A nyugati médiumokkal kapcsolatban is fel kell vetni a hitelesség kérdését, ha nem akarjuk félrevezetni magunkat! ⇒ Az írás végén a szavazás kérdése: Milyen arányban felkészült a magyar lakosság a hamis hírek, propagandahatások kiszűrésére?

Óvakodj, mert te is könnyen átverhető vagy! Ez az üzenete Siklósi Szilveszter 1994-ben készült, „Az igazi Mao” című, csúfolódó áldokumentumfilmjének, angol kifejezéssel: mockumentary-jének. Csúfolódó annyiban, hogy szembesíti a közönséget saját hiszékenységével. Ezt vetítették legutóbb a Filmklubrádió rendezvényén, majd szokás szerint megbeszélték a nézőkkel. Ugyancsak hagyományos módon, a beszélgetés vágott változata adásba is került ezen a hétvégén. Kár, hogy kissé gellert kapott az eredendően tisztes rádiós szándék.

A hatvan perces filmben a nyugati televíziók ismeretterjesztő alkotásainak formai elemeire építve, a Kínai Kommunista Párt vezetőjének minden elemében kitalált életútjával szembesül a néző, sokak számára mindvégig hihető tálalásban. Az áldokumentumfilm szerint Mao Ce-tung valójában meghalt a hosszú menetelés idején, és helyét a kínai kommunista mozgalom vezetésében gonosz és bűnöző bátyja vette át. Ő azonban, csakúgy, mint a szovjetunióbeli Nyikita Szergejevics Hruscsov kommunista pártfőtitkár valójában chicagói maffiózó volt. Miután kalandos úton hatalomra kerültek a két országban, világméretekben folytatták a bűnözést, amelynek mérföldkövei voltak a koreai háború, a kubai válság, a Kennedy-gyilkosság...

Mennybe megy a liberális média

A film által a nézőkben kiváltott hatásról készült műsor – a Klubrádió 2019/8. heti adásrészlete – az itteni linkre kattintva hallgatható meg. Benne a 17. perc tájékán található az a megjegyzés, miszerint az úgynevezett csúfolódó áldokumentumfilm gyökeresen eltér a fake news-oknak, a hamis, dezinformáló, propaganda médiumoknak nevezett felületektől. Mert a film végül leleplezi önmagát, kétséget nem hagy az iránt, hogy az átverésnek a néző érzékenyítése volt a célja. Utóbbiak viszont a valótlant tálalják fel valóságosként annak érdekében, hogy a közönség politikai-közéleti cselekvését a hatalmat gyakorlók, vagy a hatalomra törő erők, illetve az adott szerkesztőségi érdekcsoport számára megfelelő mederbe tereljék.

Rózsa Péter műsorvezető – Báron György filmesztétával, Bolgár György és Vágvölgyi B. András újságíróval és a filmankét közönségének bevonásával – arra vállalkozott, hogy megválaszolja: mindezzel kapcsolatban felvethető-e a médiában dolgozó alkotók felelőssége. Bolgár György mindenekelőtt arra hívta fel a figyelmet, hogy ő, aki 1992 végéig Amerikában élt, nem tapasztalta, hogy akkoriban még olyan nagyon elterjedt volna a Spektrum, a National Geographic Channel, s más, hasonló csatornák által ma általánosan alkalmazott formátum, amelynek formai elemei, dramaturgiai megoldásai hitelesítik az elhangzottakat bármelyik adón is jelenjenek meg. A magyar filmkészítők mintha előre kitalálták volna, mi következik be majdan. Ráadásul ezek paródiáját készítették el.

Aztán egy szökellés, és már helyben is voltunk. Kimondva kimondatlanul: ebben a rádióban az egyik axióma: a hamisítás, mint olyan, alapvetően nem a Nyugat, még kevésbé a nyugati média sajátja. A közreműködők ezúttal is nagyvonalúan eltekintettek Machiavelli működésétől, az I. világháborús angolszász propagandát megalapozó Creel bizottságok uszító kampányaitól, amelyeket aztán Hitler állított példaként a Goebbelsi propagandaműhelyek elé: „Ezeket kell meghaladni!” Ebben a rádióban úgy harcolnak a világ hamisságai ellen, hogy szinte mindig az oroszoknál kötnek ki.

