Két fotó, rajtuk tíz év különbséggel két vezető – Orbán, illetve Gyurcsány –, de mögöttük ugyanaz a megvezethető és megvezetett ország.

Csoportkép a szeptemberi walesi NATO-csúcson: Orbán Viktor nem a többiekre figyel. Ez az áthallásos aláírás olvasható a Népszabadság 2014. október 25-ei számában megjelent, az MTI/Epa-tól átvett, Andy Rain által készített fotó alatt. A fényképrészleten 19 személyt számolok össze, akik a legkevésbé sem a fotóssal vannak elfoglalva, hanem egymással és a helyzettel. Alighanem az amerikai elnök, Obama szólhatott be valakinek, mert mintha többen is ezt reagálnák le. Mások már az optikába néznek, közülük néhányan – pechjükre – épp az exponáláskor pillantottak egyet. Szóval, így, vagy úgy, de mindenki testileg-lelkileg ott van a jelenetben, egyedül az egészen jobbra álló Orbán Viktort foglalkoztatja valami egészen más. Ő szája szélébe harapva, a többiek nézésirányával kifejezetten ellentétesen tekint ki a képből.

Lehetséges, hogy csupán a másodperc töredéke alatti pillanatban nézett oldalra, egyébként előtte, s utána is kommunikált a többiekkel, de ennek a történelmi emlékezet szempontjából már nincs jelentősége. Ha a jövőben azt akarja illusztrálni valaki, hogy 2014-ben a magyar miniszterelnök politikai magatartásával kilógott a NATO-országok vezetőinek sorából, ezt a fotót veszi elő az archívumból. (Egyébként talán nem is lógott ki annyira, amennyire ezt az ellenzéke állította, miközben talán nem is volt olyan készséges a szervezet aktuális céljainak, tennivalóinak elfogadásában, amennyire ezt ő és környezete mondta.)

Mindenesetre a szereplők egymáshoz való viszonyát tekintve a kép azt az üzenetet hordozza, hogy Orbán Viktornak nincs szoros kapcsolata a fotón lévő személyekkel. Minthogy azonban itt nem Orbán Viktor budapesti / felcsúti polgár néz valahova a semmibe, hanem Magyarország miniszterelnöke, s a többiek sem önmaguk miatt kerültek ebbe a csoportba, hanem azért, mert egy-egy ország vezetői, a képnek a személyességen túli üzenete is van. Azt dokumentálja (?), hogy a magyar miniszterelnök, s az általa képviselt Magyarország külön utas politikát folytat, következésképp, fenntartásokkal célszerű kezelni.

Ha csak a média objektivitásáról, a Klubrádióval összefüggésben nemrégiben írt, nagy vitát kiváltott jegyzetemben érintett hamis nézeteket – ezen belül a fotókkal kapcsolatosakat – akarnám ismét megkérdőjelezni, egy záró gondolattal akár be is fejezhetném ezt a dolgozatot. Csakhogy őrzök én egy másik, hasonló képet is az archívumomban. Ezt 2004. október 30-án, csaknem napra tíz évvel ezelőtt vágtam ki a Népszabadságból, és fel is használtam a Press & pr című, 2005-ben megjelent könyvemben, amelynek 233-tól 246. oldaláig terjedő oldalain a riportképekkel való manipulálásra mutattam be példákat.

A most ide is beillesztett fotó Rómában, a városháza erkélyén az Európai Unió alkotmányának aláírása idején készült. Rajta a szervezet több államának vezetői – a francia elnök, a brit kormányfő, a német kancellár, a portugál, a belga kormányfő – és a kép szélén, a balkon mellvédjére támaszkodva – Gyurcsány Ferenc, akkori magyar miniszterelnök. Miközben láthatóan mindenkinek van olyan partnere, akivel fontos, vagy kevésbé fontos kérdéseket vitat meg, vagy csak egyszerűen társalog, ezen a képen Gyurcsány Ferenc ugyanúgy a semmibe néz, ugyanúgy kiközösítettnek látszik, mint a tíz évvel később készült fotón Orbán Viktor.

