Ha lesz is kormányváltás, a jobboldalikat jobboldali erők váltják – már ha egyáltalán.

Novák Katalin köztársasági elnökké jelölése apropóján valakinek azt írtam a magukat baloldalinak tekintő, valójában a neoliberalizmussal kacérkodó, a világot jórészt személyes nyugalmuk, boldogulásuk tükrében szemlélőkről:

„Orbán Viktor most is pontosan kiszámította hogyan reagál majd a nyárspolgári lelkületű, ingatag réteg”.

Levelezőm némi lelkiismeret furdalással tette fel a kérdést, hogy miután reményeket fűz N.K. személyéhez, akkor vajon ő is nyárspolgár-e? A szótárak szűklátókörű, kicsinyes, fantáziátlan kispolgárként, azaz a közepesen vagyonos rétegek tagjaként, legfeljebb néhány alkalmazottat foglalkoztató, önálló vállalkozókként, iparosként, kereskedőként adják meg a kifejezés értelmét. A német Spießbürger (lándzsa, dárda, kopja + polgár) összetételből származtatják. A szócikkek írói megemlítik, hogy eredetileg a város védelmét ellátó fegyveres polgárok gúnyneveként használták. Arra utaltak ezzel, hogy nem volt megfelelő eszközük az ellenük harcoló lovagokkal szemben.

Virtuális ismerősöm azon ütközött meg, hogy a nyárspolgáriságot a baloldalisággal ütköztettem. Szerintem, okkal. Mert a jobboldali, magadnak kaparsz nyárspolgári felfogás ellenkezője a baloldaliság. Utóbbihoz a saját horizonton túli gondolkodás tartozik. A saját érdek melletti, sőt azon túli, mi több, annak rovására történő közösségi, vagy annak vélt célok szóval és tettel való képviselete. A műveltség gyarapítására alapozott társadalmi kérdésekről való gondolkodás is társul hozzá, miként azt az 1800-as évek végétől a magyarországi munkásmozgalom önképzőkörei, egyletei, könyvtárai is mutatták.

A szociáldemokrata párt és a szakszervezetek abból indultak ki, hogy a tudás nem lehet csupán a felsőbb osztályok kiváltsága.

És – bizony-bizony – ez a gondolat volt az alapja a Rákosi-, illetve a Kádár-rendszer oktatási, művelődési és kultúrpolitikájának is. Az ország erőlettet és erőszakos civilizációs felzárkóztatásának, az iparfejlesztés, a hatékony élelmiszergazdaság megteremtésének, a tömegeknek a nyomorból való kiszabadításának halaszthatatlan feladata megkövetelte, hogy gyakorlatilag mindenki számára hozzáférhetővé tegyék a valamilyen képzésben való részvételt. Ezért invesztáltak az ingyenes közoktatásba, a falusi, városi és üzemi művelődési házakba, a gazda-, varró-, egészségügyi, ejtőernyős, búvár-, gépkocsivezetői s ki tudja még milyen tanfolyamokba. Ezért sugározták a rádiós és a televíziós ismeretterjesztő előadások sokaságát, a színházi közvetítéseket, működtették az utazó színházakat, szerveztek annyi író-olvasó találkozót a kisebb településeken is.

A baloldaliság másik, akár a fentieket megelőző ismérve, hogy képviselője kritikusan viszonyul-e az egyént, a közösségeket, a természeti környezetet maga alá gyűrő kapitalizmushoz, s javaslatokat, erőfeszítéseket tesz-e a következmények legalább részleges enyhítése érdekében. Internetes vitapartnerem erre azzal reagált: nem tudja elképzelni, hogy „ebben a világnyi kapitalizmusban, a mi apró országunk bármit is tehetne az alapprobléma felszámolásáért, a kapitalizmus következményeinek enyhítéséért”. Ráadásul, mint írta, ez a helyzet „még mindig elviselhetőbbnek tűnik, mint egy romboló, véres polgárháború; a tőkés elit sosem hagyná, hogy visszatérjünk egy számunkra előnyös, szocialista piacgazdaságra, azaz konkrét rendszerváltásra”.