Ezzel nem azt akarom állítani, hogy Oroszországban, a hajdani Szovjetunióban – amelynek okkal bírálható, propagandafilmes gyakorlatáról szintén bőven kaptunk ízelítőt az ankét egyik, a közönség soraiban ülő, szakértő résztvevőjétől – minden rendben lett volna, vagy rendben lenne. Csupán azt szeretném megértetni, hogy hiábavaló számon kérni az eltérő történelmi–gazdasági–kulturális feltételek között létrejött és küszködő társadalmakon azt a nyugati eszmerendszert, amit magát is megannyi ellentmondás feszít szét. Következésképp hagyni kellene végre az oroszokat, a kínaiakat, az arabokat, a perzsákat, meg mindenki mást, nem pedig ujjal mutogatni ebben a világfaluban a közelebbi és távolabbi szomszédokra, rájuk akarván erőltetni az értékeinket, szokásainkat!

Putyin tanácsadója a bűnbak

Mert ettől nem leszünk előrébb. Sőt! Azon túl, hogy a valójában más területek, országok kirablását szolgált, az embertelenség netovábbjával párosult keresztény hittérítés évezrede, évszázadai után, az elmúlt évtizedekben a gazdasági-pénzügyi függőség fenntartása érdekében a liberális világnézet tűzzel-vassal való terjesztése embermilliók halálával, még többek földön futóvá tételével, országok romhalmazzá változtatásával járt, a szellemi-erkölcsi fensőbbrendűségünkhöz kapcsolódó rögeszméink egyre inkább saját gondjainkról terelik el a figyelmet. Viszonylag rózsásnak láttatják helyzetünket, amely valójában eget verő társadalmi igazságtalanságoktól, hipokrita magatartástól terhes. Nyilván nem voltak tudatában a vitaműsor szereplői, de bizonyos értelemben a nálunk is tarthatatlan állapotok fenntartásában működtek közre azzal, hogy az általuk nyugatinak tartott civilizáción kívülre helyezték a médiatartalom-hamisítás jelenségét. Tetszik, nem tetszik, öntudatlanul is propagandisták módjára viselkedtek.

Például Vágvölgyi B. András lelki szemei előtt még csak véletlenül sem a Borisz Jelcin orosz elnök második, tömeges átverésekre építő választási kampányában közreműködő amerikai tanácsadók villantak fel. Nem a brit miniszterelnök, Tony Blair médiavarázslója, spin doctora, Alastair Campbell neve jutott eszébe, holott ő még kényszerű, nagy port kavart lemondását is úgy időzítette, hogy fedezze vele az Irak elleni brit hadba lépés kínos ügyét. (Tony Blair csak tíz évvel később ismerte el: már akkor tudták, hogy nem léteznek a vegyi fegyverek, amelyekre hivatkozva – ENSZ-felhatalmazás nélkül – szétverte és kirabolta Irakot az USA hadserege által vezetett koalíció.) Az ismert magyar újságíró, a Magyar Narancs alapító főszerkesztője nem arról kezdett beszélni, hogy a blairi és a clintoni időkben tették finomabbá azt a technikát, miként lehet a sajtón keresztül manipulált, de legalábbis kozmetikázott információkkal kormányozni, s hogy ez az angolszász minta azóta világszerte meghonosodott.

Vágvölgyiben nem az uszításra alapozó politikai agymosás amerikai spindoktorai, a Finkelstein és Birnbaum páros több országban, így Magyarországon is bevezetett módszerei ötlöttek fel. Nem, mert ő, aki gyakornokként dolgozott a New York Times szerkesztőségében, ilyen Nyugat-bíráló magatartásra nem vetemedne. Ehelyett – kontinensnyi és jókora időbeli ugrással – azonnal az orosz államfő egyik tanácsadójának neve bírt eszébe jutni. Történetesen ezt mondta: „Vlagyiszláv Szurkov tanult szakmáját tekintve színházi rendező. Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy ez a Szurkov nevű moszkvai úriember tulajdonképpen orosz Habony Árpádként működik. Neki volt egy olyan mondása, hogy az elején mondjál igazat, hogy később elhiggyék azt is, amit hazudsz”.

