Ukrán tankok araszolnak az orosz határ felé

Egyre kevésbé lehet megállítani az ukrán ultra nacionalistákat abban, hogy lángba-vérbe borítsák Európa keleti és nyugati felének ütközőzónáját. Céljuk, hogy ukranizálják az oroszokat, vagy ha ez nem megy, akkor erőszakkal űzzék el őket az egy nép, egy ország hitleri jelmondata jegyében.

Nyugatról Ukrajna keleti területei felé araszoló nehéz harckocsi-konvojokat mutatott március 25-én éjszaka az orosz állami televízió. Amit maguk mögött hagynak – legalábbis a tévéadásban látottak alapján – banderista újnáci fiatalok fáklyás felvonulása Lvov (Lviv, Lemberg) utcáin; a járókelők piros színű dzsekijét, a görög-katolikustól eltérő felekezetek épületeit fekete festékkel bespréző, álarcos suhancok; reménytelenül megnyilatkozó orosz értelmiségiek, akik szülőföldjüknek tekintik Galíciát, de egyre kevésbé látnak perspektívát ott, ahol már ma sincs orosz anyanyelvű gyerekek számára óvoda. A tankok – a fasiszta elveket valló Pravij szektor által ellenőrzött Nemzeti Gárda fegyvereseivel – oda tartanak, ahol vagy 8 millió orosz él. Egyelőre Ukrajna határain belül. Céljuk, hogy ukranizálják az oroszokat, vagy ha ez nem megy, akkor erőszakkal űzzék el őket az egy nép, egy ország – Dmitro Jaros esetleges államfői székbe segítése után – egy vezér jelszó jegyében.

Látott és hallott már ilyet a világ! Csak akkor – 1938-ban – nem az ukránt akarta kizárólagossá tenni egy führer az éppen Ausztriával gyarapított birodalmában, hanem a németet.

Az orosz tévévita résztvevői nem értik, hogy miért csak számukra szembetűnő ez a párhuzamosság. Nem értik, miért nem érzékelik a nyugati országokban, hogy az EU és az USA által támogatott puccsisták – immár komoly fegyverek birtokában – lassan kényszerpályára terelik az eseményeket. Azt gondolják, egyre kevésbé lehet megállítani őket abban, hogy lángba-vérbe borítsák Európa keleti és nyugati felének ütközőzónáját. Az orosz médiában megszólalók túlnyomóan értetlenül beszélnek arról, miért fognak össze az ukrán fasisztákkal az amerikaiak, akik máskor oly kényesek arra, hogy a demokrácia és az emberi szabadságjogok élharcosainak tekintsék őket. Miért támogatnak egy olyan hatalmat a szólásszabadság állítólagos letéteményesei, amely blokkolja az orosz nyelvű internetes újságokat és előírja, hogy az ukrajnai kábelszolgáltatóknak ki kell venniük kínálatukból az orosz állami televízió adásait abban az országban, ahol még az ukránok egy része is csupán oroszul beszél.

Iván azt sem tudja hova tenni, miért vergődik béna kacsaként az Európai Unió, amely jó ideje haszonélvezője a kölcsönösen előnyös EU–orosz gazdasági kapcsolatoknak. (Szankciók ide, Obama amerikai elnök brüsszeli nyomásgyakorlása oda, a német Siemens vezetői épp ma találkoztak Putyinnal, hogy megerősítsék: továbbra is üzletelni akarnak Oroszországgal.) Nem fér Iván fejébe az sem, miért nem látják az EU vezetői, mekkora kockázattal járhat, hogy olyanok diktálnak az ukrán parlamentben és a kormányban, akik nyíltan vallják magukat a II. világháborús galíciai pogromok utódainak.

