A kormányfő ismerheti az USA NATO-ból való esetleges kivonulásának amerikai terveit. 

Mindig is úgy gondoltam, hogy ha Magyarország szempontjából van valami értelme a NATO-tagságnak, akkor az az, hogy a szomszédaink egy része ebben a katonai szervezetben van, így nem támadnak meg váratlanul bennünket. Vagyis próbáltam valami pozitív magyarázatot adni erre az 1997-es lépésre, ha már egyáltalán bekövetkezett. Merthogy furcsán következett be, annyi szent. Alig hűlt ki a NATO ellen velünk együtt létrehozott Varsói Szerződés teteme, gyorsan ellenkező irányba fordítottuk a géppisztolyok, meg a másféle fegyverek csövét. Utaltam is erre a minapi cikkem végén. Ám ott nem említettem azt az ennél is különösebb fejleményt, hogy ezzel egy időben teljesen taccsra tétetett a magyar hadsereg. Márpedig így teljes a kép.

Németh Szilárd parlamenti államtitkár maga mondta 2018 októberében, hogy a honvédség engedélyezett 45 ezer fős létszáma 2010-re 29 ezer fő alá esett, a mélypontot jelentő 2007-ben alig haladta meg a 23 ezer főt. Emellett több páncélos- és fegyverzettechnikát is kivezettek ugyanezekben az években. A tartalékosok száma 2010-ben írd és mondd 17 fő volt. És ezekben a számokban a minisztériumi, az adminisztrációval foglalkozó, a honvédségi egészségügyi intézményekben dolgozó állomány is benne van. Az azóta bekövetkezett csekély növekedés mellett a ténylegesen hadra foghatók száma legfeljebb tízezer fő körül lehet, beleértve a külföldön szolgálatot teljesítőket. Ráadásul azt se feledjük, hogy a harci feladatokat ellátók esetében, az alvás- és pihenőidőket beleszámítva, átlagosan szintén hárommal kell osztani az egy huszonnégy óra alatt ténylegesen bevethetők számát.

A magyar lakosságnak a haza védelméhez való igazi viszonyát jól jelzi, hogy miközben nagy része oly büszke azokra az elődeire, akik úgymond a keresztény Európát védték évszázadokon át, a rendszerváltozást követően szinte mindenki megnyugvással vette tudomásul, hogy megszűnik a sorkatonaság. Most tekintsünk el attól, hogy a muszlim hódításnak akkor sem a mi határmezsgyénk volt a fő iránya. És attól is, hogy a megszépítő távolból magyar vitéznek látszik ma már a szerb, a horvát, a szlovák fegyverforgató, de még a német, a flamand stb. zsoldos is. Az viszont már a mához tartozik, hogy innen is, onnan is – főként jó magyar, keresztény középosztálybeli családokból – hallom: tervezgetik, miként és hova menekítenék ki a húsz-harmincéves férfiakat, ha itt és most puskaporossá válna a levegő.

A magyarországi amerikai katonai térnyerés néhány jelenségét foglaltam össze a fent említett cikkben. Mindezt azzal összefüggésben, hogy február 11-én, Budapesten tárgyalt Mike Pompeo amerikai külügyminiszter. A jegyzetem címe – Mesterházy csalódott – is jelezte, hogy az ellenzék sokkal, de sokkal többet várt ettől a látogatástól. Ismerőseim egy része azonban úgy vélte: a washingtoni kormány embere lenyomta a magyar kabinet képviselőit. Legalábbis katonai téren – Ukrajna NATO-csatlakozásának támogatása kivételével – mindent elért, amit szeretett volna a washingtoni delegáció. Én viszont tartózkodóbb voltam, s azt mondtam: a kevés nyilvánosságra került videó-felvételen megfigyelhető, nem verbális jelzésekből nem egészen ezt olvastam ki. Arról nem beszélve, hogy a védelmi miniszterünk mintha kámforrá vált volna…

