Egy ideje más kelet-európai vezetők is tekintgetnek Kína felé.

A kínai világtévé híradója kitüntetett helyen és hosszban számolt be arról, hogy november 27-én, hétfőn Budapestre érkezett Li Ko-csiang kínai miniszterelnök. A csatorna külön stábot küldött a magyar fővárosba, élén egy fölöttébb lelkes riporterrel. (Ehhez, illetve az angol nyelvű kínai előzetesekhez és a médiavisszhanghoz képest légből kapottnak tűnik fel a Magyar Nemzet november 28-ai számában az állítás: Kína az idei csúcstalálkozónak nem is akart túl nagy sajtóvisszhangot.) Orbán Viktort többször és feltűnően hosszan mutatták, majd a delegációt szállító autókonvoj képei következtek. Az út mentén, több helyen is, kisebb csoportok nagyméretű kínai zászlókat lengettek. A tárgyalások célját illusztráló vágóképeken: vasúton idáig szállított kínai konténerek, bennük mi más, nyilvánvalóan kínai áruféleségek.

Az Euronews éjféli kiadása pontosan ugyanezekkel a vasúti teherszállítási, illetve a kínai tévében is látott, budapesti panorámaképekkel illusztrálta összefoglalóját. A kínai zászlókat lengetőket nem mutatták. De a kínai tudósítóval ellentétben, az európai televíziós csatornán több mint távolságtartó volt a szöveg. És persze Orbán Viktorra kihegyezve. Összhangban azzal a bizalmatlansággal, amivel Nyugat-Európa politikai és gazdasági központjaiban fogadták a budapesti eseményt, amelyen 16 kelet-európai ország miniszterelnöke és a kínai kormányfő tárgyal a gazdasági együttműködés lehetőségeiről. E tekintetben persze egyet kell értsünk az említett Magyar Nemzet értékelésével: az Európai Unió amiatt aggódik, hogy az együttműködésben résztvevő tagállamok alárendelt, függőségi viszonyba kerülhetnek Pekingtől. 

A Klubrádió brüsszeli tudósítója is arról számolt be, hogy az Európai Bizottság szóvivője szerint a 16+1 formáció csak kiegészítő szerepet játszhat. Az Európai Uniónak saját, egységes Kína-stratégiája van, és természetesen mindenkinek ezt kell végrehajtania. A Kínával kialakítandó kapcsolatoknál az Európai Unióban elsősorban a 2020-ig meghatározott EU-kínai menetrend végrehajtására kell koncentrálni. Megfigyelőként a bizottság képviselője is ott van a találkozón. Az a feladata, hogy támogassa a csúcstalálkozón résztvevő 11 uniós tagországot, és úgymond segítsen nekik abban, hogy ami ott történik, az tényleg kiegészítse azt, ami az Eu-kínai kapcsolatokban uniós szinten folyik.

Az egyelőre egyetlen igazán konkrét projekttel, a Belgrád–Budapest vasútvonal fejlesztésével kapcsolatban a brüsszeli szóvivő megjegyezte: kérdéses, hogy az megfelel-e az uniós jogszabályoknak. Ezt megelőzően a londoni Financial Times szellőztette meg, hogy Brüsszel több ponton is aggályosnak érzi a magyar-kínai kormányközi megállapodást. Ezért vizsgálatot indítottak a pénzügyi megvalósíthatóságról – egyes magyar médiumok szerint a várható túlköltekezésről, Magyarország eladósításáról –, illetve a közbeszerzés kiírásának elmaradásáról.

Mindezek miatt idehaza az ellenzék és az ellenzéki média ellenérzéssel, fanyalgással kíséri a történéseket, s az ilyenkor szokásos fővárosi káosznak szenteli a nagyobb teret. A kommunista Kína törekvéseivel szembeni viszonylag lanyha ellenkezés akár meglepő is lehet, ha a putyinozás intenzitására gondolunk. Most a hangulatkeltés legfeljebb olyan hangzatos újságcikk címekben csúcsosodik, miszerint „Mi teremtünk piacot a kínai építőiparnak?", ami ugyebár az elefánt és az egér esetét idézi fel a józan olvasóban. Vagy az idősebbekben a negyven-ötven évvel ezelőtti állításokat arról, hogy a magyar mezőgazdaság látja el élelmiszerrel a Szovjetuniót, miközben az élelmiszer-gazdasági exportunk egésze legfeljebb Moszkva egyharmadának ellátásához volt elegendő. Nem az akkori hazai teljesítmény miatt, amit ma is megirigyelhetnénk, hanem az óriási méretkülönbségek okán.

