a Japánnal összefogott náci Németország a világ eddigi legpusztítóbb háborúját indította el. Nem mellesleg a ,,demokratikus” országok nagytőkéseinek, illetve kifejezetten a brit kormány támogatásával – vö.: az amerikai Ford és mások tetemes adományait, illetve az 1938-as müncheni egyezmény. A rablott értékek elsősorban Németország és részben a külföldi demokráciák magántőkéseinek gyarapítását szolgálták. (De persze, a demokráciákban nem lopnak!) A ma csodált német nagyvállalatok jó része akkor erősödött meg. Vagyis, magánkapitalizmus volt ez, bár egy őrült diktátor önkényes kormányzásával párosult.

Aztán az önkény eltűnt, s maradt a Svájcba menekített vagyon, illetve a magáncégek további gyarapodását lehetővé tevő munkaszervezési- és mérnöki tapasztalat, a kapcsolati tőke, meg a Marshall-segély…

Lássuk, mi a helyzet az úgynevezett kommunista diktatúrával! Amit Parti Nagy ennek nevez, az kezdetben, a Szovjetunióban tízmilliók támogatásával, a négyévnyi világháború után további négy év polgárháborús véráldozatával (!) jött létre a félfeudális–félkapitalista Oroszországban uralkodó önkénnyel, a kasztos elmaradottsággal szemben. Aztán megerősödött a javak újraosztása (Parti szerint lopása) révén, lehetővé téve az addig 85 százalékban írástudatlanságban tartott, 90 százalékos gyermekhalandósággal, száz év alatt, a hatalmas ország különböző vidékein ötven éhínséghullámmal (!) sújtott tömegek számára a szociális és kulturális felemelkedést, vagyis az osztálykorlátok átlépését.

Továbbá az iparosítást, a polgárháború, majd az utolsó nagy éhínség – az egész Dél-Oroszországot, Dél-Ukrajnát, a Tatárföld, a Kazahsztán egy részét sújtó golodomor, ukránul: holodomor –, következményeinek felszámolását, nem utolsó sorban a Hitler „Mein Kampf”-jában félreérthetetlenül kilátásba helyezett háborúra való erőltetett, mindössze tizenöt év alatti (!) felkészülést. És ennek ellenére, az addigiakhoz képest nőtt az anyagi értelemben vett létbiztonság. Viszont a külső a körülmények, továbbá a nomenklatúrán belüli hatalmi harc miatt eluralkodott a félelem légköre, az erőforrások hiányát pedig részben kényszermunkával pótolták, amihez osztályszempontok adták az eszmei alapot, de a személyes bosszúállás is szerepet kapott benne.

Nem mellesleg, a minap Boris Johnson, az Egyesült Királyság miniszterelnöke figyelmeztette hallgatóságát: „az orosz véráldozatnak köszönhetjük, hogy a II. világháborúban legyőzhettük a nácizmust”. Ezzel a kormányfő akarva-akaratlanul szembement a nyugati médiumokban és a politikai körökben folyó történelemhamisítással. Mindenekelőtt az Európai Parlament 2019. szeptember 19-ei, szégyenteljes határozatával, amivel a II. világháború kitöréséért egyaránt felelősnek nyilvánította a Szovjetuniót és a náci Németországot.

Eközben a képviselők sunyi módon hallgattak az 1938-as müncheni szerződésről, a nyugati nagytőkének Hitler hatalomra juttatásában játszott szerepéről, s arról, hogy a brit kivételével az Európa valamennyi gazdaságát (!) és több hadseregét mozgósított hitleri Németország megsemmisítésének fő terhét a soknemzetiségű Szovjetunió, mindenekelőtt az oroszok viselték. Igaz, egy diktátor irányításával – amúgy az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia vezetőinek kényszerű szövetségeseként.

