A magyar zsoldos is tudta, hogy nem lehet demokratizálni a törzsies és középkorias vallási alapokra épülő afgán társadalmat.

A NATO-országok vezetői, köztük elsősorban az amerikaiak, most éppen azt akarják elhitetni a világgal: teljesen váratlanul érte őket, hogy a nyugati csapatok kivonását követően a tálibok ilyen gyorsasággal veszik át az ellenőrzést Afganisztán nagy része felett. Azt akarják nekünk beadni, hogy a kormányoknak dolgozó elemzők ezreivel együtt még annyit sem értettek meg ennek a társadalomnak a működéséből, mint

amennyit egy ott szolgáló magyar zsoldos katona felfogott.

Pedig a Westpoint katonai akadémiához tartozó Modern Warfare Institute már 2018-ban felhívta a figyelmet: a fundamentalisták meghaladták a 90-es évek mudzsahedinek által alkalmazott, hagyományos gerilla-hadviselést. Már ekkor olyan katonai képességeket mutattak meg, amelyekkel nagyban felülmúlták az ellenfeleikét. Az Index egyik cikkében olvashatók szerint Kabul elfoglalása előtt az Atlantic Council arról cikkezett, hogy „a korábbi gerillamódszerek helyett a tálibok az információs térben éppúgy sikeresek, mint a harcmezőn”.

Ám ennél is lényegesebb az a tudás, amiről szintén az Indexnek beszélt a kabuli holland nagykövetséget és személyzetét öt éven át védő egyik magyar zsoldos. Ő, látván a nyugatiak szervezetlen meghátrálását, s arról értesülvén, hogy a szolgálatukban állók kimenekítésére nem gondolnak, már korábban és szabályosan leszerelve távozott Afganisztánból. A zsoldosmentalitás lelki összetevőit is megvilágító beszélgetésből azt a gondolatot idézem, ami az afganisztáni világ mélyebb régióiba világít be:

„A férfiak főleg katonák, akik a tartományi rendszereken belül működő hadurak szolgálatában állnak. Van olyan hadúr, akinek több százezer katonája van. Köztük van olyan, akinek az alapkísérete egy utcára lépés alkalmával 600 zsoldos. A helyi lakosoknak kötelező a szolgálat, nincs ellenkezés, mert különben megölik a családját. A hadurak a máknak köszönhetően dollár milliárdok felett rendelkeznek, mégis igénytelenül, puritánul élnek. A pénz java fegyverkezésre, zsoldra, a nála szolgáló családok eltartására megy el.”

Az interjú más részletei is foglalkoznak a nyugati, illetve afganisztáni – alapvetően törzsiségre épülő – társadalom közötti civilizációs-kulturális szakadékkal. Ehhez képest húsz éven át azzal hitegettek bennünket, hogy az amerikai, a NATO, köztük a magyar (!), beavatkozással gyökeresen átalakítják – jelentsen ez bármit is – lényegében demokratizálják az átlagosan 1900 méter magasságban, kopár sziklákkal, hegyvonulatokkal szabdalt, modern eszközökkel járhatatlan tájakon elterülő, Magyarországnál majd hétszer nagyobb területű, 32–37 milliós ország társadalmát.

A feladat képtelenségétől az sem riasztotta vissza a döntéshozókat, hogy az I. világháború után az akkori nagyhatalmak által önkényesen, esetenként szinte vonalzó mentén meghúzott határok között nyilvánvalóan lehetetlen volt egységes államot létrehozni. Akárcsak a világ számos más országával is történt ez, amelyek területét a győztesek és/vagy a korábbi gyarmatosítók érdekeinek megfelelően jelölték ki anélkül, hogy Európától Ázsia különböző térségein át Afrikáig figyelembe vették volna az etnikumi, sőt a törzsi viszonyokat.

A nyugati világ vezetői azzal hitegettek: képesek lesznek összebékíteni az Afganisztáni Iszlám Köztársaságban (!) eltérő nyelveket használó, kétharmad részben nyomorúságos falvakban élő lakosság népcsoportjait, a törzseket, a klánokat, az egymással is ádáz küzdelemben lévő iszlám felekezeteket. Mindezt a férfiak 45, a nők 70 százalékos írástudatlansága mellett, s azzal együtt, hogy az ország jelentős részén középkorias vallási előírások határozzák meg az emberek közötti kapcsolatokat, s ezen belül a nők helyzetét. Ám a média-agymosott nyugati embereknek minden további nélkül beadták, hogy

katonáink gépkarabélyaival és a szinte számolatlanul odapumpált pénzzel nyugati mintájú társadalom épülhet ki, s a mienkéhez hasonló gondolkodás és értékrend  gyökereztethető meg ott.

És a nyugati ember ezt elhitte, mert ezt harsogták neki két évtizeden át a politikusok és a szavaikat megsokszorozó médiamunkások. Nemhogy a közönség, de az újságírók többsége sem vetette fel nyilvánosan, hogy ha sem Vietnámban, sem Líbiában, sem Szíriában, de még a Balkánon, a déli posztszovjet országokban, újabban Ukrajnában sem sikerült ugyanilyen eszközökkel eredményt elérni, mi több, még Közép-Európában is megoszlanak a vélemények arról, melyek a nyugati civilizációs értékek, akkor van-e létjogosultságuk ezeknek a vérmes reményeknek ott, ahol már Nagy Sándor, a mongolok, a törökök, a Brit Birodalom, a Szovjetunió is kudarcot vallott?

