Oroszországban és a kelet-ukrajnai felkelők soraiban sokan fogják fel úgy, hogy a mai fasiszták elleni harc terheit ugyanúgy ők viselik, mint ahogy tették ezt elődeik a II. világháborúban.

„A popmédia sokáig csak az orosz propagandisták agyszüleményeként tárgyalta az ukrán önkéntes alakulatok katonái között uralkodó szélsőjobboldali trendeket” – írja a Sorok Között blog posztolója. Néhány példával is szolgál arra, hogy egy évvel az ukrajnai feszültségek robbanása után mintha kezdené kihúzni a homokból a fejét a nyugati sajtó.

Olykor immár a magyar és a külföldi médiumok is felfedezik, hogy a lerongyolódott ukrán hadsereg tagjai mellett jól felszerelt nácgárdisták vitézkednek Délkelet-Ukrajnában, fasiszta jelképeket aggatva magukra. Megjegyzem: egyes híradások szerint ezeket a batal’onnak, zászlóaljnak nevezett alakulatokat gyakran arra használták, hogy az összecsapások övezetében fegyverrel akadályozzák meg a túlerő elől visszavonulni akaró katonákat. A Donyec-medencei falvak lakossága viszont azért rettegett tőlük, mert ahova bevonultak, onnan vittek, amit láttak, s részegen aláztak meg, sőt egyes beszámolók szerint öltek meg civileket. Annak is vannak jelei, hogy az egyes oligarchák által finanszírozott szabadcsapatokkal együtt – egymással is szemben állva – lassan ismét visszahúzódnak Kijevbe, ahol újból átvehetik az események irányítását.

E hadfik példaképe Sztyepan Bandera, aki a II világháború alatt az ukrán ultranacionalista szervezet vezetője volt. Nagy szerepet játszott abban, hogy 1941-ben a náci Németország hadseregét támogató, csaknem százezres ukrán nemzeti hadsereget lehetett szervezni a szovjet hatalom alatt sérelmeket szenvedettekből, más kollaboránsokból, akik aztán részt vettek az általuk gyűlölt zsidók, oroszok, cigányok, ukránok gyilkolásában, illetve belorusz falvak sokaságának felégetésében.

Mai utódaik közreműködése nélkül aligha kerülhetett volna sor a törvényes – bár messze nem szeplőtelen – ukrán elnök, Viktor Janukovics elleni, az USA kormányzati tényezői által a háttérből szervezett államcsínyre, Ukrajna washingtoni érdekkörbe vonására. Ezt hálálta meg aztán a szélsőségeseknek az új elnök, Petro Porosenko azzal, hogy azt javasolta az ukrán parlamentnek: nyilvánítsa nemzeti ünneppé október 14-ét, a banderista Ukrán Felkelő Hadsereg alapításának napját. Ennek voltak a következményei tavaly ősszel az ukrajnai városokban szervezett, a hitleri Németország éjszakai fáklyás felvonulásaihoz hasonló, félelmet keltő felvonulások.

A nyugati politikusok, illetve  a média a máskor a nemzeti-nacionalista megnyilvánulásokra oly kényes liberális megmondó emberei szót sem vesztegettek minderre. Nyilván abból a meggondolásból, hogy amit az USA támogat, azzal minden rendben van. Így aztán az újnácik, újfasiszták, banderisták – Hadd ne menjek már bele terméketlen fogalomértelmezésekbe! – veszélyére való figyelmeztetés sokáig csak az olyan blogokra maradt, mint a most hivatkozott Sorok Között, vagy mint ez a felület.

A Bekiáltás blogon először 2014. január 28-án adtam hírt a fenyegető veszedelemről az orosz állami televízióban zajlott egyik vitát ismertetve. Aztán február 5-én egy finn jogvédő tapasztalatait adtam közre arról, hogy a kijevi Majdanon náci eszméket valló banderisták vették át a főszerepet. 2014 februárja és 2015 januárja között, az ukrajnai fasiszta veszélyt taglaló tizenegy posztomban fordult elő Sztyepán Bandera neve. A banderista kifejezésre majdnem negyven cikket ad ki a keresőm. Köztük olyan posztok is vannak, amelyekben szóvá tettem a banderisták kifejezett magyarországi mentegetését.

Lényegében mostanáig kellett várni arra, hogy a nyugati, közte a magyar média fősodrához tartozó médiumokban egyáltalán jelezzék: az ukrajnai jelenségekben nem csak a meglehetősen diabolizált Putyin vélt vagy valós szándékai miatti fenyegető mozzanatok is rejtőzhetnek. Történt mindez úgy, hogy a banderisták szerepének tanulmányozása nélkül az az elszántság sem érthető meg, tehát érdemben nem is elemezhető, amivel az oroszországi lakosság és a Donyec-medence felkelői viszonyulnak a kijevi hatalomhoz. Kétségtelenül rásegített erre az orosz propaganda is, de akár emiatt, akár az orosz családokban az egyes nemzedékek közötti tapasztalatátadásra épülő spontán ráérzésből nagy tömegek fogják fel úgy, hogy amiként a II. világháborúban, úgy most is ők viselik a fasizmus elleni harc terhének nagy részét. Ne tagadjuk, egyre inkább afelé sodródunk, hogy el kell majd ismernünk: 2014-ben és '15-ben is nekik volt ebben igazuk!

#