Ezek az események Magyarországra is kihatottak. Még jóval a háború előtt a magyar ipari burzsoázia szorgalmazta a Szovjetunióval való kereskedelmi kapcsolatokat. Aztán a Trianonnal elveszett földbirtokai után sóvárgó, revíziót remélő arisztokráciával együtt fordított, s már a háborús osztozkodásban való részvételre számított. A háborús babérok vágyától hajtott, németérzelmű tábornoki karral, a zsidó vagyonra szemet vetett haszonlesőkkel együtt álltak ki amellett (legalábbis nem álltak ellen annak), hogy hadat kell üzenni mindenekelőtt a Szovjetuniónak.

A magyar megszálló katonáknak a fronton való kegyetlenkedésére, a nyilasok vérszomjára, a hivatalnokoknak az ország polgárai elleni népirtásban való részvételére, az angolszász légierő bombázására, az országot Hitler akaratának megfelelően nyolc hónapon át tartó, értelmetlen fegyveres ellenállásra ráadás volt a szovjet megszállás, s ebből következően a bolsevik rendszer erőszakos létrehozása – a két másik győztes nagyhatalom értelemszerű áldásával, illetve beletörődésével.

Igen ám, de e sokak által okkal sérelmesként megélt helyzetnek másik oldala is volt. Ez indította el az addig jogfosztott tömegek szociális és kulturális felemelkedését. Persze, szovjet mintára és diktatórikus úton. Ha már a magyar uralkodó osztály – az osztrákkal ellentétben – az 1800-as évek végén elutasította Ferenc József császárnak és királynak a polgári jogok széles néptömegekre kiterjesztésével kapcsolatos indítványát. Például a választás és választhatóság jogának megadását, ami a vállalatalapítás egyik jogi feltétele. Így történt, hogy erre fél évszázados késéssel, a megszállás körülményei között, a szerves fejlődés ellen ható geopolitikai és gazdasági feltételek mellett került sor, s így nem jöhetett létre az erős és számos polgári osztály.

Ezzel összefüggésben azonban azt is idézzük fel, hogy az ilyen-olyan nyugati demokráciákat is véres diktatúrák, polgárháborúk előzték meg, akár Angliára, akár Franciaországra, akár az Egyesült Államokra vagy másokra gondolunk. Ráadásul gyarmat-, illetve rabszolgatartóként, a borzalmas gyárakban gürcölő gyerekek és nők kizsákmányolójaként egészen a múlt század közepéig ott sem részesült a társadalom minden tagja az áldásokból. Ami viszont nem egészen mondható el a kádári „átkos”-ról.

Annak ugyanis az összes hátulütőjével a sajátja volt, hogy a közösen megtermelt, a pártállam vezető rétege által jól-rosszul visszaosztott jövedelemből a társadalom gyakorlatilag minden tagja lényegében ingyenes oktatásban, egészségügyi ellátásban, olcsó kulturális-művelődési szolgáltatásokban részesült. A nyugdíjrendszerből korábban kiszorultakat is beemelték a nyugellátásba, és teljes volt, bár kapitalista értelemben nem hatékony a foglalkoztatottság. Ezek miatt helyesebb ezt a szisztémát államszocializmusnak nevezni, jóllehet más szemszögből az államkapitalizmus kifejezés használata is indokolt lehet vele kapcsolatban, ám kommunizmusnak – később részletezett okok miatt – semmiképpen sem.

Mindent egybevetve azt talán a fentiekkel is sikerült érzékeltetnem, hogy félrevezet, aki egyenlőségjelet tesz a kapitalizmus, illetve az úgymond kommunizmus és a szintén kapitalista viszonyok közötti orbáni NER közé.