Véletlen lenne ez is? Talán. Ez a fotó, meglehet, ugyanúgy egy szerencsétlen pillanatot ábrázolva, immár örökre kimerevítve hordozza ugyanazt a sorsszerű üzenetet: a magyar miniszterelnöknek, s általa Magyarországnak meglehetősen korlátozott a mozgástere az igazi hatalmak játszmáiban.

Könnyű lenne ezt belátni, és bár kormányok jönnek, kormányok mennek, nekünk mégsem sikerül. Vezetőink rendre azzal hitegetik az ő népüket, hogy kicsi a bors, de prüszkölni lehet tőle. A nagyok rendre ki akarnak hagyni bennünket a jóból, de mi nem hagyjuk magukat, és csak azért is orruk alá dörgölünk, hadd legyen nekik kellemetlen! Ezért az ő népük annyira hálás, hogy akkor is hatalomhoz, busás jövedelmet hozó képviselőséghez, bukott politikusként is handabandázó közszereplésekhez segíti az őt félrevezetőket, ha egyébként a nép nagy részének már tűrhetetlenül rosszul megy a sora. S mindez azért, mert magának a nép többségének egyénenként sincs elég bátorsága ahhoz, hogy merje annyinak mutatni magát, amennyi. Így marad lassan minden egyes ember, s vele az egész ország magára, miközben a politikusaink és köreik többé-kevésbé gondtalanul élik világukat a rovásunkra.

#

Megjegyzés a fikázó hozzászólóknak: A fotók az újságba ugyanúgy szerkesztői döntés alapján kerülnek be, mint a cikkek, illetve a tévé- és a rádióműsorokba az eseményekkel kapcsolatos feldolgozások. Ennek alapján, ha valakiről nem pozitív, hanem negatív üzenetet hordozó kép jelenik meg rendszeresen, az hozzájárul az illető negatív imázsának alakításához. Hangsúlyozom: ennek csak részben van köze a valósághoz, valójában szerkesztőségi döntés alapján alakul így, s akár elemzi a mechanizmust a befogadó, akár tud erről, vagy sem, hatása alá kerül.

Mint, ahogyan nyilván gondolkodóba esik a Népszabadság mai, 2014. október 27-ei számában megjelent archív felvétel láttán is. Meglehet, Barroso csupán fáradt volt, s ezért dörzsölte meg a szeme környékét, de a fotó nézője nem erre gondol, hanem arra, hogy az EU vezetője elborzad attól, mit beszél mellette Orbán Viktor. A felvétel rejtett, különféle olvasatú üzenetei közül annak az egynek az érvényre juttatását, amely a szerkesztőségi szándéknak leginkább megfelel, gyakran a képaláírással biztosítják. Ebben a konkrét esetben az aláírásnak aktualizáló szerepe is van.

A közönség döntő többségének sajnos fogalma sincs ezekről a technikákról, ám hatnak rá. Havasi Bertalan miniszterelnöki sajtófőnök az Orbán Viktorra nézve egyre inkább negatív képi hatásokat érzékelve fakadt ki a fotósok ellen épp a hétvégén. E hatásokat más akciókkal társítva szinte egyik hónapról a másikra lehet gyökeresen megváltoztatni az emberek véleményét.

Egyébként azt hittem, hogy az írásban a korábbi, a média úgynevezett objektivitásával foglalkozó cikkre való utalás, a zárójeles kérdőjel, a "talán", a "lehetséges" kifejezések, a feltételes mód használata a kicsit is gondolkodó olvasó számára világossá teszik, hogy magam is ismerem az ilyen elemzés korlátait. Viszont a konkrét képek szerkesztői üzenetével kapcsolatban nincsenek kétségeim, s fenntartom az eredeti írásom végkövetkeztetését is.