A putyinizmus, az orbánizmus bírálata csak a propaganda része, amíg nem a világméretű és hazai kizsákmányolás következményeinek enyhítése áll a középpontban.

A Trump-jelenség volt terítéken, de a vita újból és újból olyan kérdéseket érintett, amelyek nem csupán Amerikát és Oroszországot feszítik, hanem az egész világot Kelet-Európától Dél-Amerikáig. Vlagyimir Szolovjov, az orosz állami televízió sztárriporterének idei első tévéműsora kimondatlanul is arról szólt, hogy ha olyan jó az úgynevezett szabadversenyes kapitalizmus, akkor miért csak néhány országnak jó.

Ezek szinte kivétel nélkül volt gyarmat- és rabszolgatartó országok, a pénzüket forgatók, illetve olyanok, amelyek a nyersanyagbőségnek köszönhetik felemelkedésüket. E tényezőkhöz képest mintha az innovációnak csak másodlagos szerepe lenne, illetve az innovatív gondolatok térnyerésének mintha előfeltétele lenne a korábban a legbrutálisabb kizsákmányolásból felhalmozott tőke.

Trump a válság terméke

Sietve leszögezem: az előző két bekezdés nem a műsor összefoglalása. Csupán arról van szó, hogy az adásban hallott, ott marginális mondatok bennem indítottak el olyan asszociációkat, amelyek révén megszületett a helyzetnek ez a kiélezett leírása. Ráadásul a képhez az is hozzátartozik, hogy az oroszországi tévévita résztvevői – kormányzati és ellenzéki politikusok, politológusok, közgazdászok, közírók – magának a fejlett kapitalista világnak a viszonyait sem látták ennyire rózsásnak. Az a gondolat is jelezte ezt, amelyikkel valaki helyre tette a Trump-jelenséget: ez a milliárdos az USA válságának terméke; az amerikai társadalmi-gazdasági válság körülményei hozták őt helyzetbe. Azok a körülmények, amelyeket így jellemzett Pogátsa Zoltán közgazdász, a Magyar Nemzet hétvégi számában: az Obama-adminisztráció nyolc éve alatt a gazdaság – nem a kormányzat, hanem elsősorban a központi bank szerepét betöltő FED intézkedései miatt – évről évre tisztes növekedést produkált, ám mögötte a következő ellentmondások vannak:

– Az USA-ban abszolút értékben gyakorlatilag megduplázódott az államadósság mértéke, s még a GDP-hez mérten is majdnem ilyen emelkedés történt.

– Obama elnöksége alatt folytatódott a feldolgozóipari munkahelyek csökkenése.

– Miközben a termelékenység 241 százalékkal nőtt, a bérek csupán 112 százalékkal. A fekete férfiak bérhátrányából semmit nem sikerült lefaragni a fehérekkel szemben. Míg a fehér nők bére szinten maradt – ami a nemek közti bérkülönbségeket is jelzi – a fekete nőké minden más csoportnál nagyobb mértékben süllyedt. Folytatódott a nyugdíjak egyenlőtlenségének növekedése.

– Az amerikai vállalatvezetők válság előtti jövedelme 345-szöröse volt az átlagmunkásokénak, s ez a válság hatására, Obama elnöki periódusának kezdetén a még mindig megdöbbentően magas 196-szorosra zsugorodott, de aztán ismét nőni kezdett, s most a 302-szeres értéknél tart.

A nyugati befektetők nem segítenek

Mindennek tükrében végképp ostobaságnak tűnik fel az a New York-i és washingtoni liberális média által a világra – láthatóan Magyarországra is – sikeresen erőszakolt narratíva, mely szerint Putyin kreatúrája Trump. Napnál világosabb, hogy az amerikai valóság mélyében kell keresni azokat az okokat, amelyek előidézték az ottani társadalom szétszakítottságát, nem pedig holmi idegen ügynökök – a Trumpra célzó karaktergyilkosok szerint az oroszok után immár ukránok is – ármánykodásában. Ezért, szerintem, mi magunk is jobban tennénk, ha azokkal a kérdésekkel foglalkoznánk, amelyek megválaszolásától még egy olyan, elvben nagyobb lehetőségekkel rendelkező állam sem térhet ki, mint amilyen Oroszország.

– Miért vergődik a gazdaság egésze immár negyedszázada?

– Miért épült le annyira Oroszországban például az önálló autógyártás és a repülőgépipar, s csupán a védelmi ipar kezd magára találni az utóbbi időben? (A magyarországi analógiák kézenfekvők.)