A New York Times-nál is létezik öncenzúra

Bizonyára nagy manipulátor ez a részben csecsen származású Szurkov, bár kissé méltatlannak tetszik előttem a Habonnyal való összevetése. És nem Habonyra tekintettel. De ez most itt mellékszál. A lényeg az, hogy a Vágvölgyi B. András által felhozott példa átverés volt. Ugyanis Szurkov a nyugati médiát és az ottani kampányokat jellemezte a Vágvölgyi által idézett módon. Hogy mást ne mondjunk, Putyin tanácsadója cikket írt az 5FDP (Five Finger Death Punch) amerikai heavy metál együttes moszkvai fellépéséhez kapcsolódva. „A képmutatás válsága” című, 2017. november 7-én közzétett elemzésben, a zenekar egyik számának szövegéből kiindulva rámutatott, hogy a mai nyugati gyakorlatban a választás végletesen leegyszerűsödik az IGEN vagy NEM, a 0 vagy 1, a PLUSZ vagy MÍNUSZ, az ISTEN vagy EMBER, az ANGYAL vagy DÉMON, a REPUBLIKÁNUS vagy DEMOKRATA, az IGAZSÁG vagy HAZUGSÁG közötti lehetőségre. Hozzáteszem: a minapi, a világsajtó érdeklődésének középpontjába került írásában már magát a választási lehetőséget is megkérdőjelezte, amint arról a Bekiáltás olvasója az „Oroszország nem alkuszik” című jegyzetemből is értesülhetett.

Több mint sajnálatos, hogy ilyesfajta érvekre támaszkodva hamisan beszéltek a hírhamisításról a Klubrádió idézett műsorában. Mentegetném is a szereplőket, hiszen Vágvölgyi B. feltehetően valamely nyugati médiumban olvasott állítást vett készpénznek és terjesztett anélkül, hogy ellenőrizte volna az eredeti forrást. Hozzáteszem: ez szinte lehetetlen ma már, mert az ankéton elhangzottakkal ellentétben tömegével látnak napvilágot a BBC-ben, a New York Timesban, a CNN-ben is a fals, ellenőrizetlen, csupán egy – gyakran kizárólag kormányzati forrásból, a kormányzó párt politikai céljait szolgáló – hírek. De ez egyáltalán nem új jelenség. Maga Joseph Pulitzer is a sárga újságírásnak nevezett amerikai bulvár alapelveinek lerakója volt. És azért ebbe már akkor is belefért némi ferdítés az üzlet érdekében. Pulitzer kortársa, egyúttal ádáz vetélytársa, William Randolp Hearst egyenesen a minden módon való hírhamisítás hírhedt képviselőjeként működött az 1800-as évek végétől a II. világháborúig.

Hadd ne részletezzük most az amerikai sajtótörténet későbbi gyászos eseteit! Ugorjunk egy nagyot az időben! David Halberstam: „Mert övék a hatalom” című, 1988-ban már magyarul is megjelent kötetéből értesülhettünk a New York Times-nál emlegetett, úgynevezett Afganisztán-elvről. Eszerint az újságíró „minél közelebb kerül a washingtoni vagy a New York-i hatalmi központhoz, annál kevesebbet írhat meg, s ha megpróbálná ugyanolyan szabadon kifejteni a véleményét például egy New York-i vízügyi tisztviselőről, mint India miniszterelnökéről, az anyagot valószínűleg nem közölnék. Az »Afganisztán-elv« lényege nyilvánvalóan az volt, hogy az igazságnak a földrajzi távolság mértékében több az esélye rá, hogy átjut a belső cenzúrán”. És akkor még nem említettem mindazt, amit a CNN Öböl-háború alatti katonai befolyásolásáról Wisinger István tárt fel a magyar olvasó előtt „A televízió háborúba megy” című kötetében. Sokat mondó az egyik alfejezet címébe beleszőtt kitétel, miszerint: „az első áldozat a valóság”.

