Soha nem szűnő, konfliktusokkal terhes erőfeszítésekre kell készülni, ha fenn akar a magyarság maradni.

Ágálhatunk az emigránsok, köztük a kifejezett menekültek, no meg a feltehetően közöttük rejtőzködő radikális iszlám ügynökök ellen, de egy akkora méretű népvándorlást, mint amekkora már ma is zajlik világszerte, ráolvasással aligha lehet kezelni.

Magyarországot épp csak megérintette a népmozgások szele. De akik azzal hitegetik a riadt közembereket, vagy akik azzal áltatják magukat, hogy a világ nagy folyamatai megállíthatók a határok előtt, abba a helyzetbe kerülnek, amibe a Kádár-rendszer ideológusai, amikor az olajárrobbanásról mondták ugyanezt. Mára ugyanis triviálissá lett az 1968-ban alakult Római Klub jelentéseiben megfogalmazódott gondolat, hogy

a Földgolyón egyetlen ország, egyetlen földrész, egyetlen civilizáció sem képes kivonni magát a globális természeti és társadalmi folyamatok hatása alól.

Ebből egyúttal az is következik, hogy azok a kultúrák, azok az országok, azok a népek maradhatnak fenn a jövőben, amelyek elébe mennek a változásoknak. Ahol görcsösen ragaszkodnak a változatlansághoz, ott a lakosság előbb-utóbb képtelen lesz a szükségszerű alkalmazkodásra.

Az elöregedő német társadalom gazdasági-szociális kényszerhelyzetét felismerő Angela Merkel feltehetően ezért ragaszkodik ahhoz, hogy a feszültségeket a tolerancia, az emberi jogi elvek jegyében kell kezelni. Más kérdés, hogy ilyen rövid idő alatt ekkora tömegre ő sem számíthatott. Szerintem maga Orbán Viktor sem, akit most sokan Nyugaton is váteszként ünnepelnek, immár elfeledkezve a tavaly nyári, a magyar kormányt és személy szerint a miniszterelnököt a határkerítés felállítása után megbélyegző cikkek, nyilatkozatok áradatáról. S hogy félreértés ne essék: nem csak az egyszólamú nyugati média jeleskedett felháborodott bírálatokkal, de bizony még a tengerentúlról is kaptam személyes ismerőseimtől ejnye-bejnye e-maileket.

Ennyit a Madách Imre szavaival szavazatát áruló, önmocskát igazoló, dicső fejedelmi, felséges nép állhatatosságáról általában.

Ám akármekkora is az indulatok amplitúdója, felsejlik, hogy a nyugati országok mintha egyre inkább alkalmazkodnának a helyzethez. Immár a politikai menekültek, illetve a gazdasági emigránscsoportok szerinti differenciált intézkedésekről is szólnak a hírek. Talán nincs messze az idő, amikor a kontinens nyugati felében összehangolják az országonkénti intézkedéseket, s ezeket a kelet-európai államokra is kiterjesztik. Feltéve, ha ez utóbbiak felhagynak a külön utasság erőltetésével.

Nyilvánvaló, hogy a neheze majd azután kezdődik, ha végre összeáll egy átfogó célrendszer, s az ennek megfelelő eljárásrend. Évi egymillió ember azonosítása, ügyének elbírálása, a nem kívánatosak kitoloncolása, a maradók letelepítése, a befogadó ország viszonyaihoz alkalmazkodásának elérése  véget nem érő, belátható időn belül nem szűnő, konfliktusokkal terhes munka lesz. Ennek nehézségét, bonyolultságát önmagában jelzi, hogy olyan fanatizált emberek sokaságával is meg kell küzdeni, akik számára a saját élet sem jelent értéket, ha azt a beléjük szuggerált tanok érdekében áldozhatják fel.

Reményt adhat azonban, hogy van példa sokféle kultúrájú népek egy államba szervezésére. Igaz, ezért a múltban az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország lakossága is borzalmas áldozatokkal fizetett. Ma viszont, nagy vonalakban, mindkét helyen az az alapelv, hogy a régebben ott élők és a mai bevándorlók kötelesek elfogadni, betartani az ország mindenkire érvényes törvényeit. Csak az ezek által meghatározott keretek között gyakorolhatják sajátos szokásaikat, vallási előírásaikat.

Több mint érdekes, hogy rövid egymás után kétszer is találkoztam ezzel a gondolattal. Először az orosz államfő és az Európai Zsidó Kongresszus Végrehajtó Bizottsága tagjainak január 19-ei, moszkvai találkozóján elhangzottak leiratában olvastam róla. Az előző posztomban részletesebben is idézett Vjacseszlav Kantor, a kongresszus elnöke többek között ezt mondta:

„Véleményünk szerint az európai vezetők felelősségét mindössze azzal összefüggésben kellene értelmezni (vagyis az integrálódni képtelen emigránsokkal kapcsolatos intézkedéseket megtenni – K.D.L), hogy a zárt közösség megsérti-e az adott ország törvényeit, vagy sem.”

