A vidéki sajtóhoz többszörösen kötődőkként, újságíró-médiatörténész barátommal Kecskemétre utaztunk június 29-én, hogy képet kapjunk a vidéki sajtó munkatársainak gondjairól. A szakmát ma már leginkább blogjainkban művelve sem szűnt meg érdeklődésünk az iránt, mi zajlik a fővároson túl. Igaz, ami igaz, a rendezvény szervezői, a kecskeméti ,,KECS UP!” független szerkesztőség munkatársai csak részben ígérték az ezzel kapcsolatos tapasztalatszerzést. Ugyanis

eleve országos sajtónapként invitáltak a találkozóra, amit Gulyás Márton (Partizán) és Puzsér Róbert (Magyar Hang, Spirit FM stb.) szerepeltetésével is jeleztek.

Végül azt történt, hogy a két ismert szereplőn kívül a fővárosiak nem igazán képviseltették magukat. A vidékiek közül több független szerkesztőség munkatársai voltak jelen, de a döntő többséget adó kormánypártiak nem. Ezzel együtt sem volt érdektelen meghallgatni a megszólalókat, akik így vagy úgy, de mégiscsak bepillantást engedtek a kevéssé szem előtt lévő médiumok kulisszák mögötti világába.

Kezdem azzal, amire a folyosói beszélgetésekből következtethettem. Igaz az a híresztelés, hogy az az újságíró, aki érzékelteti ellenérzését a Fidesz-célokat nagyrészt közpénzen szolgáló KESMA-médiumok – megyei és országos nyomtatott lapok, magazinok, digitális médiumok, rádió- és tévécsatornák, internetes szolgáltatók – enyhén szólva egyoldalú szerkesztési gyakorlatával, hamar lapátra kerül. Még utána is nyúlnak, nehogy környékbeli szerkesztőségekben helyezkedhessen el.

Egy másik észrevételem: a független vidéki szerkesztőségeket kifejezetten aggasztja a Szuverenitásvédelmi Hivatalon keresztül akár őket is elérhető fenyegetés. Hogy mennyire, arról legyen elég annyit írnom: bár kettőnket szívesen láttak az ezzel foglalkozó, jogvédők bevonásával tartott, viszonylag szűk körű eszmecserén, de megkértek bennünket, hogy

az elhangzottakról ne írjunk részletesen. 

Így csupán Gulyásnak a találkozó nyilvános részében elhangzott szavaival tudom jelezni, hogy a témával kapcsolatban mi foglalkoztatja a kollégákat: „a hatóság egyelőre csak csahol, de ebből akár harapás is lehet”. De ha már Gulyás Márton, akkor hadd szóljak arról: szinte üdítően hatott kiérlelt szakmai értékrendet tükröző szereplése. 

Például súlyosan leegyszerűsítőnek nevezte a vidék-Magyarország–Budapest szembeállítást. Anélkül, hogy teljességre törekednék, hadd írjam ide azt a gondolatát is, miszerint az „utca emberének” a kamerától, a mikrofontól való, újabb keletű idegenkedését, a nyilatkozatok megtagadását nemcsak a politikai retorziótól való félelem, hanem 

a kisemberek nyilatkozatainak visszaélésszerű, őket nevetségessé tevő, lejárató médiagyakorlat elharapózása is okozza.

Miként a Partizán főszerkesztő-műsorvezetője megfogalmazta: hiánycikk az újságírói empátia és felelősség. Jómagam viszont, aki a múlt századból maradtam itt, ezt hallván azon kezdtem morfondírozni, létezik-e még az az újságírói szakma, amit anno magam is műveltem, vagy már csaknem teljesen átvette a helyét az influenszerkedés, a tartalomgyártás?

Egyesek felvetésére reagálva Gulyás azzal nyugtatta hallgatóságát: egyfajta közszereplőként a médiamunkásoknak el kell viselniük a kritikát, akár a nemtelen támadásokat is. Ebből azonban nem következik, hogy a riporternek ne lenne dolga a kérdésre adandó válasz kikényszerítése egy közszereplőtől, bár ezt sokan kötekedésként fogják majd fel. Ám, még ha így is történik, szerinte

a riporternek nem önérzeteskedve kell reagálnia, hanem meg kell hallgatni a bírálatot, megőrizni a józanságát és hasznosítani a tanulságot.

Hogy a 38 éves Gulyás illúzióktól mentesen próbálja értelmezni a világot, az is jelezte, hogy egy ízben azt fejtegette: generációjának életéből már aligha fog eltűnni az erős szembenállásra építő, néhány közös nemzeti célban megegyezni képtelen politizálás. Ezzel együtt, több megjegyzéséből, nemkülönben a hallgatóság kérdéseiből, azt szűrtem le, hogy a médiamunkások újabb nemzedékei keresik azt a szakmai értékrendet, amihez igazodhatnának.

