Nálunk gondosan megtervezett show-műsorokra hasonlítanak a jobbára fizetett civilek által rendezett tüntetések.

A liberális, a baloldali, a konzervatív – vagy a jó ég tudja milyen jelzővel illethető – magyar ellenzéki értelmiség, a jól fűtött szobákban, a Facebookon ünnepli a lengyelek tömeges, nem csak a fővárosra, Varsóra kiterjedő tiltakozását az ottani ellenzék és újságírók parlamenti munkájának korlátozása ellen. Hozzáteszem: engem is beleértve. Arra utalok, hogy az első mondatba csempészett fanyarságot önmagamra is vonatkoztatom. Az én ernyedt tiltakozásaim sem lépik át azt a határvonalat, ami a magyar társadalom mozgásterét az ilyesfajta ügyekben évszázadokra visszamenően kijelöli.

Az 1514-es Dózsa parasztlázadás után minden felkelés – Bocskai, Thököly, Rákóczi – mögött inkább az urak birtokmegőrzési, birtokgyarapítási törekvése húzódott meg. Ebbe aztán itt-ott belesodorták alattvalóikat is. Szabadságharcos színezetet az adott a lázadásoknak, hogy a vagyonnal kapcsolatos követelések érvényesítése a Habsburgok ellenében lett volna lehetséges.

Csoda-e, hogy ilyen előzmények után, a félszeg polgári forradalmat követő, sokak – Széchenyi, Jókai és mások – ellenkezésére szabadságharcba fordult 1848-at ódzkodva fogadta a zömmel jobbágyokból álló lakosság? A Kossuth-nóta máig töretlen népszerűsége a bizonyság rá, hogy a magyar nép nagy többsége nagyon is rendjén valónak találja, ha akkor sem kapkodja el a dolgokat, ha már egy legény sincs a vártán a haza, az ügy, vagy mit tudom én minek a védelmében. Ilyenkor is elvárja, hogy még egyszer üzenjenek neki. Pedig akkor a társadalomban már kezdett felgyűlni az a nincstelen tömeg, amelyet többé nem volt képes eltartani a jobbágytelek, úgyhogy eljött volna az ideje a megélhetés érdekében a nagybirtokok felosztása melletti kiállásnak. Amire aztán csak száz évvel később, a II. világháború után, a szovjet megszállás alá kerülés időszakában került sor, vagyis nem a magunk erejéből...  

A lengyelek tiltakoznak

Nem így lengyelek. Most is mekkora ribillió támadt egy pillanat alatt abból, hogy a kormányzó, konzervatív Jog és Igazságosság Párt a jövő évtől megtiltaná az újságírók többségének a szejm épületébe való belépést. Egy másik házban lévő sajtóközpontban jelölnék ki a helyüket, hogy ne zavarják lépten-nyomon a parlament tagjait. Szóval nagyjából olyan elvek alapján szabályoznák a lengyelországi média országgyűlési tevékenységét, amilyeneket nálunk Kövér László érvényesít meglehetősen szeszélyesen.

Nálunk Kövért legföljebb megmorogják ezért, de Lengyelországban, amikor az egyik ellenzéki képviselőt kizárták az ülésről, mert tiltakozott a sajtószabadság kilátásba helyezett megsértése miatt, a sajtó egy része „politikusmentes nappal” reagált. Nem közölt híreket a pártokról, mondván, hogy a tervezett parlamenti tájékoztatási korlátozás szűkíti az állampolgárok informálódáshoz való jogát, ami alkotmányellenes.

A sajtószabadság elleni támadás ellen tiltakoztak az ellenzéki Polgári Platform képviselői is, majd társuk kizárása miatt megszállták az üléstermet. Kívülről tüntetők is benyomultak az épületbe. Jaroslaw Kaczynskit, a hatalmat gyakorló párt parlamenti, illetve kormányzati tisztséget nem viselő, ám mindenható vezetőjét úgy kellett kimenekíteni. Közben a kormánypárt képviselői átmentek egy másik terembe és ott megszavazták a jövő évi költségvetést, amire az ellenzék azt mondja, hogy ez alkotmánysértő volt – vagyis egyfajta dominóelv szerint kezd alakulni a helyzet.

A magyarok nem mozdulnak

A híradókban láthattuk, hogy milyen tömegesek és elszántak voltak a lengyelországi megmozdulások. Egyáltalán nem úgy zajlottak, mint nálunk, ahol szombat délutáni, gondosan megtervezett show-műsorokra hasonlítanak a jobbára a fizetett civilek által rendezett tüntetések. Ezeket rendre azzal fejezik be: most már itt a vége, széledjetek szét, menjetek haza. Mert azért a pénzért nem vállalják fel a szervezők, hogy felelősségre vonják őket egy későbbi időpontban – éjszaka, sőt másnap hajnalban – ellenőrizhetetlen körülmények között elkövetett kilengésekért.

És nem is mondom, hogy nincs ez így rendjén. Mert nagyon is rendjén van ott a dolgok ilyetén alakulása, ahol egy-egy megmozdulás valójában csak arra szolgál, hogy a demokrácia intézményrendszerét lebontó hatalom igazolhassa a külvilág előtt: lám, hazudnak, akik azt állítják, hogy itt nem érvényesülhet a szólás- és a gyülekezési szabadság. Igen, egy olyan országban, mint a miénk, ahol nagy társadalmi ügyek miatt az indulat hőfoka évtizedek óta nem hajtott tömegeket az utcára spontán módon, nem várható, hogy a szűk csoportérdekek képviseletére szerveződött hatalom bármilyen lényeges kérdésben is meghátráljon az ellenzők előtt.

