Az esetleges üzleti érdekek, az újságírók félelme a megbélyegzéstől értékrendi válsághoz és bizalomvesztéshez vezetnek.

Az Index-ügy sokféle szempontból mozgatta meg a közélet iránt érdeklődőket. Holott eredetileg én is azt gondoltam: nem írok a szerkesztőség és a kiadói jogokat gyakorlók, a pénzügyeket kézben tartók közötti konfliktusról, mert nem ismerem a belső viszonyokat. Az is visszatartott, hogy kívülről úgy látszik, mintha a Blog.hu, amelynek szerverén a Bekiáltás mellett vagy ezer másik internetes napló is megjelenik, az Index része lenne. Pedig nem, amint előző jegyzetemben vázoltam. Ehhez képest ez a harmadik cikkem, amit annak nyomán írok, hogy a szerkesztőség tagjainak többsége a múlt hét végén bejelentette: olyannyira veszélyben érzik újságírói függetlenségüket, hogy felmondanak.

Most épp a „Bűnbakká lettek az indexesek” című jegyzetem egyik kitétele és az indexesek felfogása közötti ellentmondásra figyelmeztetett a levelét a fölöttébb provokatív „al Dajjal” néven jegyző, az Antikrisztushoz hasonló iszlám eszkatológiai alak képében vitézkedő troll írásomból ezt a részletet olvasta a fejemre:

„A saját felfogásuk alapján dolgoztak és írtak. Ebbe valóban nem tartozott bele sem a vidék szisztematikus megjelenítése, sem a pesti kisember világának ábrázolása, ami az én értékrendemnek sem felel meg. De milyen alapon kérhető számon, ha valaki nem vesz a hátára mindent, amit mások nem akartak, vagy nem tudtak cipelni?”

Az „al Dajjal”, vagyis az Al-Maszih ad-Daddzsál fenyegető nevet felvett levelező szerint „az Index folyamatosan azt hangoztatta, hogy ők mennyire objektívek. Ez viszont számomra azt takarná, hogy igenis mindent vizsgálnak minden szemszögből, nem kizárólag egy nézőpont alapján publikálnak”.

Nem tudom, hogy az indexesek hangoztatták-e, hogy ők objektívek – válaszoltam. Mindenesetre a kifejezés nem szerepel a portál etikai irányelvei között. Ettől még lehetséges, hogy beszélt ilyesmiről valaki, hiszen a kifejezés használata, angolszász mintára, gyakran előkerül a magyar – Tamás Gáspár Miklós meghatározásával – szkeptikus liberális média munkatársainak érvelésében. Ebben az összefüggésben azonban az „objektív” kifejezés jobb esetben felületes gondolkodást tükröz. Mert szerintem, ami szubjektumok révén valósul meg, az nem lehet objektív, vagyis személyektől független.

Tanulmányaimban, könyveimben, (például a Press & pr, 2006, 227–250. oldalán, s a megelőző fejezetekben) Shannon és Weaver információ-kommunikációelméletére támaszkodva, illetve  szociálpszichológiai érvekkel is igyekeztem cáfolni, hogy tarthatatlan az objektív kifejezésnek a médiatartalmakkal összefüggő használata. Helyette a tárgyszerűséget, a tényszerűséget, vagyis a történéseknek a valósághoz a lehető legközelebb álló leírására törekvést ajánlom. A világhírű olasz újságíró, a Time egykori riportere, Oriana Fallaci és mások a becsületes, a korrekt újságírói mentalitással írják le a követendő magatartást az objektív, tehát az elsősorban a személyestől független jelentésű fogalom helyett.

Számomra nyilvánvaló, hogy mindenki valamilyen értékrend szerint válogat, csoportosít az események között, amikor újságot szerkeszt. Arról már nem is beszélve, hogy az események hírré alakításának folyamatában a szavak megválasztása, a szavak sorrendjének kialakítása, a kiemelések, az illusztráció, a helyzet minősítése stb. mind-mind szubjektív alapon zajlik. Ugyanez történik a hétköznapi emberek minden megnyilatkozásakor. Amikor látunk, hallunk valamit, azt előéletünk, a tárgyra vonatkozó ismereteink, pillanatnyi hangulatunk, érdekeink stb. alapján értelmezzük és adjuk tovább, ami aztán az újabb és újabb befogadóknál újabb és újabb változásokon, akár torzulásokon megy át.