Most azonban térjünk rá az írásom elején említett „egyrészt”-re, azaz a hiátusra!
Amikor Parti Nagy Lajos egyszerű kisiklásnak, defektnek minősíti az orbáni nemzeti NEM együttműködés kormányzási rendszerét, azokhoz hasonlóan jár el, akik éles cezúraként láttatják az 1989–1990-ben lezajlott rendszerváltozást. Annyiban van ebben igazság, hogy a propagandisták által kommunizmusként aposztrofált államszocializmusból magánkapitalizmus lett. Aminek a kormányzási rendszere, szabadság- és demokratizmusfoka az egyik helyen ilyen, a másikon meg olyan, jóllehet a mi lelki szemeink előtt általában csak a legfejlettebb országok felszínesen ismert példája lebeg.

A gazdaságban a magántőke jutott meghatározó szerephez, bár az állami, sőt a nemzetközi támogatások, vagyis befolyások is erősek maradtak, ami eleve ironikussá teszi, hogy itt és másutt szabad piacgazdaság lenne, miként azt sokan állítják. Emellett a korábbi szociális és kulturális vívmányok lassanként felszámolódtak és felszámolódnak. Az elesett, kiszolgáltatott rétegeknek nincs esélyük arra, hogy ne a születéskori társadalmi helyzetüknek legyenek foglyai. Hovatovább a középosztálybelieknek sem. A legképzettebbek kivándorlása a lakosság tíz százalékát érinti. Ám az igencsak tévedés, hogy ennek az állapotnak a létrejötte egy rövid, történetesen az 1989–1990 közötti időszakhoz lenne köthető, mint ahogy nem is 2010-ben kezdődött.

A bolsevista kemény diktatúra első időszakának végén, azaz 1956-ban a tömeg már átlátta, hogy sok tekintetben új uralkodó osztály nőtt a feje fölé: a nomenklatúra, a pártbürokrácia, amelynek felső rétege messze jobban él, mint ők. Miközben vizet prédikáltak, bort ittak. Az októberi felkelés valódi, ma szőnyeg alá söpört forradalmi jellegét éppen az ez elleni düh és cselekvés adta, s a munkástanácsokban – a termelő tulajdon dolgozói, ha úgy tetszik, közösségi, ebben az értelemben kommunista ellenőrzés alá vételében, a termelés alulról történő megszervezésében – öltött testet.

Ha az eseményeknek ezt a részét kommunista forradalomnak neveznénk, alighanem közelebb járnánk az igazsághoz, mint most, amikor a „pesti srácok”-at próbálják a középpontba állítani. Utóbbiak kezébe egyesek fegyvert adtak, hogy kamaszként, tapasztalatlan, kiképzetlen fiatalként felkeljenek a szovjet megszállás, vagy a rákosista párt és ökle, az AVH uralma ellen, de ideológiai meggondolások nem vezérelték őket. A valódi forradalom a munkahelyeken folyt, méghozzá alulról megszervezett módon, akár tudatosan, akár nem, de lényegileg kommunista felfogásban.

Amikor 1957 elején teljesen sikerült felszámolni ezeket a dolgozói szerveződéseket, az a helyzet még csak-csak mutathatott a később megtapasztalt államszocializmus, azaz a szociális problémák iránt érzékeny társadalom irányába, amelyben – a mai Orbánéval szemben – az volt a jelszó, hogy „Aki nincs ellenünk, az velünk!”, de a kommunizmuséba biztosan nem.

Egyrészt azért nem, mert ilyen rögzült társadalmi-gazdasági formációt csak a sztálinista felfogás ismer. Másrészt azért nem, mert miközben az uralkodó elit a propagandában a kommunizmusról fecsegett, pártfüggő helyzeténél, bolseviki mentalitásánál fogva kezdettől fogva akadályozta, illetve objektív okokból akadályozni volt kénytelen az embernek az embertől való függésének megszüntetésére, az embernek a munkájától elidegenítő viszonyok felszámolására, az egyéni és a közösségi érdek ellentmondásának feloldására törekvést, ami a kommunizmusnak, mint hangsúlyosan mozgalomnak, nem pedig egy létrehozandó állapotnak a lényege. (Vö.: Marx–Engels: Német ideológia, Magyar Helikon, 12974, 45.)