Igen, ez egy ilyen ország. Igen, mi, akik itt élünk, nagy többségünkben ilyenek vagyunk. És bár mantrázzuk a régi szöveget a lengyel-magyar kard- és borbarátságról, valójában fogalmunk sincs arról, hogy miért olyanok a lengyelek, amilyenek, s miért vagyunk mi egészen másmilyenek. Hogy milyenek? Válaszként azt a vitát idézem fel, amit lengyel újságírókkal folytattam néhányad magammal a nyolcvanas évek elején a szabadság és a létezés anyagi összefüggéseiről.

A szabadság fontosabb, mint a tele has

Lengyelország épp túlvolt az 1981-es katonai szükségállapot bevezetésén. Wojciech Jaruzelski tábornok azért hajtott végre puccsot, mert a Lech Wałęsa vezette Szolidaritás Független Szakszervezet már olyan népszerűvé vált, hogy veszélyeztette a kommunisták hatalmát. Jaruzelski – szovjet  megszállástól tartva – a szabadságjogok felfüggesztésével, a katonák utcákra vezénylésével, az országhatár és a repterek lezárásával, kijárási tilalom elrendelésével, a gyárak katonai ellenőrzés alá vonásával, statárium bevezetésével reagált a helyzetre, hogy elkerülje a feltételezett, véresnek vizionált, szovjet megszállást.

Lengyel kollégáink dühe nem ismert határt. A szabadság fennkölt eszméi jegyében való áldozatvállalás, az egyéni életet sem kímélő, személyes, kérlelhetetlen ellenállás mellett kardoskodtak a vitánkban. Mi, magyarok, akik a kádári gulyáskommunizmusból néztük az ottani helyzetet, azzal érveltünk: de már alig folyik termelés Lengyelországban; üresek az üzletek, az embereknek nincs mit enniük. Nem kellene mégis kompromisszumot kötni? Mit értek a szabadsággal, ha közben éhen pusztultok?

A lengyelek értetlenül néztek ránk. Nem értették, hogy lehet a tele, vagy nincs tele a has kérdését összevetni a szabadság ügyével. Mi pedig továbbra is azt gondoltuk: nincs az a forradalom, ami megérné, hogy belepusztuljunk. És lehet, hogy szentségtörésnek tekintik sokan, amit most írok: nekem ’56 is ezt igazolta. Amikor először hallottam a rádióban a kivégzettek névsorát és foglalkozását, ösztönösen is jegyzeteltem, s hamarosan világossá vált előttem – aki az októberi felkelés idejében még csak óvodás voltam –, hogy nagyrészt a társadalom legelesettebb rétegei fogtak fegyvert. És korántsem vagyok biztos abban, hogy mindenki nemes indítékból.

Mi több, voltak, akik kamaszokat, köztük talajukat, családjukat vesztett utcagyerekeket vezényeltek a felnőttek helyett a barikádokra. Őket aztán az utókor, képmutató módon, pesti srácokként magasztosította fel, ahelyett, hogy a magyar társadalom szembenézett volna azzal a rettenetes ténnyel, hogy azokban a napokban gyilkolásra vettek rá olyan tizenéveseket, akik nem mérhették fel tetteiknek életük végéig lelkükre nehezedő súlyát. Úgy, ahogyan ez mostanság az iszlámállamisták, vagy afrikai kényurak hadseregeiben is megtörténik – szörnyülködéseinktől kísérve.

Nép nélkül nem lehet

És most se ábrándozzunk! Ha valaki azt hiszi, hogy fizetett civilekkel, vagyonához, parlamenti jövedelméhez körömszakadtáig ragaszkodó ellenzékkel, Facebook bejegyzésekkel, vagy ilyen posztokkal, mint ez is, mélyreható változásokat lehet elérni, azt ki kell ábrándítanom. Méghozzá Ángyán József szavaival kell kiábrándítanom.

Nép nélkül nem lehet – üzente idén szeptemberben egy baloldali konferencia résztvevőinek a második Orbán-kormány 2010–2012 közötti vidékfejlesztési minisztériumi parlamenti ügyekért felelős államtitkára, akinek a kisgazdaságokra épült agrárprogramjával, és személy szerint vele, kampányolt a Fidesz a választások előtt. Időközben azonban rá kellett jönnie, hogy átverték: a hatalomra került párt a nagybirtokosságnak kedvezett, a birtokkoncentrációt támogatta. De arra is rá kellett jönnie, hogy hiába járta a vidéket, hiába próbálta mozgósítani a kisgazdálkodókat, hogy saját érdekükben mozduljanak meg végre, ők némák maradtak.

Ezért üzente az említett konferencia jobbító szándékú résztvevőinek az agrártudós: Magyarország újjáépítése csak egy dél-amerikai típusú teljes összeomlás után kezdődhet meg, ami talán rádöbbenti a népet, mihez is asszisztált. Mert nép nélkül nem lehet… Mert Magyarország, nem Lengyelország – teszem hozzá én a mostani lengyelországi események fényében. Aki persze rendületlenül írom ezeket a sorokat. Ahogyan előttem már annyian írtak hasonlókat egy olyan Magyarországon, amely a történelem szeszélyei, népe mentalitása miatt szinte mindig el volt vágva a világ más részeiben zajló, sorsformáló eseményektől, s amelyekhez képest a 16. század óta mindig el volt maradva egy-két lépéssel, sőt egy-két évszázaddal. Ideje lenne hát lépést váltani! #

CÍMKÉP: Tömegtüntetés Varsóban, 2016. december 17-én

MEGJEGYZÉS: A lengyelországi események felidézéséhez László József: A lázadás éve megkezdődött – Lengyelországban című Facebook posztjára támaszkodtam