A Piketty-vita miatt egy pillanatra a barikád azonos oldalára került az illiberális Orbán Viktor és Matolcsy György, illetve az őket maffiaállam létrehozásával vádoló liberális Magyar Bálint és köre.

A magyar kormány és persze csatolt része Matolcsy György jegybankelnök gyakori állításai közé tartozik, hogy a válságkezeléstől, a költségvetés egyensúlyának megteremtésén és a gazdasági stabilizáció után a növekedési fordulatig szinte minden területen sikert könyvelhetnek el. Matolcsy úr három éve egyenesen azt állította: „Magyarországnak lehetősége van a Kárpát-medencei egységes gazdasági tér megteremtésére”, amit ő a „gazdasági nemzetegyesítés” szókapcsolattal írt le.

Ezek a gondolatok nem egyszer jelentek meg Orbán Viktor miniszterelnök megnyilatkozásaiban. De legyünk őszinték: a világ minden kormánya ezt teszi – saját erőfeszítéseit a lehető legkedvezőbben igyekszik bemutatni a választóknak. Méghozzá a törzsszavazók várakozásainak megfelelően. Ám nálunk, éppen az elmúlt hetekben több elemzés is kimutatta, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozás óta a velünk azonos, sőt rosszabb gazdasági helyzetből induló Lengyelország, Csehország és Szlovákia, azaz a visegrádi csoport tagjai – a fogyasztásban, a beruházások terén, a GDP növelésében – jobban teljesítettek.

A kormányzati propaganda és a valóság közötti ellentmondást ennek előtte is időről időre feszegették az ellenzéki pártok, illetve a folyamatokat nem csupán kormányzati szemüvegen keresztül bemutató hazai közgazdászok, szociológusok, más szakértők. Az azonban csak elvétve fordult elő, hogy felvessék: Magyarország – sőt a közép-kelet-európai térség – a rendszerváltozáskor beharangozott felzárkózásának lassúsága, sőt távolodása a nyugat-európai gazdasági-társadalmi színvonaltól egyfajta burkolt újgyarmatosítással magyarázható. Január 22-én azonban a Neumann János Egyetemmel együttműködő Makronóm.Mandineren megjelent egy cikk Oláh Dániel tollából, amely szerint Thomas Piketty, a világszerte ismert francia közgazdász azt állította a Makronómnak adott nyilatkozatában, hogy Magyarország

„vált az egyik leginkább külföldi tulajdonú gazdasággá a kilencvenes évek óta. Ez az oka annak, hogy Magyarországról sokkal több profit megy külföldre, mint bármely más közép-európai országból, és annál is több, mint amennyit az ország uniós támogatásként visszakap”.

Piketty honlapján ez a tétel, amit e poszt címképe is illusztrál, térségünk egészére kiterjesztve jelent meg azzal a sarkos következtetéssel, hogy az itteni országok lényegében külföldi tulajdonban vannak. Ennek számos negatív következményét jól ismerjük idehaza:

– A külföldi befektetők leépítették a több évtizedes tudástőkét felhalmozó vállalatokat, a magyar cégek pedig elveszítették piacaikat.
– A szinte kontrollálatlan privatizáció miatt több mint egymillió munkahely szűnt meg rövid időn belül.
– A külföldi vállalatok alulfizetik a dolgozóikat: a megtermelt jövedelemből kisebb hányadot fizetnek ki bérként, azaz a bérarány az itteni leányvállalatoknál alacsonyabb, mint az anyacégeknél.
– Míg Lengyelországból 2002-ig évente a GDP közel egy százalékára rúgó profit és tőkejövedelem hagyta el az országot, addig hazánkban ez egyes években a hat százalékot is túllépte és tartósan, drasztikusan meghaladta a többi térségbeli országét 3,8 és 6,4 százalék között ingadozva. A kiáramló tőkejövedelem aránya 1995 és 2007 között megduplázódott.
– Az uniós források több, mint fele végül visszaáramlik a nyugati országokba. Így az uniós támogatások nagy részben a nyugati nagyvállalatoknak nyújtott közvetett támogatásnak tekinthetők, a közép-európai országokon keresztül.