Sok más mellett, például azért sem volt a rendszernek kommunista vagy kommunisztikus jellege, mert a szovjet blokk országai – részben a szovjet hírszerzés ellenőrzése mellett, már a II. világháború befejezését követően néhány évvel – gazdasági okokból rákényszerültek a nyugati cégekkel, többek között a korábbi náci párt tagjainak közvetítésével, üzleti kapcsolatok kiépítésére. Ez aztán – nálunk a Magyar Nemzeti Bank közreműködésével – viszonylag gyorsan torkollt közös vállalatok, később a külkereskedelmi cégek itthonról gyakorlatilag ellenőrizhetetlen tevékenységet folytató külföldi leányvállalatainak létrehozásába, ennek minden pénzügyi, gazdasági és ideológiai következményével. (Vö.: Borvendég Zsuzsanna: A hálózat pénze, 2021.)

Mindez jól mutatta, hogy mennyire igaza volt Marxnak és Trockijnak abban – szemben például az e tekintetben sztálinista, bár kritikusan sztálinista Lukács Györggyel –, hogy egyetlen országban nem hozható létre szocializmus, csak a világ egészében egyszerre, amennyiben a termelésben végbemenő változások ezt megalapozzák. Mihail Lifsic bonmot-jával:

„a kommunistának öltözött boltosok” lényegüket tekintve boltosok maradtak, mi több, akaratuktól függetlenül boltosoknak kellett maradniuk, mert kereskedniük kellett a Nyugattal, ha működtetni akarták azt a társadalmat, amelynek élére a történelem lendítette őket.

Így akár tudtukon kívül – bár közülük többen az ügyletekből a magyar gazdaság kontójára sápot húzva, s ily módon a külföldi bankszámlákon jelentős összegeket felhalmozva, amit az 1990 körüli privatizációhoz használtak fel – maguk bontogatták le a pártállami rendszert. Nálunk a Kádár-korszak második felétől, a Szovjetunióban a késői Brezsnyev-, illetve a Gorbacsov-korszakban a tényleges kommunistáknak, illetve a bolsevikoknak (ami nem egy és ugyanaz) az állami és gazdasági irányító posztokat elfoglaló leszármazottai a korábbi uralkodó osztályok utódaival összefogva alapozták meg a kapitalista átmenetet, majd privatizálták (Parti Nagy kifejezésével: lopták el) maguk és a tőkés magáncégek számára az állami és a közvagyont.

A helyzet keserű iróniája, hogy 1990 után a kormányzási rendszer a korábbról már ismert puha diktatúrába – Ungváry Rudolf szerint fasisztoid rendszerbe csúszott át. De talán sikerült érzékeltetnem, hogy ez sem egyik pillanatról a másikra történt, s nem köthető csupán a Fidesz 2010-es hatalomra kerüléséhez. Az önjelölt politikusok a nyilvánosság kizárásával tárgyaltak, az alkotmányozás kezdetektől a színfalak mögött folyt, a NATO-csatlakozás érdekében leszállították a szavazási küszöböt, a korábbi kormányok sem hozták nyilvánosságra az ügynökaktákat, nem számoltatták el a gyanús vagyonok tulajdonosait. Már a kezdet kezdetén kiszorították a munkásokat a tulajdonszerzésből, a téeszeket elherdálták, s ezzel a vidéket halálra ítélték. Sorra fogadták el a dolgozó ellenes intézkedéseket is. A médiával kapcsolatos szocialista párti terveket csak elő kellett szednie a Fidesznek, s már alakult a központosítás.