Azzal reagáltam erre, amit más összefüggésben már minapi cikkemben is fejtegettem, hogy a kapitalizmuskritika nem azonos az esztelen fegyveres lázadással. Ez utóbbi, sőt a forradalom, illetve a társadalom alulról erősítése-fejlesztése melletti következetes kiállás között sok lépcsőfok van. Ráadásul – Marx és Engels eredeti gondolata szerint – nem erőszakosan alakul az ember emberkénti kiteljesülését lehetővé tevő közösségi társadalom, hanem egy hosszú, sosem befejezhető folyamat révén. Ebben az esetben indokolatlan a véres polgárháború vizionálása, bár ezt nem így adták elő nekünk a sztálinista propagandisták az államszocializmus, közkeletű nevén, az átkos időszakában. Ami pedig a mát illeti,

amikor a közösség felől építkező társadalom gondolatának mai elutálói és kifigurázói komcsiznak, maguk is a sztálinizmus rabjai.

De ennél is fontosabb, hogy akár tisztában vannak ezzel, akár nem, valójában a tőke uralmát támogatják, mert bénítóan hatnak sokakra. Olyanokra sütik a bélyeget, akik alulról kezdeményeznék, hogy a sokaság érdekeit is vegye figyelembe a hatalom, s ne csak az vezérelje, hogy a lakosság többségét kitevők rovására miként váljanak még gazdagabbá a gazdagok. A mienkénél több tapasztalattal bíró országokban, a tőkés rendszer keretei között a társadalmi osztályokat elválasztó szakadék miatti elégedetlenség kordában tartásáról sok tekintetben spontán módon kialakult, viszonylag laza, nehezen áttekinthető, finom hálózat közvetve gondoskodik.

Ezért, s mert az állam nem telepszik rá mindenre, a polgárok többségének az az illúziója, hogy nincs kitéve a felsőbb hatalmak befolyásának, szabadon határozhatja meg életfeltételeit. Persze, a szövevényes jogszabályok keretei között. Ezen túlmenően a települési önkormányzatiságtól a nem kormányzati (nálunk gyakran félrevezetően civilnek mondott) szervezeteken, a médiabefolyásoláson át, a fékek és ellensúlyok szerepét betöltő intézmények egész rendszerének működtetéséig számtalan módon igyekeznek biztosítani a viszonylagos társadalmi békét. A fő cél az, hogy megelőzzék annak a gondolatnak a szárba szökkenését, miszerint talán nem is ez a minden világok legjobbika.

Végső soron azonban a rendszer legfőbb haszonélvezői azt szeretnék elérni, hogy a választók minél kevésbé ártsák bele magukat az országos ügyekbe. Az ő dolguk csupán annyi, hogy az időről időre megtartott választásokon a tőkés érdekcsoportok által kiválasztott és támogatott jelöltekről szavazzanak. Aztán példás nyárspolgárként menjenek szépen haza! Dolgozzanak, fizessék meg az adót, vásároljanak minél több felesleges cikket, szabadidejükben csinosítgassák házaikat vagy rágódjanak a filmes, a könnyűzenei és a sportszórakoztatási ipar termékein! Nagyjából ezt nevezik liberális képviseleti demokráciának, ami köszönő viszonyban sincs az arisztotelészi, a részvételi formákat előnyben részesítő felfogással. Mi több, a részvételi hatalomgyakorlási kezdeményezéseket a tőkés világ fejlett országaiban rendre igyekszenek ellehetetleníteni, aminek kiterjedt szakirodalma van.

Nálunk a rendszerváltozás három évtizedes folyamatában illiberális, autoriter kormányzási forma alakult ki, amelyben az államnak ismét mindenre hatni akaró szerepe lett. Ez nem egyszerűen egy vagy több hatalommániás politikus szeszélye miatt történt így. Anélkül, hogy enyhíteni akarnám a felelősségüket a visszaélésekért, a fő okot a nyugati, illetve a keleti, továbbá a keleties társadalmak – mint amilyen a mienk is – viszonyainak évezredes gazdasági–kulturális–civilizációs–geopolitikai hatásaiban kell keresnünk. Természetesen, minden erővel szorgalmaznunk kell ezeknek a viszonyoknak a meghaladását.