Minthogy az úgymond szabad piaci versenyre épülő gazdaság hazai prófétái úgy érezték, hogy szinte személyükben érte őket támadás, több ellencikk is megjelent a HVG-ben. Szemezgethet közülük az érdeklődő a linkek segítségével. Itt mindössze egy mozzanatot emelek ki, ami jól jellemzi a vita helyenként eleganciát nélkülöző jellegét. Mizsei Kálmán és Magyar Bálint jobb híján neomarxistának bélyegezte Pikettyt, amitől aztán még Tamás Gáspár Miklós is besokallt, ezért közölte: „liberális és konzervatív szerzők, nemcsak, de főleg magyarok a »marxista« jelzőt alkalmazzák mindenre, amit nem kedvelnek. Nyilván a marxizmust se kedvelnék, ha ismernék. De nem ismerik. Durkheimre, Maussra, Polányi Károlyra is átkokat szórnának – ők Piketty igazi mesterei, nem Marx –, ha ismernék őket, de láthatólag őket se ismerik”.

Az ügy pikantériája, hogy egy pillanatra a barikád azonos oldalára került a magát illiberálisnak mondott Orbán Viktor és holdudvara, Matolcsy Györggyel egyetemben, illetve az őket maffiaállam létrehozásával és működtetésével vádoló liberális Magyar Bálint és köre. Más-más indíttatásból, de mindegyik csoport azt bizonygatja, hogy Magyarországon és Magyarországnak lényegében jó. A liberálisok szerint azért jó, mert a privatizációval a szabad piaci versenyre épülő gazdaság részei lettünk, az illiberálisok szerint meg azért, mert ők visszaverik, sőt már lényegében vissza is verték amazok túlkapásait, s folyik a vagyon visszaállamosítása, majd immár a nemzeti érdeket képviselő magyar tőkéseknek való újraosztása, Magyarország felvirágoztatása, amelynek messzi földről is csodájára járnak hamarosan.

Csakhogy nekem az a gyanúm, hogy sok víz lefolyik még addig a Dunán. És hozzá az a víz sok hordalékot is magával sodor majd. Ilyesféléket, mint ez. Történt, hogy gyanútlanul megosztottam FB-oldalamon a Mandiner.hu első írását. Ott ezzel a mondattal hívtam fel rá a figyelmet: MAGYARORSZÁG A NYUGAT SZÁMÁRA TERMELI A PROFITOT. Abban a körben nem szokás az ökölrázás, de azért kulturáltan megkaptam érte a magamét. Többek között számon kérték rajtam, hogy miért ágálok az Európai Unió ellen. Úgyhogy kénytelen voltam magyarázkodni:

„Magam is azt gondolom, hogy az EU-csatlakozásnak nincs alternatívája, bár látnunk kell, hogy ennek előnyeit csak a lakosság kisebb része élvezi, miközben a nagyobbik rész fizeti az árát. Így írtam erről Orbán Viktor pávatáncos politikáját értékelve a közelmúltban, a Bekiáltás blogon az Orbán a lenini úton menne? című elemzésemben: «Márpedig itt a fő irány a nyugati! A rendszerünk a nyugati hatalmi központokban meghatározott érdekek képviseletére, a liberálisnak mondott piacgazdaság világcégeinek közvetlen beavatkozására épül».”

Persze, nem vagyok álnaiv: e mondatokból kilóg a lóláb. A mindegyik politikai oldalon megszokott kritikátlan elfogadás, sőt dicsőítés helyett szavaim a sorsszerű folyamatok (!) árnyoldalára is rávilágítanak. Aki ilyesmire vetemedik (vagyis én), az ne csodálkozzék azon, hogy valaki majd bizonygatni fogja neki: ha vége lesz a hazai eredeti tőkefelhalmozásnak (értsd, ha eléggé meggazdagodnak az orbáni nemzeti együttműködés rendszerének lovagjai), új, építőbb korszak jön el. Ám szerintem a magyar elit meghatározó részei, ha jól érzékelem, nem innovatív fejlesztéseket hajtanak végre az EU-tól, vagy a magyar költségvetéstől kapott – uram bocsá’ a rabolt – pénzekből, hanem – az oligarcha családok luxus életmódjának finanszírozásán felül – zömmel olyan beruházásokat valósítanak meg, amelyek fenntartásához újból és újból külső tőkeinjekcióra van és lesz szükség. Ez a mezőgazdaságtól a helyi és az országos infrastruktúrán keresztül a sportberuházásokig gyakorlatilag minden olyan tevékenységre érvényes, amelyre közvetlen befolyása van a magyar kormánynak – bizonygattam az interneten.