Ehhez képest Parti Nagy illúziókat táplál. Azt gondolja, hogy a 2022-es választásokkal a magyar társadalom visszatérhet a megkezdett demokratikus útra. A fenti, rögtönzésszerű felsorolásra utalva kérdezem, miféle demokratikus útra gondol? Magam is szívesen hinném ezt, csakhogy az eszem mást diktál. Ugyanis ez a felfogás nem csak nem számol a közvetlen tapasztalatokkal, de a térségünkben érvényesülő évszázados, sőt évezredes meghatározottságokkal sem. A környező országokban, kisebb-nagyobb eltérésekkel, és időbeli kilengésekkel, hasonló jelenségek figyelhetők meg, mint nálunk. Sehol nem látszanak teljes egészében kibontakozni az áhított nyugati jóléti demokratikus viszonyok.

Azzal áltatjuk magukat, hogy előbb-utóbb eltűnik az a határ, ami elválasztja ezt a térséget a tőlünk nyugatabbra lévő országoktól. A politikusok, az újságírók, az elemzők azt ígérik a választóknak, hogy ha jön egy valódi államférfi, ha egy másik kormányzó párt váltja fel az előzőt, esetleg egy szakértői kormány intézi majd az ügyeket, vagy ha egy empatikusabb női vezető kerül a miniszterelnöki székbe, akkor megszűnnek a bennünket a Nyugattól elválasztó különbségek. Csakhogy újból és újból kiütköznek a nyugati társadalmi-gazdasági alapnak az ógermán közösségi tulajdonformából, illetve az ázsiai termelési mód kisebb-nagyobb mértékben hozzánk elért hatásaiból eredő viszonyok, beidegzettségek. Ez mutatkozik meg Európa három nagy történelmi régiójának civilizációs és kulturális eltéréseiben, amit a kapitalizmus bizonyosan nem fog eltüntetni, mert miként a minap írtam egyik cikkemben:

a tőke érdekének – legyen az keleti vagy nyugati – az oszd meg és uralkodj elv érvényesítése, az értékeknek – nyersanyag, profit, képzett munkaerő – a fejletlenebb területekről a fejlettebbek felé szivattyúzása felel meg.

Szembe kellene ezzel nézni ezekkel a Parti Nagy Lajos által megemlített, de sajnos nem részletezett történelmi, illetve a kapitalizmus jelenéből adódó szükségszerűségekkel, a ködszurkálás, a vágyaknak az egész társadalomra való kivetítése helyett, s az ebből a helyzetből reálisan megvalósítható programot kidolgozni! Legalább az értelmiségnek ezen az alapon kellene átgondolni, mi is felel meg a magyar társadalom érdekeinek! Nem annyira másokhoz méricskélve, hanem önmagunk lehetőségeit okosan mérlegelve. Ehhez persze óriási bátorságra lenne szükség, s nem csak egyetlen emberére. Mindenesetre, az bizonyosan nem segíti a tisztánlátását, ha az olyan, méltán nagy hatású tekintélyek, mint az író, átveszik és terjesztik a handabandázó politikusok szóhasználatát anélkül, hogy a folyamatok mélyebb összefüggéseit tárnák fel.

Az igazi skandalum persze az, hogy a Népszava, az egykoron képzett szociáldemokraták által szerkesztett lap mai munkatársai nem vették észre az első hallásra tetszetős, az ellenzéki választási kampányhoz illeszkedő mondatok mögötti felszínességet. Nem szembesítették ezzel már az interjú készítése közben az írót, s ha már így adódott, a szerkesztőség utólag sem vette észre, hogy kritikus kommentárral együtt kellett volna közzétenni a szöveget. Arra pedig már gondolni sem merek, hogy ezekkel a kusza nézetekkel azonosul az egykori szocialista munkások újságja…#

CÍMKÉP: Parti Nagy Lajos Kossuth-díjas író – A Népszava, az egykoron képzett szociáldemokraták által szerkesztett lap mai munkatársai nem vették észre az első hallásra tetszetős mondatok mögötti felszínességet. (Fotó: Erdős Dénes, Népszava)