Ugyanezt az elvet fejtette ki január 29-én az ATV Szabad Szemmel műsorában Jászberényi Sándor, a tíz éve Egyiptomban élő újságíró, amikor azt mondta:

„Be kell tartatni (a menekültekkel) a mi szabályainkat. Ha ez nem tetszik, akkor el lehet menni. Ha ugyanis az állam polgárai félni kezdenek, elkezdődik egyfajta fasizálódás Európában”.

Bárhogy is gyaláznak a Fidesz-trollok, ismét leírom: sajnos, Orbán Viktortól még nem hallottuk a helyzet ilyen mélyen átgondolt értelmezését. Mindenekelőtt az úgynevezett nemzeti konzultációs levelekkel és óriásplakát-kampánnyal kísért riogatásban, sőt az uszításban jeleskedett. Tavaly február és május között pedig sorra söpörte le a parlamenti ellenzéknek a menekültüggyel kapcsolatos javaslatait.

Eközben az emigránstömeg első felének nagyjából negyedét EU-pénzen szinte észrevétlenül utaztatta át Magyarországon a nyugati határra. A másik negyedét az országban keringtette, a Keleti-pályaudvaron táboroztatta, hogy a lakosságban félelmet keltve kijelenthesse:

„Megvédelek benneteket!”

Aztán a határkerítés-építéssel rávezette a déli szomszédokra a menekültáradat másik felét, amivel máig ható diplomáciai feszültségeket is okozott. Közben azért gondoskodott arról, hogy az állami média beszámoljon ezeknek a már nem Magyarországon vonuló szerencsétleneknek a vergődéséről, konfliktusairól, hogy az idegenkedés, a félelem idehaza továbbra is fennmaradjon.

Napnál világosabb, hogy mindez nem a menekültügy érdemi kezelését szolgálta. A fő cél a kormányzó erők visszaesett népszerűségi indexének növelése volt. Ennek hozadékaként a földrablás előkészítésének, a nepotizmustól, korrupciótól bűzlő ügyleteknek, az egészségügy, az oktatás, a szociális ellátás nehézségeinek szőnyeg alá söprése, a külföldön tömegesen munkavállalásra kényszerült fiatalok és középnemzedékbeliek helyzetéről való polemizálás lehetetlenné tétele. Mindent egybe vetve Orbán Viktornak és kormányának, ami egy és ugyanaz, az egész világot felforgató népvándorlás időszakában sikerült elterelnie a figyelmet arról, hogy politikájának következtében épp feléli a magyarság a jövőjét.

Lehet ezt a helyzetleírást nem szeretni, de tényekkel cáfolni aligha. Ahogy az egyik álnéven vitézkedő kommentelő megjegyzésére reagáltam tegnap:

„Az nem ér, hogy az októberi eseményeket visszavetítjük februárra, vagyis, hogy nem tételes kronológia alapján vizsgáljuk a folyamatokat”.

Persze, játszhatunk önbecsapósdit, de ettől még nem hárul el a fejünk fölül a baj. Mert tetszik, nem teszik, az a helyzet, amire a mostani cikkem elején is utaltam: egy akkora méretű népvándorlás ellen, mint amekkora világszerte már ma is zajlik, ráolvasással, de még egy drótkerítéssel sem lehet védekezni. Minél előbb értjük ezt meg Magyarországon is, annál nagyobb lesz az esély arra, hogy a globális kataklizmák közepette megmaradjunk európai magyarnak. De európainak ám! #

CÍMKÉP: Jánossy Gergely - Menekültek a szlovéniai Dobovánál (a szerző engedélyével)

KIEGÉSZÍTÉS: Az első kommentelő szerint a nagy alkalmazkodás, a bevándorlás szerinte elképzelhető felső számhatára - a nulla. Ideemelem a válaszomat: Szerintem nem ésszerű a nézőpontod. A világban a fehér ember az ő felsőbbrendűségével törpe kisebbség. Az átrendeződésnek, az átrétegződésnek nem lehet útját állni. Még géppuskával sem! Azzal is csak ideig-óráig. Ezért az okosság ahhoz kellene, hogy az elkerülhetetlen integrálódást a nyugati országok irányítsák. Amíg még lehet. Amíg még el nem söpörnek bennünket szőröstül-bőröstül a bevándorlók. Mint ahogyan a Római Birodalmat elsöpörték. Vagy, ahogy a magyar honfoglalók az itt lévő, gyenge szláv államot. És a világ azt is túlélte. A római arisztokráciáért senkinek nem fájt a feje. Ja, hogy utána több száz év helyben járás következett. Istenem! Ha egyszer a rómaiak azt hitték, hogy amíg a világ világ, fennmarad a Római Birodalom...