De amíg csak az illúziókat melengetjük magunkban a néhány év alatti úgymond felzárkózásról, ahelyett, hogy helyzetünknek a mélyben húzódó okaiból indulnánk ki, egy tapodtat sem jutunk előre – miként a magyar példa is mutatja.

Nálunk, a nyugatihoz képest központosítottabb hatalom más módon éri el, hogy az emberek minél kevesebbet foglalkozzanak közéleti ügyekkel. Az orbáni Magyarországon részben a települési önkormányzatoknak a vagyontól, a pénzforrásoktól, a hatásköröktől való megfosztásával, a csak a politikamentes helyi szerveződések, fesztiválok, vásárok anyagi támogatásával, a világi hatalomhoz lojális egyházak ellenőrzés alá vonásával, a médiarendszer megszállásával oldják meg a lakosságnak az önálló véleményalkotásra épülő, érdemi politizálástól való elfordítását. Ez ugyanis – hirdetik – az állam dolga. Természetesen elhallgatva, hogy az állam alatt az intézményeket megszállt, a tőkésekkel, a tőkével összefonódott politikusokat értik.

Ebben az összefüggésben nincs jó hírem. Ameddig az erősödő önkény miatt nem omlik össze a rendszer, a részben nyárspolgárokból, részben súlyos megélhetési gondokkal küszködők tömegéből álló társadalom elvegetál ilyen viszonyok között is. Illetve egyre csúszik vissza az életszínvonalat, az egészségügyi állapotot, a reálkereseteket, az oktatás hatékonyságát szemléltető nemzetközi listákon, miként ezt a mai Magyarország példázza. Ám az ilyen figyelmeztetéseket épp a nyárspolgári szemléletű középosztályra támaszkodva lehet a szőnyeg alá söpörni.

A nyárspolgárok saját, viszonylagos jólétükből kiindulva azt vetik a lecsúszott tömeg szemére, hogy nem iparkodtak és iparkodnak eléggé. Mindaddig persze, amíg magukat is nem találják közöttük. Addig azonban azt hajtogatják: ha megfognák a munka végét, akkor nekik is lenne. Ezt a felfogást erősítik bennünk a politikai-gazdasági teret uralók például az olyan kijelentésekkel, miszerint munka alapú társadalmat hoznak létre, aminek egyik legarrogánsabb kifejezéseként hangzott el a mondat a miniszteri szájból: „Akinek semmije nincs, az annyit is ér”.

A középosztálybeli fülének kedves az ilyen megszólalás, mert értelmet ad saját küzdéseinek, s erősíti benne a felsőbbrendűség tudatát. Bár kereszténységével tüntet, lelke mélyen érzi, hogy tettei és mentalitása ellentétes a jézusi felfogással. Ezért hálásán fogadja a felülről jövő igazolást, amit a vállalkozó a közbeszerzési pályázatokon elnyert pénzek visszaosztásával, az állami alkalmazott a meghunyászkodásával, s mindegyikük a szavazatával viszonoz. A történelmi Magyarországon, egészen a Horthy-rendszerrel bezáróan, mélyen beivódott ez a szolgalelkűség a társadalomba, ami megalkuvásként élt az 1956 utáni, az „aki nincs ellenünk, az velünk” elvet képviselő, kádári világban.

A rendszerváltozást követő zavarodottság után, a kispolgárság megerősödésével, az egyszerű megalkuvás helyébe a nyárspolgári mentalitás lépett.