A lamentálást rendre azzal zártam: várjuk meg a pénteket. Majd Orbán Viktor elmondja, hogy mégis ő győzött. Arra gondoltam, majd eligazít bennünket a szokásos, péntek reggeli, állami rádióbeli szónoklatában: miként is kell értékelnünk a történteket. És kétségem nem volt a tekintetben, hogy a tárgyalóasztal melletti vitézi tettekről fogunk hallani: jól megmondtuk ennek az amerikainak is. E jóslatomat illetően nem sokat kockáztattam, hiszen Szíjjártó külügyér már a hétfői sajtótájékoztatón adott ebből némi előleget, amikor durcásan bepanaszolta a nyugat-európai országokat az Oroszország elleni szankciókkal kapcsolatos képmutató, kettős játékot űző magatartásuk miatt.

Amikor e sorokat írom, még nem tudhatom, hogy nem marad-e el a péntek reggeli miniszterelnöki rádióinterjú. Eléggé sanszosnak látszik ez, hiszen a kormánypárti képviselők háromnapos összetartáson, fejtágítón, megrendszabályozáson esnek át a fővárostól távolabb, egy kies, balatoni helyszínen. De szerencsére, a mi miniszterelnökünk gondolt arra, hogy már nagyon furdalja az oldalunkat, miként is esett az újabb győzelem. Hiszen a február 10-i ország értékelő beszédben megígértetett: „Győzni fogunk, újra és újra győzni fogunk!” Szóval, Orbán Viktor már a Figyelő február 14-én, csütörtökön megjelent számának ezeket nyilatkozta:

Természetesen, nem tudhatjuk, hogy mindebből mennyi, s főleg milyen fogalmazásban hangzott el magán a magyar–amerikai tárgyaláson. Az interjúból azonban az is kiderül, hogy – az előzetes hírekkel ellentétben – konkrét fegyvervásárlásról sem állapodtak meg, csupán arról volt szó, hogy Magyarországnak szüksége van egy közép-hatótávolságú légvédelmi rendszerre, de hogy honnan szerezzük be, nyitott maradt. Viszont annál érdekesebb volt az a – katonai körökben feltehetően ismert – elképzelés, hogy „ennek a fegyverzetelemnek a beszerzése illeszkedik a többéves hadászatfejlesztési folyamatba, amelynek a végén Magyarországnak jelentős katonai ütőereje lesz, és bármilyen irányból érkező támadást saját erőből is ki tud védeni”.

Hát, itt bizony nagy gubanc van! – gondolhatja a kívül álló. Hozzáteszem, még annál is több az ellentmondás, mint amennyit én feltételeztem eredetileg. Amint e cikk elején szintén utaltam rá: eléggé szembetűnőek a magyarországi, amerikai katonai térnyerés jelei. Olyannyira, hogy kérdésként ugyan, de mégiscsak leírtam a korábbi elemzésben: „Lehet, hogy ideje lenne elgondolkozni azon, nincs-e megszállás jellege ennek az egésznek?” Hozzá azt sugalltam: mindez annyira előrehaladott, hogy már csak egy személyi kérdést kell elrendezni hozzá. Az akkori jegyzetemhez csatolt szavazásból szintén az derült ki, hogy a véleményt nyilvánított olvasók döntő többsége úgy gondolja:

Ám a jelek szerint Orbán Viktornak mindettől az arca sem rezdül. Ő csak megy tovább a maga útján mint valami tank, s feltehetően nyolc-tízéves, viszonylag nagyszabású hadsereg-fejlesztési programot tervez. Ne tőlem kérdezzék, hogy addig mi lesz! Azt mondja ismerősöm: a kormányfő egy lapra tesz fel mindent, mert nincs más választása. Beigazolódik az a feltevés, amit egy még korábbi cikkedben megfogalmaztál: a mostani világpolitikai játszmák közepette, a Nyugat rákényszerülhet arra, hogy velünk kapcsolatban is sutba dobja az elveit. „Ha ez – Isten ments tőle! – bekövetkezik, Orbán Viktort semmi nem menti meg attól, hogy – az annyi kárt okozott, a Kossuthhoz vagy Horthyhoz hasonlóan kétes szerepet játszott nagyságaink példájára – utóbb magyar hőssé, mártírrá avattassék. S majdan szobrokat fognak állíttatni neki országszerte, ahogyan ez nálunk lenni szokott”.