– Miért arra vár mindeni, hogy majd a nyugati befektetők fejlesztenek, ahelyett, hogy olyan központi víziókra felfűzve, mint annak idején a Szovjetunióban például a GOELRO, a villamosítási program volt, az ország maga mozgósítaná szellemi és anyagi erőforrásait? (Oroszországban azért hellyel-közel tapasztalhatók önálló erőfeszítések, de Magyarországon jórészt presztízsberuházásokra – főterek kövezésére, stadionokra, az elit különcségeinek fedezésére – folyik el, külföldi bankokba csorog ki a pénz tekintélyes része.)

Oroszországban ugyanúgy, mint a fejletlenebb államok egész seregében, így Magyarországon is, azt látjuk, hogy a csurranva-cseppenve érkező nyugati befektetések nem eredményeznek gyökeres változást. A kelet-európai térség országai például alighanem azonnal összecsuklanának, ha megszűnnének az Európai Unió támogatásai. Viszont ezekkel az EU-injekciókkal valahogy elvegetálunk, miközben a rendszer láthatatlan mechanizmusai révén az erőforrások – köztük a legértékesebb szellemiek – kiszivattyúzása folyamatos, s ez ab ovo tovább növeli a gazdag és a szegény országok közötti szakadékot.

Csorbulhatnak a szabadságjogok

Az első pillantásra láthatatlan mechanizmusokat a világ legtöbb országát függő helyzetbe hozó nemzetközi szabályrendszer testesíti meg. A nemzetközi gazdasági, humanitárius, jogi, katonai, környezetvédelmi, kulturális, oktatási, politikai, sport- és tudományos szervezetek többségét a fejlett tőkés országok, elsősorban az USA, uralják, és ezek, a szervezetek révén, önmagukat hozzák kiváltságos helyzetbe, valahogy úgy, ahogyan az Európai Unió legfőbb nyertese Németország. Azt a hálót pedig, amelyben a világ más országait terelgetik, a dollárból, illetve az euróból fonják.

Több mint szembeszökő, hogy az így kialakított rendszerektől csupán Kína volt képes függetleníteni magát úgy-ahogy. Azért csak részben, mert ha azt nézzük, hogy az USA mekkora összeggel tartozik neki, ez ezt az országot is sebezhetővé teszi. Ám akárhogy is – és ez szintén felmerült az említett orosz televíziós vitában – egyre több ország juthat a jövőben arra a következtetésre, hogy a társadalmi-gazdasági feszültségek kezelése lehetetlen a jelenlegi nemzetközi gazdasági–pénzügyi–kereskedelmi rendszer keretei között. Egyre több országban fogják felvetni, hogy határozott központi intézkedésekkel, s ami ezzel együtt jár, csak az államhatalom, a gazdaságirányítás központosításával van esély a fejlettek hegemóniájára alapozott, globális gazdaság béklyójából való kiszabadulásra. A nagy dilemma: fizessenek-e, fizethetnek-e ezért a gazdagok és a középosztálybeliek a szabadságjogok részleges, vagy csaknem teljes feladásával?

Persze, a mélyben zajló tömegmozgások nyomán keletkező kényszereket lehet putyinizmusnak vagy orbánizmusnak nevezni a politikai és a médiapropagandában. De ez csupán ráolvasás, pótcselekvés marad mindaddig, amíg nem a valóságos folyamatok feltárására irányul az erőfeszítés. Amíg nem az erőforrások igazságtalan elosztásának vizsgálata, a viszonyok igazságosabbá tételének követelése, a világméretű, többrétegű – országok közötti és országokon belüli – kizsákmányolás által okozott feszültségek enyhítésének módja áll a viták középpontjában, addig minden polémia Trumpról, Putyinról, vagy éppen Orbánról csupán a felszínt érinti. Ahogyan Magyarországon is látjuk: emiatt nincs eredménye az ellenzék erőlködésének.

Ebben a helyzetben a viták, a javaslatok csak azt szolgálják, hogy az egyik felet mumusnak kiáltsák ki, diabolizálják a másik érdekében. Ez azonban, a polémiákban résztvevők szándékától függetlenül, még inkább elfedi, semmint feltárja azokat a bajokat, amelyeknek mindannyian szenvedő alanyai vagyunk, vagy leszünk mindaddig, amíg a világban – globálisan és az országokon belül – szükségszerűen át nem rendeződnek az elosztási viszonyok. Hogy ez a demokrácia megőrzésével, vagy éppen autoriter politikai rendszerek, netán totális diktatúrák révén történik-e meg, az attól is függ, hogy a fejlett tőkés országok hajlandók lesznek-e áldozni a demokrácia oltárán a nemzetközi kapcsolatokban is, vagy sem. Mit ne mondjak, egyelőre e tekintetben sem túl jók a kilátásaink.#

CÍMKÉP: Donald Trump a választási kampányban – Az amerikanizmus nem globalizmus, ez legyen az alapelvünk!