Azt a kérdést aztán végképp nem tették fel a nagyközönség előtt, hogy ebben a tőke által vezérelt mai világban, ahol a demokrácia, a szabadság, az egyenlőség mértékét a konkrét egyén, érdekcsoport és ország által birtokolt erőforrások mennyiségével mérik, miért hiteltelenítik magukat a politikusok, az elemzők nyilvánvaló képtelenségek hangoztatásával, amikor a háború szükséges és igazságos volta mellett ágálnak. Ami Afganisztánt illeti, néhány további tényezőre is érdemes felhívni a figyelmet, ha már eddig ezt elmulasztottuk.

Az egyik megtalálható az ország földrajzát bemutató bármely leírásban. A Wikipédia szerint például Afganisztán délkeleti részén arany, ezüst, réz, ón, vasérc lelőhelyek vannak. Északkeleten drágakövek és féldrágakövek találhatók, északon pedig jelentős lehet a kőolaj- és a földgázkészlet. Az országban urán, szén, króm, talkum, barit, kén, grafit és kősólelőhelyek is kiaknázhatók. Ez a jelentős ásványkincs lényegében kihasználatlan a szovjet megszállás és az azt követő polgárháború hatására – írja az internetes lexikon, ugyanakkor bizakodóan közli: „A közeli jövőre tervezik a kitermelés megindítását”.

Hogy a jelenlegi fordulat után ki és mit termel ki, azt most vélhetően újratervezik. Mindenesetre mindezek miatt oly vonzó a külföld számára Afganisztán, hogy érte sem a pénzt, sem a véráldozatot nem sajnálják a különféle országok vezetői, s főleg az őket mozgató gazdasági érdekcsoportok. Tegyük hozzá, ez a tájék történelmileg is a Nyugat és Kelet közötti vándorlás és a kereskedelem egyik fókuszpontja. Nyilvánvaló, hogy ezt a geopolitikai helyzetet a maga számára szerette volna kamatoztatni az Amerikai Egyesült Államok, ezért vállalta két évtized háborúskodásának roppant terhét. Most azonban, hogy feladta pozícióját az USA,

elsősorban Kína befolyása érvényesülhet, amely – miként az az előző cikkem térképmellékletén is látható – az új selyemút részévé szeretné tenni az országot. Emellett, amit biztosan lehet tudni, Kabultól északra, harminc évre bérbe vett egy, az akkumulátorgyártáshoz használt ásványokban gazdag bányaterületet.

Abban az írásban Juhász András doktorandusz hallgató posztját közölve kiemeltem, hogy „Az USA vezette NATO-koalíció tagok által az utóbbi pár napban megfogalmazott aggodalmaknak és kétségbeesett nyilatkozatoknak nem az a fő oka, hogy az afganisztáni kivonulás tragikusan alakult, hanem az, hogy nem alakult – eléggé – tragikusan”. Vagyis Washingtonnak a világot így vagy úgy, de sokként érő lépése mögött akár az is állhatott, hogy „egy hirtelen csapatkivonás következtében a Talibán minden bizonnyal kiterjeszti tevékenységét a térségben: terrorcselekményeket szervez a kínai Xinjiang-Ujgur tartományban, leköti Oroszországot a Kazahsztán-Tádzsikisztán régióban és nyomás alá helyezi Iránt a keleti határainál a síita-szunnita szembenállás mentén”.

Az események nyomán alighanem többen azt gondolják: lekerült a napirendről az a forgatókönyv, mely szerint a közép-ázsiai térség általános destabilizálásával blokkolni lehet a kínai gazdaságdiplomácia expanziót, nyomás alá helyezhető a Sanghaji Együttműködési Szervezet összes tagja, nem utolsó sorban ezzel is fékezhető Oroszország gazdasági-katonai erejének növekedése, szellemi potenciáljának gyarapodása, gyengíthető társadalmi kohéziója. Szerintem viszont ellenkezőleg. Bár a tálib vezetőknek a Pekinggel, illetve a Moszkvával való tárgyalásai következtében egyelőre nem várható a terrorizmus újabb exportja ezekbe az országokba. Azzal azonban, hogy a nyugatiak nem szervezték meg, illetve késleltetik a nekik dolgozott több tízezer afganisztáni és családtagjainak kimenekítését, előbb-utóbb spontán véres akciók célpontjává teszik őket.

Ez reális veszély egy olyan sokközpontú hatalom esetén, ahol az egymással szemben álló haduraknak, s nem feltétlenül a fővárosban székelő vezetőknek engedelmeskednek a fegyveresek. Ráadásul, mintha a nyugatiaknak dolgozó újságírók és hozzátartozóik likvidálásában eleve egyezség lenne. Mindenesetre a terrorba torkolló belső feszültségek kiélezésével, s azoknak a térségbeli tovagyűrűző hatásával el lehet érni, hogy a háborúval való béketeremtés, a sikertelen Pax Americana után a kínai és az orosz érdekeket szolgáló béke, a Pax Sinica, illetve a Pax Russica se jöjjön létre. Vagyis a világuralmi játszmákhoz kapcsolódó nyugati tőkés szándékok egy részét mégiscsak érvényre lehet juttatni. Az pedig az elmúlt harminc évben sem számított, hogy a bennszülöttek mekkora áldozata árán…#

CÍMKÉP: Tálib fegyveresek Kabulban – A terrorba torkolló belső feszültségek kiélezésével el lehet érni, hogy a háborúval való béketeremtés, a sikertelen Pax Americana után a kínai és az orosz érdekeket szolgáló béke, a Pax Sinica, illetve a Pax Russica se jöjjön létre.  (Fotó forrása: Stringer / Reuters / Index)