Nyilvánossá vált, hogy az amerikai és a német vezetők megígérték: a NATO nem terjeszkedik Kelet felé.

Eddig is tudtuk, de a George Washington University Nemzetbiztonsági Archívumban (National Security Archive – NSA) az elmúlt év végén felszabadított amerikai, szovjet, német, brit és francia dokumentumok immár kétségtelenné is teszik, hogy az 1980-as évek végén a nyugati politikusok átverték Mihail Gorbacsovot, a Szovjetunió Kommunista Pártjának utolsó főtitkárát. Elhitették vele, hogy a NATO-t nem fogják Kelet felé bővíteni, amennyiben a Szovjetunió kivonja csapatait Kelet-Európából. Hozzám a Balmix.hu szemléjén keresztül jutott el az NSA anyagáról a rövid összefoglaló. Eszerint:

George H. W. Bush elnök 1989 decemberében, a máltai csúcstalálkozón biztosította Gorbacsovot, hogy az USA nem fogja kihasználni a kelet-európai „forradalmakat” arra, hogy ártson a szovjet érdekeknek. A nyugati vezetők NATO-ra vonatkozó első konkrét ígéretei 1990. január 31-én fogalmazódtak meg. Hans-Dietrich Genscher nyugatnémet külügyminiszter nagy, nyilvános beszéddel dobta be a német egyesülés gondolatát a bajorországi Tutzingban. Az USA bonni követsége ezzel kapcsolatban arról tájékoztatta Washingtont, hogy Genscher rávilágított: „a változások Kelet Európában és a német egyesülési folyamat nem vezethetnek a ‘szovjet biztonsági érdekek károsítására’. Ezért, a NATO-nak ki kell zárnia a ‘területének bővítését Kelet felé, azaz a mozgását közelebb a szovjet határokhoz”.

Ez volt az a mézes madzag, amit újból és újból elhúztak a Szovjetunió enyhén szólva jóhiszemű vezetője, illetve a grúz származású Eduard Sevarnadze, a Szovjetunió utolsó külügyminisztere, a nem sokkal később függetlenné vált Grúzia első államfője előtt. Ennek bűvöletében – az afganisztáni háború kudarca és a köztársaságok vezetőinek saját hatalmi ambíciói mellett – született meg talán túlságosan is hirtelen, a következményekkel – például a hazaszállított csapatok tisztjeinek és családtagjaik tízezreinek elhelyezési gondjával – nem számoló döntés a Kelet-Európából való kivonulásról. Lényegében a jaltai megállapodásból eredő jogokról való lemondásról.

Ezzel Kelet-Európa piaca, általában szinte egész gazdasága a növekvő értékesítési nehézségek, a drága alkalmazottak, illetve a képzett szakemberek egyre nagyobb hiánya miatt válsággal küzdő Nyugat ölébe hullott. A manőverrel piacot, olcsó munkaerőt szereztek a nyugati cégek. A bennszülötteket, vagyis minket, a demokrácia, a szabadság ígéretével szelídítettek meg, sőt villanyoztak fel. Arra persze a helybeli értelmiség sem figyelmeztetett – talán nem is figyelmeztethetett –, hogy a demokratikusnak mondott választások végső célja a tömegek kirekesztése a tulajdonképpeni döntéshozatalból, s hogy a szabadságjogok mit sem érnek a szegénységben élők számára. És ők, másfél millió ember utcára kerülésével, hirtelen megsokasodtak. Így aztán nem csak a Szovjetuniónak lett volna szüksége átmeneti időszakra, de Kelet-Európának is legalább egy évtizedre ahhoz, hogy ne érjenek védtelenül bennünket a számunkra lényegében ismeretlen nyugati gazdaságszervezési, vállalatirányítási, pénzügyi és agresszív marketing módszerek.

Ám a nyugati bacchanália sem tartott sokáig. Néhány évtizeddel később, amikor immár az Ukrajna nyugati határáig húzódó keleti terjeszkedéssel szerzett anyagi és szellemi erőforrások is kimerültek, a gazdasági válságjelenségek újratermelődtek. Ezzel párhuzamosan a nyugati, illetve a közép-kelet-európai társadalmakban teret nyertek a szélsőjobbos nézetek és kormányok, sőt fasisztoid rendszerek. Igaz, a lengyel-amerikai Zbigniew Kazimierz Brzezinski, a washingtoni kormányzat egykori nemzetbiztonsági tanácsadója jó előre jelezte, hogy hamarosan napirendre kell tűzni a további terjeszkedést Kelet – Napóleon szavával a mesés Moszkva – felé. S hogyan? Minthogy Minszk egyelőre ellenáll, Kijeven keresztül. De a héja Brezinski tervét csak akkor kezdtük komolyan venni – már aki tudott róla –, amikor annak Ukrajnában is megkezdődött a valóra váltása. Tegyük hozzá:  az egykori amerikai külügyminiszter Henry Kissinger figyelmeztetése ellenére. Erre persze nekünk most is azt mondják: csak a demokrácia terjesztése a cél.

A jaltai status quo feladását a Szovjetunióban gyorsan követte a pártállami irányítási-közigazgatási rendszer szétesése részben amiatt is, mert az apparatcsikok országszerte ott hagytak csapot, papot, hogy az addigi állami javak utáni tülekedésben átzsilipeljék magukat a kapitalizmusba. Amikor Gorbacsov feleszmélt, késő volt. Akkor már ő is csak annyit tudott mondani, hogy „Engem átvertek”, amint az Kemény László tavaly megjelent, A Szovjetuniótól a 21. század Oroszországáig című könyvében olvasható. A Kemény által az egykori szovjet vezetővel 2000-ben készült, televíziós sugárzásra szánt, de végül adásba soha nem került, Gorbacsovval folytatott beszélgetésben hangzott el az inkriminált mondat.

Nos, a bennünket is érintett, s mindmáig érintő átverés-sorozat – vagy ha jobban tetszik: a Nyugat általi lerohanásunk – oldaláról kellene újragondolni mindazt, ami az elmúlt három évtizedben velünk történt, s történhet a jövőben. Mert mindebből következhet, hogy akár hamarosan fejünk fölött is cikázhatnak az egymással szemben álló hatalmak rakétái. Már, ha nem a célpontok között leszünk magunk is. És ennek elkerülésére, ha pedig elkerülni már végképp nem lehet, az utána következő osztozkodásra valamiképp csak készülni kellene kormánynak és népnek egyaránt. Ugyanis ahogyan környezetünket elnézem, no meg azt, miként hagytuk magukra az északi és keleti határvidékeinket, osztozkodás, az lesz. S ha most sem készülünk fel diplomáciával, ésszel és lélekkel a várható eseményekre, amint soha nem készültünk a múltban sem, ne legyen kétségünk, ismét  nem a javunkra fogják meghúzni az új határvonalakat! #

CÍMKÉP: Megbeszélés az amerikai Camp Davidben 1990. június 2-án. Résztvevők: a tolmács Pjotr Afanasenko, James Baker amerikai külügyminiszter, George Herbert Walker Bush amerikai elnök, nyakkendőben Dan Quayle alelnök, Brent Scowcroft nemzetbiztonsági tanácsadó, Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter, Mihail Gorbacsov a Szovjetunió Kommunista Pártjának utolsó főtitkára, a Szovjetunió első, s egyben utolsó elnöke, végül Szergej Ahromejev marsall, Gorbacsov vezető katonai tanácsadója, aki később felakasztotta magát. (Forrás: George H.W. Bush Presidential Library)