Számomra ekkor lett igazán értelme annak, amit egy lengyel újságíró a nyolcvanas évek elején mondott nekem arról, hogy milyenek a magyarok. Szerinte feláldozzák a szabadságukat a nyugalmukért, a kisszerű jólétükért. A megalkuvásunkra célzott, ami mára a nyárspolgáriság árnyoldalán uralja az életünket. És attól tartok, hogy ilyenek is maradunk, amíg, mint anno Milánóban, nem jön Barbarossa Frigyes, hogy földig rombolja a tehetetlenkedő, befelé forduló, csak a munkájuknak élő nyárspolgárok városát, akik csak ezt követően fogták fel, hogy a közösség egészét úgy menthetik meg, ha összefognak, és megküzdenek szabadságjogaikért a német-római császár ellenében.

Történt mindez 1176-ban. A történelemben először polgári seregek győztek a lovagok hadai fölött a legnánói csatában. Ennek következtében hatéves fegyverszünet állt be, s újjáalakulhattak a városi önkormányzatok. Ugyebár érti az olvasó is? Ott, a XII. században – és még hány helyen a későbbi időkben – a városi önkormányzat megvédéséért felkeltek a polgárok, akik ezt követően még számos küzdelmet vívtak a szabadságjogaikért. Aztán persze kispolgárként folytatták életüket, akiktől a társadalmi igazságosság, a szolidaritás és az emberek közötti tényleges egyenlőség gondolata messze áll.

Miként ezt itt és most nálunk szintén tapasztaljuk, azzal a különbséggel, hogy a mi nyárspolgáraink nem maguk küzdöttek meg a jogaikért. A Nyugat szorgalmazásra jöttek létre a viszonyaink, s ezért van az, hogy a magyar társadalom minden rétege, beleértve a középosztályt is, nem tiltakozik, amikor a központi hatalom újabb és újabb törvényekkel, rendeletekkel korlátozza a jogait. Mi több, helyesel kormányfőjének, aki saját itthoni hatalmának bebetonozása érdekében Brüsszelben azért hadakozik, hogy az Európai Unió vezetői ne zavarják őt a jogállamiság lebontásának nagy munkájában, híveinek a függetlenség bajnokaként adva el magát.

Ugyanez a kispolgár, ha csak lehet, nem a másokkal való versenyben, hanem a pénzforrások többségét kezelő pártállam, s annak országos és helyi képviselőiben látja túlélésének vagy a tehetőssége megőrzésének zálogát. Eközben persze azon sopánkodik:

miért nem akarnak létrejönni nálunk azok csodás nyugat-európai viszonyok, pedig már három évtized telt el a rendszerváltozás óta?

Sopánkodtunk kezdettől fogva. Némán hagytuk, hogy a regnáló politikai erők a fejünk fölött alkotmányozzanak a rendszerváltozás hajnalán, s maguknak vindikálják a köztársasági elnökválasztás jogát. Belenyugodtunk, hogy elorozzák azok elől az állami vagyont, akik azt létrehozták. Elfogadtuk, hogy a népszavazási feltételek átírásával elérjék: semlegesség helyett újabb agresszív katonai tömb tagjává tegyék az országot és így tovább.

Ha csak egy szikrányinál több baloldaliság lett volna a kádári államszocializmus utolsó időszakából a külső erők és a belső komprádorok által a kapitalista világba átzsilipelt Magyarországon, mint amennyi (nem) volt, akkor ez a sok csúfság nem történt volna meg velünk. De legalábbis nem lehajtott fejjel viselték volna el a tömegek a csapásokat, mert baloldali politikai szervezetek álltak volna az élükre. De ilyen pártokat nem termelt ki magából a társadalom, bárhogy is „balozik”, „komcsizik” az ellenzék, meg a tőkepárti, magát függetlenként meghatározó neoliberális média.

Jellemző, hogy ami komolyabb megmozdulás volt az utóbbi harminc évben, az is a nyárspolgári felfogást képviselőkhöz kötődött: a taxisok lázadása, a mozdonyvezetők által meghatározott vasutas munkabeszüntetések. Utóbbiakban nyomokban sem volt jelen a szolidaritás, hiszen a megállapodások rendre arról szóltak, hogy a maradók magasabb bérét az elbocsátandókéból fedezik. Később az internetadó elleni, a CEU vagy az SZFE melletti diáktüntetések is a középosztály egy-egy részének sérelmeire reflektáltak. Ezek kapcsán fel sem vetődött soha, hogy az elégedetlenség végső okát a kizsákmányolásban kellene keresni, s hogy „a probléma maga a kapitalizmus” – miként ezt az Eszmélet folyóirat internetes oldalának fejléce hirdeti.