És persze ahol a hazai tőkéseket védi valaki, ott megjelennek a multik védelmezői is. Nekik aztán – Ki tudja hányadik alkalommal már? – megírja az ember: igen, a termelő és szolgáltató multik lehetnének a kivételek, de mint tudjuk az ő fejlesztési, pénzügyi és marketing központjaik nem Magyarországon vannak. Nyilvánvaló, hogy csak akkor éri meg számukra az itteni tevékenység, ha jóval többet visznek ki, mint amennyit befektetnek. Ez józan paraszti ésszel is belátható, de most már a nemzetközi sztár közgazdász, Piketty is ezt állítja. Igen, a multik a működési körzetükben kedvezően hathatnak a munkakultúra változására. Ám ez, a dolgok jelenlegi állása szerint, az anyaországhoz képest, törvényszerűen viszonylag alacsonyabb szinten valósul meg, s a mi országunk egészét érintő, összehangolt kormányzati intézkedések nélkül nem válhat általánossá.

Ehhez jön még az agyelszívás, amelynek révén a lakosságunk legképzettebb rétege az értéktöbbletet nem itthon, hanem a nyugati országokban termeli. (Orbán Viktor a február 2-ai, péntek reggeli rádióinterjúban 80 ezerre taksálta az Ausztriában dolgozó magyarok számát.) A családomban is van olyan fiatal, aki megelégelte, hogy bár diplomás, és értelmes munkája is volt, de itthon a családalapítás költségeinek előteremtésére nem is gondolhatott. Most takarít és ágyat húz egy nyugati szállodában. Elképzelhető, hogy diplomásként, idegen nyelvismerettel mennyivel kulturáltabban végzi ezt a munkát, mint egy helyi alulképzett. Ám a felnevelésének, a képzésének költségeit itt fizettük ki! Aztán vagy visszajön, vagy sem…

Én alig látok olyan közgazdászt, aki mindezt hajlandó összesíteni, s úgy mérlegre tenni a pluszokat és mínuszokat. Mindenesetre ébresztő! Az eredeti gyarmatosításnak ugyanez volt a lényege, csak nyílt katonai erővel is párosult. Mint ahogyan a nálunk kevésbé szerencsés földrajzi térségekben azzal párosul ma is. Bennünket, a szerencséseket, a szövetségi rendszerek részeként tartják pórázon. De hogy csavarjak is egyet a dolgon: mindent persze nem foghatunk a külföldre. Valójában a mi liberális, reformista-reformkommunista és magát eszmei értelemben nemzetinek tartó elitünk volt az, amely a rendszerváltozás következményeit nem mérte fel helyesen, s bedőlt a Nyugat felemel majd, általa kreált fantazmagóriájának, és sodorta magával az álomkergetésben a tömegeket is.

Ám a történetnek nem ez a vége. Látnunk kellene azt is, ami a Mandiner által kirobbantott vita egyik írásában nyomatékot kapott, hogy nem egyszerűen kelet-európai jelenségről van szó. György László Piketty esete a méregbe gurult közgazdászokkal című cikke kézzel fogható közelségbe hozza azt a folyamatot, amiről valódi baloldali körökben úgy szoktak beszélni: a szocialista világrendszer felszámolásával a nyugati országokban megkezdődött a jóléti vívmányok visszanyesése, hiszen már nem kellett számolni a szovjet blokk kihívásaival. Jóllehet a jövőbeli, további kedvezőtlen folyamatok magyarázatához ez az érv már kevésnek bizonyulhat, a mögöttünk lévő évtizedekre még igaz lehet annak megértéséhez, miért alakult úgy a jövedelemből való részesedés, ahogyan a cikkben is olvasható:

„A bérhányad, vagyis a bérek részesedése a megtermelt jövedelemből 65 százalék közelében alakult három évtizeden keresztül a második világháború után. Ez volt a fejlett nyugati világ harmonikus fejlődésének egyik fontos sikertényezője: maradt pénz a tőkénél az értékcsökkenés fedezésére, a munkavállalóknál fogyasztásra és a költségvetésekben a nagy elosztórendszerek finanszírozására. Ez az arány csökkent a fejlett világban 55 százalékra, a visegrádi 4-ekben pedig 45 százalékra az elmúlt négy évtizedben. (...) A nettó bérhányad, vagyis a munkavállaló által ténylegesen kézhez kapott összeg ráadásul még drámaibban csökkent az elmúlt négy évtizedben, mint a teljes munkaerőköltséget szimbolizáló teljes bérhányad. Magyarországon 1970 és 2010 között konkrétan 53 százalékról 22 százalékra”.