Nem vitás, lehet ebben valami. Ráadásul, tényleg én írtam e mondatokat. Következésképp, Orbán azt gondolhatja: amikor már minden mindegy, talán még lehet nyerni a vakmerő előre meneküléssel. De azért ebbe a magyarázatba se nagyon éljük bele magunkat! Egy mai, azaz február 14-ei éjszakai,  washingtoni, bennfentes forrásból származó hír szerint – amit a Forbes amerikai gazdasági magazinban rendszeresen publikáló elemző osztott meg az orosz állami televízió éjszakai vitaműsorának nézőivel – egy-két napon belül nyilvánosságra kerül a republikánus üzleti körök által szorgalmazott értékelés, miszerint Kína meghökkentően nagy teret nyer a posztszovjet térségben – beleértve az olajban, gázban gazdag közép-ázsiai országokat, illetve Kelet-Európát.

Minthogy az USA szempontjából továbbra is erősen deficites a kínai, a japán és az európai unióbeli árucsere-forgalom, a saját gazdasági érdekek védelmében gyökeresen változtatni kell az amerikai külpolitika hangsúlyain. Nem a NATO-val kell foglalkozni, sőt, abból akár ki is lehet vonulni, hanem többek között az említett két térség lakosságát és vezetőit minden eszközzel az USA eszményeinek elfogadására, s ezek révén az Egyesült Államok gazdasági érdekeinek támogatására kell rávenni – fogalmazott az amerikai elemző, maga is brutálisnak nevezve az elgondolást. Viszont a koncepciót erősítheti, hogy a napokban került napvilágra: a német lakosság ötvenhat százaléka az USA-t tartja a legveszélyesebbnek országára nézve, miközben pár éve ez az adat még csak hét százalék körül alakult.

Felteszem, hogy a magyar külügy már tudott a NATO-val, illetve a társadalom befolyásolásával kapcsolatos, a Trump amerikai elnök pártjához kapcsolódó üzleti körökben megfogalmazódó nézetekről. A társadalmi vonatkozásokat tekintve igencsak beszédes volt, hogy a Budapestre érkezett Pompeo nem az ellenzéki pártok, hanem az amerikai értékrenddel azonosuló, úgynevezett civil szervezetek képviselőivel találkozott. Ami pedig a katonai kérdéseket illeti, ha komolyan szóba kerül az USA NATO-ban vállalt szerepének lényeges csökkentése, a kormányfőnek az észak-atlanti katonai szervezettel kapcsolatos keménykedése talán nem is vall akkora merészségre. Igen ám! De Orbán Viktor a Figyelőnek adott interjúban, amit fordításban talán már Mike Pompeo asztalára tettek, van egy, az USA-hoz fűződő gazdasági kapcsolatokra vonatkozó, szokatlanul erős mondat:

Ezt arra értette a miniszterelnök, hogy nem fogunk tartályhajókon érkező, cseppfolyósított gázt venni az amerikaiaktól, ha az körülbelül harminc százalékkal drágább, mint az orosz vezetéken hozzánk jutó földgáz. Hát, kérem, nagy hinta ez, annyi szent! Csak ki ne repüljünk belőle! #

CÍMKÉP: Orbán Viktor miniszterelnök fogadja Mike Pompeo amerikai külügyminisztert hivatalában, a Karmelita kolostorban 2019. február 11-én. Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda/Szecsődi Balázs / MTI

Véleménye fontos az iránymutatásban. Kérem, tiszteljen meg azzal, hogy részt vesz a szavazásban! Ha nem szavaz, a trollhordáknak engedi át a véleményformálást. Gondolja meg, mit veszítünk a passzivitással!