A hír szentségének viszonylagossága nem ok arra, hogy elnézzük a fontos tények teljes, vagy részleges elhallgatását.

Nem érdekel Miklós Gábor ruszofóbiája. Azt viszont a Népszabadság előfizetőjeként kikérem magamnak, hogy az újságíró a lapban visszatérően csúsztat, elhallgat, vagy éppen hamis információkat közöl. Oroszországgal kapcsolatban bizonyosan! Mielőtt bárki gyanúsítgatásba kezdene: ezt nem az oroszok úgymond szócsöveként állítom, hanem saját magam és mások korrekt tájékoztatáshoz fűződő érdeke és jogának védelme miatt. Már nem először!

Korábban, ebből a szempontból, a lap január 24-ei hétvégi mellékletében megjelent, az Elmaradt utazás című cikket vettem górcső alá. Benne Miklós Gábor – enyhén szólva is sajátosan kezelve a tényeket – arról értekezett, miért helyesli, hogy Vlagyimir Putyin orosz államfő nélkül tartják meg az auschwitzi haláltábor felszabadulásának hetvenedik évfordulóján rendezett, január 27-i ünnepséget.

Ehhez képest a szerzőnek az újság mai, azaz május 11-ei, nyomtatott változatában megjelent írásában ismét azt tapasztaltam: átverés áldozata vagyok. Pontosabban lehetnék, ha más forrásból nem tájékozódtam volna. A nácizmus feletti győzelem 70. évfordulóján megtartott moszkvai ünnepségről készült, Tankokkal üzentek című összefoglalóban többek között ezt közli velünk Miklós Gábor: „Az orosz hadsereg díszegységei mellett elmasíroztak vendégalakulatok is Azerbajdzsánból, Fehéroroszországból, Örményországból, Tádzsikisztánból és Kirgizisztánból”.

A felsorolásból „csak” India, Kazahsztán, Kína, Mongólia és Szerbia díszelgő egységei maradtak ki. Kétszer is átnéztem a szöveget, hogy hátha valamilyen más összefüggés miatt, a cikk más részében találom meg ezeket. Sehol, semmi. Ennél még az is jobb lett volna, ha az újságíró nem említi meg a külföldi csapatokat, vagy például helyhiány miatt csak számszerűen közli, hogy hány más ország katonái vonultak fel.

A felületes olvasó előtt is nyilvánvaló, hogy a külföldi egységek teljes listájából egészen más következtetések adódnak, mint abból, ami a Népszabadságban megjelent. Ilyen következtetések levonására magam is kísérletet tettem a Moszkvában mosolyogtak a katonák című, május 9-ei posztomban, amelyekkel egyes kommentelők vitatkoztak is. Ám ők úgy kérdőjelezhették meg a véleményemet, hogy a témával kapcsolatos minden alapvető információt tartalmazott a cikkem, meg az abból elérhető linkek. Mert „A hír szent, a vélemény szabad” – amiként Joseph Pulitzer már 1887-ben felírta ezt a New York World címlapjára.

Persze tudom, hogy a hír szentségére vonatkozó kitétel maga is viszonylagos, s hogy a sajtó objektivitásával kapcsolatos vélekedések inkább kötődnek a propagandához, mint a korrekt és tényszerű tájékoztatáshoz. Egyszerűen azért, mert az események közötti válogatás és hírekké fogalmazásuk módja önmagában is véleményt hordoz. Ez azonban nem ok arra, hogy ne követeljük meg a sajtótól, hogy tartózkodjék a hamis információk tudatos közlésétől, a fontos tények teljes, vagy részleges elhallgatásától, a szándékos csúsztatástól.

Emellett természetesen elfogadom, hogy ki-ki saját nézőpontja szerint magyarázza a világot. Magától értetődőnek tartom, ha egy szerkesztőség, vagy annak újságírója különféle ideológiai vagy egy párt iránti elkötelezettségek alapján értelmezi az eseményeket. Mindez ugyanis elősegíti, hogy az eltérő felfogású emberek és csoportok álláspontjáról tájékozódjak, megérthessem cselekedeteik indítékait, s hogy egy-egy ügyben esetleg kapcsolódhassak hozzájuk, netán változtassak saját nézeteimen.

Ezért is forgatok nap, mint nap egyszerre többféle közéleti lapot, nézek eltérő értékrend alapján szerkesztett tévéműsorokat, hallgatok különféle rádióadásokat. De éppen a többféle forrásból való tájékozódás alapján állíthatom: a nyugati, benne a magyar média nagy része gyakran él a fent említett nemtelen eszközökkel. Különösen igaz ez a megállapítás az életünket meghatározó nemzetközi folyamatokkal és azok lehetséges hazai hatásaival kapcsolatban. Tapasztalataimat a Frankfurter Allgemeine Zeitung korábbi újságírójának, Ude Ulfkottenek immár magyarul is kapható könyve, a Megvásárolt újságírók messzemenően igazolja...

Az enyhén szólva egyoldalú informálást vagy másfél éve már annyira tűrhetetlennek találtam, hogy létrehoztam ezt a blogot. Elsősorban önmagam számára akartam rendszerezni, rögzíteni a látókörömbe került olyan történéseket és folyamatokat, amelyekről a professzionálisnak tekintett médiumainkból nyilvánvalóan nem, vagy szándékosan torzítva szerezhetek tudomást. Ennek részeként igyekszem beszámolni sok Oroszországgal és térségünkkel kapcsolatos eseményről. Olyanokról, amelyeket a médiánk alig, vagy egyáltalán nem ismertet. Egyszerűen azért, hogy minél szélesebb körben tájékozódva érthessem meg, mi, miért történik a világban, s hogy ezt az ismeretet továbbadjam az érdeklődőknek.

Saját, szerény erőfeszítéseimhez képest különösen tűrhetetlennek tartom, amikor visszatérően azt tapasztalom, hogy egy médiumban szándékosan torzítják a tényeket. Úgy, ahogyan ezt a Népszabadságban, Miklós Gábor cikkeiben tapasztalom. A szerző vélhető ruszofóbiájával az a fő bajom, hogy nem csak a véleményét hatja át. Ismételten tapasztalom, hogy orosz ellenessége a tények megmásításában is tetten érhető. Ezt pedig aligha tűrheti el tisztességes szerkesztőség, mert ha a jelenség tartóssá válik, az rontja hitelét, ezáltal üzleti pozícióit. S ami ennél több, a torz információkkal védtelenné teszi a közönséget, alattomosan roncsolja a társadalom szövetét.

#

KIEGÉSZÍTÉS: Az Amerikai Légierő negyven zenésze is részt vett a május 9-én, a Belorusszia fővárosában, Minszkben megtartott katonai parádén, ahol az orosz hadsereg egységei - köztük különféle harckocsizók, gépesített deszantegységek, páncélozott szállítójárművek - szintén felvonultak. Az amerikai katonazenészek a haderő elvonulása után játszottak el egy számot a minszki helyőrség díszegységének látványos fegyvergyakorlata előtt.

Fotók: 1.)  Kínai csapatok a Vörös téren 2.) Az indiai katonák Moszkvában 3.) Szerbek a felvonulás főpróbáján 4.) A mongolok díszszázada 5.) A Népszabadság szerzője a kazahokat sem vette észre