György László persze maga sem képes átlépni saját árnyékát, hogy ne mondjam érdekkörét. Ugyanis azt fejtegeti, hogy a fenti kiemelésben vázolt, globális eredetű tendenciát ismerte fel a Matolcsy György nevével fémjelzett gazdaságpolitika 2010 után, ennek köszönhetően emelkedett hét év alatt 22 százalékról 30 százalékra a nettó bérhányad Magyarországon.

Távol álljon tőlem, hogy bekiabáljak a partvonalon kívülről a gigászi erők közötti küzdelembe, de azt azért megjegyezném, hogy a Matolcsyhoz kötött gazdaságpolitika, amennyire ezt én megítélni tudom, nem a (külföldi) tőkésektől vette el a nagyobb bérhányadhoz szükséges pénzt, hanem a szegényeket tette még szegényebbekké az egykulcsos jövedelemadóval, a már-már példátlanul magas forgalmi adóval és sok más intézkedéssel. (A külföldi befektetőket egyszeri milliárdokkal, és éveken át adókedvezményekben részesítik, ugyanúgy, mint az előző kormányok, megengedem, kényszerűségből.) A regnáló politikai erők úgynevezett sikereinek inkább része a magán nyugdíjpénztári vagyonnak az állami költségvetésbe terelése, az oktatásból, az egészségügyből, az önkormányzatokból ki- és elvont pénzek felhasználása, a közművezetékek megadóztatása, a közműszolgáltatók fejlesztési-karbantartási összegeinek jelentős megkurtítása, ami miatt – szakemberek szerint – csak idő kérdése, hogy mikor következnek be nagyobb és rendszeres zavarok a víz-, a gáz-, az áramszolgáltatásban, a hulladékgazdálkodásban.

Ezért, amikor az ilyen, jobbára közgazdászok között folyó vitákat próbálom követni, azt is vizsgálom, hogy a könnyen számszerűsíthető és átlagolható adatok mellett, szóba kerülnek-e alapvető társadalmi összefüggések. Erre most lett volna esély, hiszen az egyik fontos vitacikk társszerzője Magyar Bálint szociológus. Ám ő szociális érzékenységnek ahhoz képest sem adta jelét, amennyire például Piketty. Persze utóbbi sem valamilyen morális, főleg nem ideológiai indíttatásból, csupán szakmai tisztességből. Holott, szerintem, éppenséggel az sem lenne ördögtől való, ha az ilyesfajta elemzések mindenkori része lenne az úgynevezett társadalmi boldogságindex vizsgálata is.

Igaz, ha ezt az aspektust is néznénk, a hátrányok még nyilvánvalóbbak lennének. S attól tartok, nem csupán a nálunk a társadalom nagyobb részét kitevő, vesztes rétegekben, de a nyertes húsz-huszonöt-harminc százaléknyi részben is. Utóbbiak majd mostanában fogják tömegesen megtapasztalni, milyen következményekkel jár a gyerekeikre – s emiatt rájuk nézve is – a pedagógusok, az orvosok, a szakképzett egészségügyi alkalmazottak, a közigazgatásban járatos, hozzáértő ügyintézők hiánya, és az élet megannyi területén tapasztalható emberi minőségromlás, ami a hétköznapi embereknek nyújtott hétköznapi szolgáltatások színvonalcsökkenésében mutatkozik meg. Mert ne áltassuk magunkat! A helyzetnek nem csak elszenvedői, de kialakulásának – ki így, ki úgy, akár csak a passzivitásával, vagy az elemi tájékozódási igény hiánya miatt – mindannyian okai is vagyunk.