Ez egyrészt bizakodásra ad okot. Másrészt, a másik meghívott, Puzsér Róbert szereplése, üzeneteinek esetenként számomra ebben a körben érthetetlenül lelkes fogadtatása, amit a felszínes értelmezésre vezettem vissza, nekem azt jelezte, hogy ez nem sikerülhet a médiamunkások szilárd szakmai-elméleti alapjai, többségük kiérlelt világnézete nélkül. Az egyfajta médiahírességgé lett Puzsér terjengős, a moderátorral szemkontaktust egyáltalán nem tartó, kérdéseit gyakran figyelmen kívül hagyó, heves érzelmi töltetű,

az okosságokat demagógiával elegyítő, néha tetszetős, olykor szórakoztató, ám fél óra elteltével engem már untató eszmefuttatásaihoz két észrevételt fűztem a jegyzetfüzetemben.

Az egyik: a médiamunkási-újságírói felelősség a média mint tőkés üzleti vállalkozás és/vagy a politikai hatalmi viszonyok keretei között értelmezhető. (Szó sincs itt semmiféle negyedik hatalmi ágról vagy őrkutyáról!) A kattintás-szám a profittermelés, a propaganda hatékonyságának, a médiamunkási tevékenységnek a mérését teszi lehetővé. A tőkés vállalkozók és/vagy a politikai hatalom tényezői ezen keresztül érik el, hogy a médiamunkás minél nagyobb hatékonysággal dolgozzon, minél több anyagi vagy politikai hasznot hajtson.

Következésképp, nem az újságírót kell kárhoztatni, aki, Puzsér szerint, a törvényszerűen hazug politikusokkal szemben „csupán potenciálisan hazudik”, s már-már eszelősen maga űzi-hajtja a nagyobb kattintás-szám elérését, hanem, szerintem, a tőkének, a kapitalizmusnak kell nekimenni. Ha már… Ami emiatt több mint nyugtalansággal töltött el: a jelenlévők, akik a bántó általánosítás, és egy konkrét példa, a Covid-járvány médiabeli megjelenítése miatt akár személyükben is támadottnak érezhették (volna) magukat, némán tűrték a megalázást a médiacelebtől.

A másik: itt is előjött az Ukrajna területén folyó háború primitív leegyszerűsítéssel történő magyarázata. Ezt ugyanis, miként a Bekiáltás blogban legutóbbi, az Ukrajna a politikusaink, a sajtónk bűne is című, a befolyásos amerikai Jeffrey D. Sachs professzor vádiratnak beillő cikkének ismertetésekor bemutattam, szintén a kapitalizmusból, annak válsághullámaiból vezethető le. Amikor tételesen bizonyítható, hogy az amerikai tőkés érdekeket képviselő washingtoni kormányzatok 1903 óta napirenden tartják Oroszország felosztását, az erőforrásai fölötti ellenőrzés megszerzését, enyhén szólva, leegyszerűsítő az Ukrajna területén folyó háborút csupán Putyin agresszivitásának betudni.

Márpedig, a sok hasonló közvélemény-formálót gondolkodás nélkül követő Puzsér éppen ezt tette ezen a rendezvényen is. Többek között figyelmen kívül hagyta Moszkva öt tárgyalási javaslatát, az USA kormányzata által szervezett, 2014. februári kijevi államcsínyt, s a hasonlókat. Már, ha egyáltalán tud ezekről, vagy csupán megengedte magának, hogy az amerikai–európai uniós vezető körök, a bizonyítottan külső erők befolyása alatt álló nagy nyugati médiumok narratíváját kritikátlanul átvegye. Félreértés ne essék, ennek az ügynek a propagandisztikus tálalását egy médiahelyzetet taglaló eszmecserén nem az Ukrajna területén folyó háború helytelen vagy helyes megítélése miatt teszem szóvá, hanem azért, mert ez a példa mintává válik más, kisebb horderejű, akár hazai esetek kezeléséhez is.

Mindezt érti, aki érteni akarja. Mi több, én azt sem bánom, ha vitatja. Sőt! Mindenesetre, engem efféle tanulságokkal gazdagított a kecskeméti, nem egészen országos, mégis országos jelentőségű találkozó. Ajánlom hát legalább az általam ideemelt felvetések átgondolását az ifjabb kollegáknak. S az sem baj, ha a közönség szintén meghányja-veti mindezt. Mert, miként valaki megfogalmazta a találkozón: ha meg akarja magát védeni a magyar társadalom (a tőkések és az általuk mozgatott politikusok mesterkedéseitől – KDL), akkor az embereknek minél nagyobb számban kell visszaigazolniuk a tisztább, átláthatóbb viszonyokért, a tőkés érdekek ellenében a tisztességesebb tájékoztatásért küzdő médiumok és a felelősen gondolkodó, ezért valódi újságírók erőfeszítéseit.#

Kabai Domokos Lajos