Az objektivitás tehát csak látszat. Hangoztatása rosszabb esetben a manipuláció elfedésére szolgál. Éppen ezért azt tartom tisztességesnek, ha valaki nyilvánvalóvá teszi, milyen értékrend jegyében szerkeszt újságot. A Bekiáltás jobb oldali hasábjának élén például egy ideje ez áll:

„Szolidaritás # Esélyegyenlőség # Társadalmi igazságosság”

Aki akarja, következtethet belőle arra, milyen értékrend határozza meg a felfogásomat. Kár, hogy az internetes újságok általában nem teszik nyilvánvalóvá ugyanezt. Az Index sem. A Népszava például – amely a Kádár-rendszerben a Szakszervezetek Országos Tanácsának égisze alatt jelent meg – csupán nyomtatott változatán tünteti fel, hogy szociáldemokrata napilapnak tekinti önmagát, de sem online változatának címében, sem az impresszumban nem olvashattam ugyanezt 2020. július 28-án, amikor ezeket a sorokat begépeltem.

A jelenlegi Magyar Nemzet online változatának főcíméből is hiányzik a világnézeti jellegű orientálás. Impresszumában azonban feltünteti a „polgári napilap” megnevezést, ami dacára a „polgári” kifejezés körüli értelmezési vitáknak, legalább utal valamiféle értékválasztásra. Megjegyzem, ettől a Magyar Nemzettől – pontosabban ennek közvetlen utódjától az önmeghatározása szerint „konzervatív közéleti napilap”-tól, a Magyar Időktől – kimondva–kimondatlanul elhatárolta magát Pethő Tibor, aki az eredeti, 1938. augusztus 25-én, ugyanezen a címen napvilágot látott újság főszerkesztőjének unokájaként 2018. április 11-én vezércikkben jelentette be, hogy véget ért a nagyapja által alapított szerkesztőség 2015 tavasza óta tartó küzdelme a hatalommal, vagyis az Orbán-kormánnyal. A birtokomban lévő utolsó szám lapfejében az áll: „Polgári napilap”.

Pethő Tibor azóta a Magyar Hangban publikál, amely nyomtatott formájában „polgári hetilap”-ként definiálja magát. Online-változatában azonban szintén az impresszumig kell görgetni, hogy beazonosítható legyen szerkesztőinek értékrendje. Ez az eszmei előd esetében még aligha jelenthetett gondot. Az 1938-as Magyar Nemzet cím alatt ugyanis mindössze ez állt:

„Főszerkesztő Pethő Sándor”

Vélhetően külön magyarázat nélkül is nyilvánvaló volt a korabeli olvasó számára, hogy az ismert történész és szerkesztő keresztény szellemiségű, nemzeti-liberális újságot készít, aki egyaránt elhatárolja magát a nemzetiszocialista és a kommunista felfogástól. Később azonban az alapító neve fölé került a „Polgári napilap” jelzés, majd sok hányattatás után, 1954-től a rendszerváltozásig az, hogy „A Hazafias Népfront lapja”. A Kádár-érában ez azt jelezte: itt – a rendszer keretei között – olyan írások is megjelennek, amivel például a Népszabadság nem azonosulna.

Az először 1956. november 2-án megjelent Népszabadság „A Magyar Szocialista Munkáspárt központi lapja” megjelöléssel tette világossá, hogy az előző nap létrejött párt értékrendjét közvetíti. Az elődpárt, a Magyar Dolgozók Pártjának újságja a Szabad Nép volt, amely fejlécében hirdette a Kommunista kiáltvány „Világ proletárjai egyesüljetek!” jelmondatát. Az (utópista) szocialista Táncsics Mihályra is utaló névváltás, illetve a szlogen eltüntetése megelőlegezte a későbbi változásokat, jóllehet az újság egyértelműen az állampárt szócsöve lett. Miután a lap függetlenné vált, 1989. október 8-tól 1994-ig az állt a fejlécén: „szocialista napilap”. Az utolsó, a 2016. október 8-9-i számon azonban már semmilyen értékrendi kitétel nem olvasható, ami sok egyéb mellett alighanem a szerkesztőség identitásválságát is jelezte.

Mindezzel csupán nyomatékosítani szerettem volna elsősorban kollégáimban, vagyis az újságírókban, a szerkesztőségek tagjaiban, hogy a közönségük tisztelete azt kívánja, tegyék közzé, milyen értékrend jegyében közelítenek a világ eseményeihez. Mert az úgynevezett objektivitás ugyanolyan blöff, mint a New York Times 1886 óta érvényben lévő szlogenje:

„All the News That's Fit to Print”, vagyis „Minden hír, ami kinyomtatásra érdemes”.

Jól hangzik, de ha valaki belegondol, a jelmondat valójában a lényeget, az események közötti válogatás szempontjait fedi el. Márpedig ilyenek nagyon is vannak, amit ha másból nem, Bolgár György „A New York Times-sztori” című könyvéből ismerhetünk. Tapasztalataim szerint, amikor Magyarországon az újságírók az objektivitásra hivatkoznak, valójában azt szeretnék érzékeltetni, hogy az általuk képviselt szerkesztőség nem áll politikai párt szolgálatában, s nagyjából azonos távolságtartásra törekszik a közéleti szereplőktől. Az azonban gyakorlatilag lehetetlen, hogy valamilyen, akárcsak hallgatólagosan egyeztetett morális, közéleti-politikai értékrend ne vezérelné a szerkesztőség tagjainak cselekedeteit, beleértve az események közötti válogatás, a hírré formálás szempontjait is. Ám ezt az objektivitás mögé rejtve igyekeznek palástolni, mert tartanak kollégáik és közönségük megbélyegzésétől.

E fóbia a rendszerváltozás után alakult ki, amikor sokan bizonygatták, hogy ők már akkor sem, vagy ők már akkor is... Egyúttal feltételezem, hogy főleg az internetes felületeken az üzleti érdekek miatt rejtik el a szerkesztőség értékrendjével kapcsolatos információt. Talán az a meggondolás vezeti a tulajdonosokat, a kiadókat, amit esetleg kutatásokkal is igazolnak, hogy nem csak az adott értékrend elkötelezettjei látogatják így az oldalaikat, hanem a más elveket vallók közül szintén vonzanak olyanokat, akiket egyébként elriasztana a tiszta beszéd. Mert bizony a Kádár-rendszerben sem vette a kezébe a Népszabadságot sok olyan olvasó, aki az 1945 előtti középosztály világához való viszonyt valamiképpen mégiscsak ápoló Magyar Nemzetbe, mint utolsó szalmaszálba kapaszkodott.

A cikk elején idézett levelezőmnek az Indexről írott sorai viszont azt jelzik: nem csak tisztességesebb lenne, ha nyilvánvalóvá tennék, milyen alapelveket vallanak a szerkesztőségek, de elkerülhetnék azt is, hogy az effajta tisztázatlanság félreértésekhez, mi több értékrendi válsághoz és a sajtó iránti bizalomvesztéshez vezessen. Más kérdés, hogy az olvasónak, a tévénézőnek, a rádióhallgatónak is be kellene látnia: az értékrendből nem feltétlenül következik, hogy földrajzi vagy szociális értelemben az ország minden szegletét és rétegét képviselnie kell minden szerkesztőségnek. Ez ugyanis – bármit is értsünk alatta – nem következik az úgynevezett objektivitásból. Ha csak nem azt jelzik az adott újság és műsor internetes és nem internetes fejlécében, hogy országos, sőt nemzetközi társadalmi-közéleti-politikai-geopolitikai stb. tájékoztatásra, orientálásra vállalkoznak liberális, szocialista, globalista, hazafias, meg a jó ég tudja milyen eszmék jegyében. Már ha van hozzá pénzük... #

CÍMKÉP: Az 1938-as alapításkor, s az ezt követő években a Magyar Nemzet cím alatt mindössze az állt: „Főszerkesztő Pethő Sándor”. Vélhetően külön magyarázat nélkül is nyilvánvaló volt a korabeli olvasó számára, hogy az ismert történész és szerkesztő keresztény szellemiségű, nemzeti-liberális újságot készít, aki egyaránt elhatárolja magát a nemzetiszocialista és a kommunista felfogástól. De vannak-e a ma Pethő Sándorok, akik egy stabil értékrend mellett állnának ki? Egyáltalán létezik-e még stabil értékrend? ##