Nyilvánvaló, hogy nincs olyan jelentékeny, nem a tőke pártján álló baloldali erő sem az országban, sem az országgyűlésben, amely megszervezhetné a valóban kiszolgáltatott tömegeket. A mostani jobboldali hatalom mögött állók ezért érezhetik magukat biztonságban kül- és belföldön egyaránt.

Ha lesz is kormányváltás, a jobboldaliakat jobboldali erők váltják – már ha egyáltalán.

Némi átrendeződés után az üzemmenet zavartalanul folytatódik majd. Az új hatalom is mindent el fog követni azért, hogy minél korlátlanabbul és minél kevesebb macerás elszámoltatással rendelkezzék az ország erőforrásaival, hogy azokat a holdudvar, a rokonok, a barátok, a hajbókoló elvtársak, a lekötelezettek magánérdekének szolgálatába (is) állíthassa. Nem fogják csipkedni magukat azért sem, hogy lényegesen erősítsék az önkormányzatok pozícióját, és azon lesznek, hogy immár nekik kedvezzen a választási rendszer. A médiához való mai viszonyuk sem sok jót ígér, ahogy elnézem.

Van személyes tapasztalatom arról, hogy még ha szocialistának mondanak egy kormányfőt, akkor is azon ügyködik, hogy a szakszervezeti-munkavállalói jogokat a tőke érdekében korlátozza. Mint amiként az állam és az egyház újbóli összeboronálása a lelkek fölötti uralom, a társadalom kasztosítása, szegregálása érdekében szintén Horn Gyula alatt kezdődött meg. A társadalom egészének az egyetlen – korántsem lebecsülendő – nyeresége az lehetne a hatalomváltással, hogy a mindenkor kormányzók értésére adná végre a nép: a jegenyefák sem nőhetnek az égig.

Ha azonban még ezt sem lesz képes elérni a magyar társadalom, mert úgy véli, hogy a már ismert viszonyokat nem kockáztatja a bizonytalanért, akkor magára vessen. Ha zabolátlanul hagyjuk a fölöttünk tobzódó hatalmat, a szabadságunkkal fizetünk érte. De közülünk egyre többen olyan szociális leszakadással is, ahonnan már nincs visszatérés a létbiztonságnak a társadalom egyötöde által elfoglalt, magasabb régióiba. Mint ahogy a használható tudás megszerzésének, az automatikusan járó, akár életmentő egészségügyi ellátások világába sem.

S persze, áltathatjuk magunkat azzal, hogy itt demokrácia van, amiről egyébként eleve bizonytalan a tudásunk. És döngethetjük a mellünket: ha csökevényes is, nekünk megfelel, mert mi így határoztunk. Nehogy már Brüsszelből meg Washingtonból mondják meg, miként éljünk! – húzzuk ki magunkat dölyfösen mai nyárspolgárként, akik még ama XII. századi elődöknek sem léphetnek a nyomába. És ez így is marad mindaddig, amíg a nyárspolgáriság uralja a gondolkodásmódunkat, ami – nézzünk végre ezzel szembe az ellenzéki oldalon – összeegyezhetetlen a társadalmi értelemben vett baloldalisággal. Ja, ha csak a parlamenti ülésrendre vonatkozik a kifejezés, akkor az egész tárgytalan. De ezen túl is, akik Novák Katalinra emelik tekintetüket, azok meg végképp magukra vessenek!#

CÍMKÉP: Az internetadó elleni tüntetetők felvonulása Szombathelyen, 2014. október 30-án – Ami komolyabb, pláne országos megmozdulás volt az utóbbi harminc évben, az is a nyárspolgári felfogást képviselőkhöz kötődött (Fotó forrása: Nyugat.hu)