Megkerülhetetlen az értékrend kérdése

Elképzelhetetlennek tartom, hogy Bolgár György, aki bejáratos volt a New York Times-hoz, ne hallott, ne olvasott volna minderről. Ő azonban a Klubrádió mostani műsorában is kötötte az ebet a karóhoz, ahogyan mindig. Miközben, hovatovább havonta leplezik le a BBC-nél, a Frankfurter Allgemeine Zeitungnál, a Spiegelnél, a ZDF-nél a kettős mércétől, a hazugságoktól, az etikátlan módszerektől, esetenként a hírszerző szervezeteknek való kiszolgáltatottságtól megcsömörlött munkatársak a valósághamisítást, és miközben viszonylag gyakoriak a nyugati bulvár lapok ellen a törvénytelen információgyűjtés miatti hatósági eljárások, a Klubrádió lelkes veteránja változatlanul feddhetetlenséget, hitelességet emlegetett velük kapcsolatban. Az adás vége felé pedig hosszasan győzködte a közönséget arról, hogy az igazság sosem bontható ki minden részletében idő- vagy információhiány, esetleg más okokból. De elsősorban a szándékot, az eredményt kell mérlegelni. Ezzel kapcsolatban hozott is egy friss példát arra, milyen karakán módon járt el a New York Times Donald Trumppal, aki bármiként is fenekedett a lap ellen, mégsem kerülhette el, hogy a közelmúltban ne üljön le a nyilvánosság elé tárt beszélgetésre az újság szerkesztőivel.

Summa summarum, mint Bolgár György kifejtette, meg van győződve arról, hogy a közönség nagyjából úgyis sejti, érzi, hogy hol van az igazság. Vagyis mindent egybe vetve azt sugallta: béküljünk meg ezzel! Már elnézést, de én nem tenném ezt! Mégpedig azért nem, mert az igazság, mint olyan, tényleg nehezen megfogható valami. Amiként gimnáziumi történelemtanárom gyakran ismételgette a szofista bölcsességet: „Egy igazság van, hogy nincs igazság. Tehát akkor az sem igazság, hogy egy igazság van, hogy nincs igazság”. Ám korántsem ilyen reménytelen a helyzet. Mert a szempontok szempontja az értékrend. Ezzel összefüggésben lett volna tárgyalható a műsorvezető által a beszélgetés elején bedobott gondolat: „Felvethető-e a médiában dolgozók felelőssége a hírhamisítással, a dezinformálással kapcsolatban?”

Sajnos, ezúttal a kérdés megválaszolása szükségszerűen elmaradt. Épp az értékrendi probléma kikerülése miatt. Ezt nem tudálékosságból, a kákán minden áron való csomókereséstől vezérelve jegyzem meg. Nagyon is értékelem a ma szinte egyetlen magyarországi médium, a Klubrádió erőfeszítéseit annak érdekében, hogy fontos és tisztázó társadalmi vitáknak adjon helyt. De ahogyan ezt már más esetben is megfogalmaztam: akkor közelítenének még inkább saját mércéjükhöz, ha mindig tisztáznák magukban, milyen értékrend jegyében kívánnak szólni a közönséghez, és ezt az értékrendet következetesen számon kérnék mindazokon, s főleg mindazon intézmények képviselőin is, akiket saját köreikhez tartozóknak vélnek. Ebbe az eljárásba persze annak is bele kellene tartoznia, hogy közöljék: mi az, aminek nem adtak, adnak helyet. Viszont ha félúton megállnak, s csak az ellenfelek felé mutogatnak, úgy járnak, mint a magyarországi ellenzéki pártok: hiába bírálják a kormányzók megannyi vitatható, sőt fölháborító tettét, saját szilárd alapok, következetesen képviselt, a napi gyakorlatban tetten érhető követelményrendszer, vagyis elvi értékrend nélkül hitelük ingatag marad. Így hiába a sok próbálkozás a hamisságok leleplezésére, ezt a törekvést is átlengi valamiféle zavaros, talán csak a közönség tudatalattija által érzékelhető hamisság. #

CÍMKÉP: Donald Trump amerikai elnök a Fox News adásában – A hamis média a nép ellensége

Véleménye fontos az iránymutatásban. Ha nem szavaz, a trolloknak engedi át a véleményformálást. Gondolja meg, mit veszítünk a passzivitással!