Ebben a helyzetben az átlag orosz eleve rossz szemmel nézi, hogy a puccsal hatalomra került ukrán kormány külügyminiszterével egyáltalán szóba áll Lavrov, az orosz diplomácia vezetője. Azért nem helyesli ezt, mert szerinte az ukránok ereje legfeljebb két dologhoz elég: polgárháború kirobbantásához, illetve a négy ukrajnai atomerőmű fölötti ellenőrzés megszerzésével, az atomkatasztrófával való zsaroláshoz. Arra bizonyosan nem futná az ukránok gazdasági és katonai erejéből, hogy eredményesen vegyék fel a harcot a határ másik oldalán nagy erőkkel felvonult orosz hadsereggel, de arra igen, hogy provokáció gyanánt vérfürdőt rendezzenek az ukrajnai oroszok körében, s ezzel esetleg beavatkozásra késztessék Moszkva haderejét. Ha ez - Isten ments! - bekövetkezne, akkor aztán tényleg a vádlottak padjára lehetne állítani Oroszországot!

A nyugati, benne a magyar média szinte egyáltalán nem ad hírt az ilyen polémiákról. Arról sem igen beszél, hogy az eseményekkel való sodródásoknak, a tehetetlenségeknek, az amerikai gazdasági érdekek által mozgatott világpolitikai cselszövéseknek ebben a kavalkádjában Ukrajna délkeleti városaiban már létrejöttek az orosz önvédelmi egységek. A térségben egyre magasabbra csapnak az ukrán banderista banditák garázdálkodásaitól való félelemből és a krími népszavazás lelkesítő erejéből táplálkozó indulatok. Ahogyan Kemény László professzor írja: „Ez a polgárháború kiéleződését és elmérgesedését jelentheti.”

A nyugati média informáltságából, beállítódásából csupán arra futja, hogy Putyin elnököt és Oroszországot mumusnak mutassa be. Ennek érdekében aránytalanul bő teret szentel az ottani ellenzéki megmozdulásoknak, ám ezzel félrevezeti a nyugati közvéleményt. Valójában az a helyzet, hogy ha a következő vasárnap kellene szavazni, Vlagyimir Putyin az oroszországi választók 64 százalékának támogatására számíthatna. Az Izvesztyija című lapban március 26-án közzétett közvélemény-kutatások adatai azt mutatják, hogy az államfő támogatottsága hétről-hétre növekszik. Amíg 2013-ban 45-47 százalék között alakult a Putyint támogatók aránya, március 2-án 48, március 9-én 53, március 16-án 60 százalékot kapott volna egy esetleges választáson.

Az Összoroszországi Közvélemény-kutató Központ vizsgálata szerint az elnök támogatottságának növekedésében a bonyolult ukrajnai helyzet kezelésében nyújtott teljesítménynek, ezen belül mindenekelőtt a Krím Oroszországba való visszafogadásának volt a legnagyobb szerepe. A reprezentatív kutatás részeként megkérdezett 3000 személy 63 százaléka ezeket tekintette az utóbbi időszak legjelentősebb eseményének az orosz sportolóknak a paraolimpiai játékokon való sikeres szereplése mellett. Az oroszországi választók 75,7 százaléka értett egyet Putyin intézkedéseivel, ami az év elejének adatához képest 15,1 százalékos növekedést jelent.

Mindez azt jelzi, hogy egymással ellentétes irányban zajlik a közvélemény formálása a nyugati világban és Oroszországban. Amíg Nyugaton és Ukrajnában azon dolgoznak, hogy Putyin és Oroszország ellen hangolják az embereket, Oroszországban olyan sikerpropaganda folyik, amely a nemzeti büszkeségre épít. Mindez pedig idővel alapot teremthet ahhoz, hogy a két hatalmi tényező egyre inkább szemben álló félként értelmezze önmagát, s mint ilyen, tovább szítsa a tömegek indulatát a másik ellen arra az időre, amikor elérkezettnek látja, hogy végzetes irányba terelje, egymás ellen sorakoztassa fel a propagandaszólamokkal elkábított tömegeket. Mindenkinek jobb lenne, ha még most fékezne minden érintett fél ezen a végzetes úton!

A Bekiáltás blogban 2014-ben Ukrajnával és Oroszországgal kapcsolatban megjelent bejegyzések listája: