A francia jogállam által indított Sarkozy-eljárásnak a kapitalizmus stabilizálása a mélyebb értelme.

Csattanós válaszként is felfoghatják a Magyarországon dúló jogállamiság vitában megszólalók a párizsi büntetőbíróságon november 23-án, hétfőn kezdődött tárgyalást. A törvényszék elé idézték a befolyással való üzérkedéssel és korrupcióval gyanúsított Nicolas Sarkozy volt francia államfőt és társait. Méghozzá olyan ügyekben, amelyek az ő köztársasági elnöki hivatali idejében – 2007 és 2012 között –, illetve a pozíciójával összefüggésben keletkeztek. Sarkozynek a 2012-es elnökválasztási kampány törvénytelen finanszírozása miatt is bíróság elé kell állnia jövő tavasszal. Jóllehet az egyik vádlottnak a koronavírus-járványra hivatkozó távolmaradása következtében már az első napon felfüggesztették az eljárást, attól az eset még példa a jogállam működésére. Vagyis arra, hogy

vannak országok, ahol létezik az egyénektől többé-kevésbé független joggyakorlat és annak intézményrendszere. Ez, ha nem is mindig jól működik, de azzal fenyegeti a bűn elkövetőjét, még ha magas polcon is van vagy volt, számolnia kell a törvénnyel.

Mert a jogállam többek között ilyesféleképpen működik, amit gyerekes dolog azzal szőnyeg alá söpörni – amint ezt nekem írta valaki –, hogy „Miért nem ül Sarkozy mellett a vádlottak padján gyakorlatilag minden nyugati politikus?” Hasonló kommentekben bőven volt részem az elmúlt napokban a „Varga Judit veresége a BBC-ben”, illetve a „Hurrá, megvan Orbán jogállami szakértője” cikkeim miatt. Ezekben az EU-csatlakozási szerződésből és az úgynevezett koppenhágiai kritériumokból idézve, továbbá az Orbán Viktor által az európai uniós bővítés- és szomszédságpolitikai biztosi posztra jelölt hazánkfia, Várhelyi Olivér jelenlegi tevékenységére utalva hívtam fel a figyelmet arra, hogy hamisak azok az állítások, miszerint az Európai Unióban olyan értékeket kérnek számon a budapesti kormányon, amelyeket nem határozott meg senki.

Ezzel ugyanis többek között az a gond, hogy Magyarország alaptörvényének 2020. november 24-én hatályos szövegében az Alapvetés fejezet B) cikkének (1) bekezdésében ez áll: „Magyarország független, demokratikus jogállam”. Csak nem azt akarja nekem bemesélni valaki, hogy két közjogi méltóság is, történetesen Dr. Schmitt Pál köztársasági elnök és Kövér László, az Országgyűlés elnöke úgy látták el kézjegyükkel a jogrendszerünk alapját képező dokumentumot, hogy nem tudták értelmezni a benne lévő fogalmakat, köztük a jogállam kifejezést? Mindenesetre kínos lenne, ha így történt volna. Ehhez képest az ember végképp nem tudja hova tenni az igazságügyi miniszterünknek a magyar alaptörvény tükrében értelmezhetetlen, a BBC-ben elhangzott kijelentését, hogy

„A jogállamisághoz nem köthetők objektív kritériumok”.

Túl azon, hogy az emberi cselekedetekkel, megnyilatkozásokkal összefüggésben eleve fából vaskarika objektivitást emlegetni, s dacára annak, hogy meglehetősen ingatag lábakon áll ez a kijelentés, az internetes vitákban a kormánypárti oldalról hozzászólók közül sokan helyeseltek hozzá. Az ellentmondások miatti zavarnak tudom be, hogy egyesek ilyen mondatokat rángattak elő észérvek helyett: „A nyugati társadalmakat ugyanúgy átszövi a korrupció, mint a mienket, ezért ne oktassanak ki bennünket!” A mondat első részével nincs vitám. De miért mentene ez fel bennünket bármi – mondjuk az erkölcsi alapelvek, a Tízparancsolat vagy éppen a jogszabályok betartása – alól? 

De a jelek szerint a hazafiúi buzgalom, a Nyugat iránti zsigeri ellenszenv, a pártelkötelezettség, a Varga Judit iránt érzett szimpátia, illetve a miniszter folyékony angolsága – kinél-kinél más és más – sokaknál legyűrte a józan belátást. Például volt, aki úgy vélte: „Ha a politikusokat felelősségre vonnák regnálásuk alatti viselt dolgaik miatt, az már maga lenne a diktatúra”. Többen egyenesen Stephen Sackurt, a világhírű, a magyar miniszternél jóval tapasztaltabb riportert marasztalták el, mert szerintük rossz kérdéseket tett fel. Sokan kimondva kimondatlanul azt várták tőle, hogy jogászkodva vegye fel a kesztyűt. Kifogásolták, miért nem sorolta fel az összes olyan érvet, amit például én a cikkeimben leírtam. És hiába magyaráztam nekik:

Igaz, empátiával is sokan fogadták az érveimet. Ezt jelezte az írásaimhoz érkezett csaknem ezer „tetszik”. De talán érthető, hogy az ellenkezőket is szerettem volna meggyőzni. Ezért idővel már csak azt kértem beszélgetőtársaimtól, hogy egyetlen mozzanatra fókuszáljanak. Arra, ami a csatlakozási szerződéshez kapcsolódó koppenhágai kritériumokban olvasható:

az unióhoz csatlakozás feltételeihez tartozott és tartozik „a jogállamiságot (...) garantáló intézmények szilárdsága”.

Ennyi épp elég annak megállapításához, hogy ennek a feltételnek nem felel meg az orbáni Magyarország. Vagy talán nem arról szól immár évtizede az akár liberális, akár baloldali, akár konzervatív értelmiség bírálata, hogy Orbánék meggyengítették, kiüresítették lényegében leépítették a jogállamiságot garantáló intézményeket? És nem fullasztottak-e minden észszerű és gyakorlatias felvetést jogi csűrés-csavarásba? Mintha egyesek elfelejtették volna, hogy Orbán Viktor már 2006-ban így biztatta választási csalás elkövetésére híveit: „Majd engem elmarasztal az Országos Választási Bizottság, a jogászok meg megvédenek, oszt jó napot!”

Hányszor, de hányszor fogalmazódott meg azóta, hogy ez az ál keresztény egyházak és híveik többsége által is támogatott, a csalást szentesítő felfogás uralta és uralja az Orbán-rezsimet. Varga Judit monológjaiból szintén ez világlott ki. Itt van például a Közép-európai Egyetem (CEU) Budapestről Bécsbe paterolása. Hagyjuk most a CEU-val kapcsolatos biztonsági kockázatot, amire a miniszter utalt a televíziós beszélgetésben, s amit régebben magam szintén megpendítettem, bár azzal, hogy ezt inkább előnyére fordíthatná egy magára valamit adó kormány! Maradjunk annál, hogy az Európai Bíróság ugyan elmarasztalta a magyar intézkedést, de a budapesti politikus kifejtette: vizsgálják, hogy más országok miként szabályozzák a felsőoktatást. Ehhez hasonlóan több ügyben is érzékeltette: ha olyan passzust találnak, amibe belekapaszkodhatnak – természetesen annak az országnak a jogi és társadalmi környezetéből kiemelve, ami bevett szokása az orbáni propagandának –, akkor ki fognak bújni a döntés alól – mit tudom én milyen módon.

Módszerük lényege minden esetben az, hogy formálisan eleget tesznek az elvárásoknak, de a gyakorlatban azt az elvet követik, hogy Magyarországon csak az történhet, amit Orbán és környezete képvisel. Abba senkinek nem lehet beleszólása, csupán úgymond „a magyar embereknek”. Csakhogy azt meg mi tudjuk, hogy a valóságban mit jelent ez... Ehhez képest mintha még mindig nem értené a választók többsége, hogy ilyen alapon van Magyarországon köztársasági elnök, parlament, alkotmánybíróság, médiatanács, ügyészség. Mindegyik csak az országvezető változó felfogását szolgálja ki, nem pedig a jogszabályokban testet öltött normák alapján cselekszik. Ha pedig valamely törvénybe ütközik a vezér pillanatnyi szándéka, akkor azt két-három nap alatt megváltoztatják.

Semmilyen intézkedésüket nem előzi meg érdemi társadalmi párbeszéd. Ezért sem foghatom fel, miért nem értik egyesek, hogy mindez együtt A JOGÁLLAMISÁGOT GARANTÁLÓ INTÉZMÉNYEK felszámolása, vagyis a csatlakozási szerződés megszegése. Még hogy nincs tisztázva a jogállam fogalma! Akkor ismételten leírom: vajon Orbán embere, Várhelyi Olivér európai uniós bővítés- és szomszédságpolitikai biztos mit kér számon a jogállamiságot firtatva Bosznia-Hercegovinán, amiként ezt a „Hurrá, megvan Orbán jogállami szakértője” című cikkemben felvetettem?

Ami külön meglepett a vitákban, hogy mindehhez képest meghökkentően sokan estek neki az Európai Uniónak. Az EU-nak, amit régebbi cikkeimben magam is elsősorban a nemzetközi tőkeérdekeket, sőt az újgyarmatosítást képviselő szervezetként jelenítettem meg. Csakhogy azt is érzékelni kellene, hogy az unió intézményei – ugyanúgy, mint a nyugati országokéi – a fékek és ellensúlyok rendszerével, továbbá a ma már csökkenő hatásfokú és körű jóléti intézkedésekkel megpróbálják tompítani a kapitalizmusból eredő társadalmi megrázkódtatásokat. De nem humánus meggondolásból, mint azt a propagandisták sugallják, hanem azért, hogy a profittermelést minél kevésbé akadályozzák a társadalmi feszültségek.

Mindent egybe vetve, Magyarországon szintén ezért erőlteti az Európai Unió a jogállamiság intézményrendszerének az Orbán-rezsim által lényegében mára megsemmisített visszaállítását.

De ne legyenek illúzióink! Csak annyira szorgalmazzák ezt, amennyire a nemzetközi cégekre bízott felmérések és a csúcsvezetői fórumokon szüntelenül zajló eszmecserék szerint szükség lehet rá. Hiszen a társadalmi feszültségek még éppen kezelhető szinten tartása szintén alá van vetve a befektetés–megtérülés elvének. Megjegyzem, az eszközrendszerbe beletartozik az NGO-knak – a nálunk azokban az esetekben is megszépítően civilként emlegetett szervezeteknek – az a része, amelyeket nem ritkán külföldi kormányok pénzelnek s a politikai határterületeken ténykednek. Beletartoznak továbbá az olyan eljárások, amilyenek a volt francia elnök ellen indultak – talán a hatalom közvetlen gyakorlóitól függetlenül, egyszerűen a kapitalista viszonyok fenntartását szolgáló jogrendszerből és az annak megfelelően működő intézmények működéséből következően.

Mindezek, a tőkés rendszert stabilizáló, kétségtelenül sok tekintetben álságos eljárások és mechanizmusok a lakosság igen jelentős része számára még mindig jobb megoldást jelentenek, mint amit a társadalmi státuszbeli, vagyoni, nemi, vallási, származási, lakóhely szerinti stb. alapon szegregáló neofasiszta / profasiszta / fasisztoid magyar állam kínál. Ebben az államban ugyanis minden fontos hatóság vezetője a vezér arcának rezdüléséhez, vélt vagy valós akaratához igazítja intézkedéseit a döntő ügyekben. Következésképp mindenki, de elsősorban a rendszer meghatározó tényezői, vagyis a külföldi befektetők, a tőkések számára egyre kiszámíthatatlanabbak a működési feltételek, ami ellen óhatatlanul fel kell lépniük. Hiszen az illiberális orbáni gyakorlat előbb-utóbb kezelhetetlenül ingatag körülményeket teremthet, ami katonai diktatúrába torkollhat. Márpedig ez itt és most talán még nem érdeke a nemzetközi tőkének. #

CÍMKÉP: Attól még hogy Nicolas Sarkozyt, a volt francia államfőt bíróság elé állítják, országa nem válik diktatúrává, bár néhányan ezt vizionálják...