Már az is előrelépés lenne, ha egyáltalán reálisan értékelné a helyzetet a lakosság nagy része. De erről szó sincs. Még mindig azt gondoljuk – s ezt sulykolják a hatalomban lévők – a Kárpát-medencében nincs szebb, boldogabb, életre valóbb ország a mienknél, amely példát ad nem csak a környezetének, hanem az egész világnak is. És ezt a politikusi szónoklatokból kiemelve sokan képviselik, tovább osztják. Pedig csak át kellene pillantani a határainkon túlra. Akár a V4-ekhez: Szlovákiába, Lengyelországba, Csehországba. Mindenütt jobban állnak, mint mi. De bizonyos összefüggésben a romániai lakosság magatartásából is lehetne tanulni, hogy Szlovéniáról már említést se tegyünk.  Hiányzik annak belátása is, hogy az egyéni stratégiák kudarcra vannak ítélve, ha nem simulhatnak bele az egész országot felemelni akaró, az európai közösséget nem megbontani, hanem építeni kívánó kormányzati programba. És mindez, a fent leírt számtalan okkal együtt, részben a kisembernek arra a kérdésére is válasz, hogy „Ha Magyarországon olyan jó, akkor nekem miért rossz mégis?” #

KIEGÉSZÍTÉS: Pogátsa Zoltán: PIKETTYÉK VALÓJÁBAN JELENTŐSEN ALÁBECSÜLIK A TŐKEKIVONÁST.
„Ismert módon a multik igen magas arányban alkalmazzák az úgynevezett transzfer árazás gyakorlatát. Ez azt jelenti, hogy jelentős mértékű tőkét lehet kivonni egy országból az azonos cégcsoport különböző országokban jelen lévő telephelyei közötti tranzakciók árainak manipulálásával. Akárhányszor például egy nagy külföldi bútorcég magyarországi telephelyein vagy reklámjaiban megjelenik a cég ismert logója, díjat fizet egy Luxemburgban bejegyzett cégnek, amelyik ezt a logót birtokolja. A luxemburgi cég természetesen ugyanazon cégcsoport tulajdonában van. A magyar telephely átutalásai csökkentik a társaságiadó-befizetést Magyarországon, és áttranszferálják azt az elhanyagolható adókulccsal működő luxemburgi telephelyre. Nincsenek pontos információink arról, hogy pontosan milyen mennyiségű további profit hagyja el ilyen módon Kelet-Európát, ám nemzetközi tanulmányok és hazai cégvezetők elmondása szerint ez a gyakorlat általános és jelentős mértékű. Gondoljunk bele: a világkereskedelem 60%-a ma már vállalatcsoportokon belül folyik! Aki multinál dolgozik, maga is ismeri saját cége transzferárazási gyakorlatát. Pikettyék tehát valójában jelentősen alulbecsülik a tőkekivonást. (...)

A modell kudarcának nem a multik kapzsisága az oka, ők csupán azt használják ki, amire a keleti döntéshozók lehetőséget adnak nekik. A jobboldali és radikális baloldali véleményformálóknak tehát tényleg fel kellene hagyniuk a sérelmi közgazdaságtannal. A hazai gazdaság elősegítésére kellene koncentrálniuk, mert a Piketty/Novokmet féle elnagyolt blogbejegyzésből, illetve számos mélyebb elemzésből látjuk: a multikra építő modell önmagában elégtelen a gazdasági felzárkózáshoz.

A liberálisok viszont ameddig nem ismerik el a modell létezését, addig nem fogják megérteni, miért van az, hogy az általuk vallott nézeteket ma már egyetlen politikai erő sem vállalja fel Magyarországon, azok társadalmi támogatottsága minimális. És azt sem fogják megérteni, hogy miért nem tesznek a nyugati államok vezetői az ellen, hogy Orbán Viktor illiberális államot működtet az Európai Unióban. Azért nem tesznek, mert úgy érzékelik, nekik megéri a keletiek ilyen típusú integrációja az unióba. Ahogy Günther Oettinger, az unió közös költségvetésért felelős német származású biztosa nyilatkozta: «gazdasági szempontból Németország nem nettó befizető, hanem nettó kedvezményezett». Sérelmi közgazdaságtant tehát nem szabad folytatni, de a kapitalizmusmodellünket bizony kritikusan kell szemlélni.”

CÍMKÉP: Beáramló és kiáramló jövedelmek Közép-Európában (GDP százalékában, éves átlag, 2010-2016) – Forrás: Piketty és Novokmet (2018), Eurostat nemzeti számlák és költségvetési idősorok alapján.