A partvonalon kívülről a Kínával vagy Kína nélkül vitában a világért sem játszanám el a döntőbíró szerepét. Három megjegyzést azonban talán megengedhetek magamnak:

1.) Amikor az elemzők a várható személyszállítási tevékenység oldaláról közelítik meg a vasútfejlesztést, enyhén szólva csúsztatnak. A vasúti szállítás általában állami támogatásra szorul. Az állam által ráfordított összegek más ágazatokban térülnek meg például azon keresztül, hogy a dolgozók jelentős hányada így juthat el munkahelyére. Közvetlen rentabilitásról legföljebb az árufuvarozás esetében beszélhetünk, feltéve, ha az infrastruktúra létrehozásából, fenntartásából az állam is részt vállal valamilyen formában. (Így volt ez Baross Gábor idejében is. A korabeli magán vasúttársaságokat – amelyeknek az akkori kisebb településeket egészen elkerülő, a nagyobb városok ipari övezetein áthaladó vonalvezetése egyértelműen mutatja, hogy elsősorban teherfuvarozásra hozták  létre őket – rövid időn belül államosítani kellett, mert csődbe mentek.) Ma is ez a helyzet: sem a vasúti, sem a közúti szállítás infrastruktúra-használati díjai nem fedezik az összes költséget. Azok a kimutatások, amelyek mindezt figyelmen kívül hagyják, például a Budapest–Belgrád vasútvonal korszerűsítésének bemutatáskor, egyszerűen hamisak.

2.) A budapesti immár a hatodik a csúcstalálkozók sorában. 2012 – Varsó (Lengyelország), 2013 – Bukarest (Románia), 2014 – Belgrád (Szerbia), 2015 – Szucsou (Kína), 2016 – Riga (Lettország). Mint látható: nem egyszer más EU-tagállamok fővárosai is a helyszínek között szerepeltek, de a magyarországi eseményhez hasonló ellenérzésekről akkoriban – legalábbis idehaza – nem hallottunk.

3.) Hatodik éve külön is egyeztetnek Kínával a következő országok államfői: Albánia, Bosznia-Hercegovina, Bulgária, Csehország, Észtország, Horvátország, Litvánia, Lengyelország, Lettország, Macedónia, Magyarország, Montenegró, Románia, Szlovákia, Szlovénia, Szerbia. Közülük tizenegyen tagjai az Európai Uniónak. Ehhez képest Európa nyugati fele mintha csak most kezdene észbe kapni.

Szó se róla, lehet ebben némi szerepe Orbán Viktor szerintem Magyarország hosszú távú érdekeit nem szolgáló kuruckodásának. De ez egy dolog. Az viszont a másik, hogy a Kínával való kapcsolatépítés ügyében mégiscsak tizenegy kelet-európai uniós ország mozdul meg immár hatodik éve. Márpedig ennek csak lehet valami oka a magyar miniszterelnök irritáló külön utasságán, fafejűségén túl is.

Csak nem arról van szó, hogy a kelet-európai régió egésze úgy érzi: a negyedszázada lezajlott rendszerváltozás valójában sehol nem igazolta maradéktalanul a reményeket? Az itteni országok mindegyike kezd ráébredni: a nyugat piacot szerzett, kiszivattyúzta a szellemi tőkét, elvonta a legértékesebb munkaerőt, az értéktöbblet nagy részét lefölözte,  egyúttal beláthatatlan időkre gazdasági függőségbe, már-már gyarmati helyzetbe sodorta az ölébe pottyant országokat. Ennek során egy viszonylag szűk réteg anyagilag kiváltságos, vagy csupán kielégítő helyzetbe jutott, ám a nagy tömegek szociálisan reménytelen állapotba kerültek, a társadalmi létrán való előrelépés lehetőségétől generációkra előre megfosztattak.

Nyilvánvalóan része van ebben a rendszerváltások hazai nyerészkedőinek, a mindenütt tenyésző korrupciónak, az országok vezetésére felkészületlen eliteknek, a hatalmukat korlátozó intézményrendszer hiányának, nem utolsó sorban a társadalmak polgárosulatlanságának. De ezek sem változtatnak azon, hogy a kelet-európai országokon belüli kilátástalan helyzetbe került régiók és az ott élő milliók elszegényedését kezelni képtelen kisebb-nagyobb államok vezetői szorongatott helyzetükben immár oda fordulnak, ahol legalább megcsillantják előttük az újabb reményt. Hogy aztán csöbörből vödörbe esnek-e, s velük együtt mi is, azt ma senki meg nem mondhatja. Még tán a kínai kormányfő sem.#

CÍMKÉP: Li Ko-csiang kínai miniszterelnök és Orbán Viktor magyar kormányfő a 16+1 budapesti csúcstalálkozójának megnyitóján. (Photo: Szilard Koszticsak, AP)