1056. BEKIÁLTÁS: Oroszok kérdezték Putyintól

A Kremlhez közel állók elégedetlenek a háború katonai és kommunikációs kezelésével.

putyin-szolovjovkituntetes.jpg

Az oroszországi állami rádió és televízió műsorvezetőinek, szakértőinek az elmúlt egy-két hétben többször is felvetett kérdéseit osztom meg az olvasóval. Sem nem erősítettem, sem nem gyengítettem a felvetéseket. Azok számára, akik csak a nyugati médián keresztül értesülnek a hírekről, talán így is eléggé meglepőek. Legfeljebb olyan tényekkel bővítettem őket, amelyekről úgy gondoltam: az egyoldalúan tájékoztatott magyar közönség számára feltétlenül szükségesek az értelmezéshez.

– Miért várt nyolc évet az orosz vezetés a Donyec-medencében élők katonai támogatásával? Ennek következtében az ukrán hadsereg tízezernyi civilt, köztük több száz gyereket ölt meg, lakóépületek ezreit, vízműveket, transzformátorállomásokat, hidakat semmisített meg a február 24-én indított ,,különleges katonai műveletet” megelőző nyolc évben. (Ennél pontosabb, bár fenntartással kezelendő adatok itt.)

– Miért nem bombáztatják Ukrajna legnagyobb kőolaj-finomítóját, ahonnan zavartalan az ukrán hadsereg üzemanyag-ellátása? Milyen szerepük van ebben a Putyint zsaroló, az ukránokkal ma is üzleti kapcsolatban álló orosz oligarcháknak?

– Miért nem semmisítik meg a vízi- és közúton, a vasúton Ukrajnába érkező nyugati fegyver- és lőszerszállítmányokat? Ezekkel folyamatosan pusztítja az amerikaiak és britek által irányított ukrán hadsereg a Donyec-medencei településeket. Ki fog szembenézni a most bevonultatott tartalékosok családtagjaival, ha ennek a mulasztásnak, halogatásnak a következtében tömegesen halnak meg a fronton a férjek, az apák, a fiak?

– Miért nem készítik fel a tartalékosokat a legkorszerűbb orosz tűzvezetési, vagyis az ágyúk, a sorozatvetők pontos találatát lehetővé tevő eszközök használatára? Egyáltalán, miért nem szedik elő ezeket a szigorúan őrzött bázisokról?

– Miért nem fogadja Oroszország a külföldi, köztük a nyugati önkénteseket nagy számban, ahogyan ezt Ukrajna teszi? Ők viszonylag rövid időt töltöttek a fronton, majd hazájukba visszatérve végigházalták a médiumokat, s ukrajnai szempontból számoltak be tapasztalataikról. Előfordult ugyan, mint egy hajdani francia hivatásos katonával történt, aki elborzadt attól, ahogy az ukránok főbe lőtték az elfogott orosz tiszteket, a többieket pedig térden, s azt állította, hogy saját szemével látta, ahogyan Bucsában a felvételek készítéséhez beállítják a „halottakat”, akik egyikére-másikára rá is kellett szólni, hogy ne mozogjon, de az ilyen renegát ritka. Legföljebb kivezetik az élő adásból, mint vele is megtörtént az egyik alkalommal, de a többség szavait issza a közönség. A Donyec-medence elmúlt nyolc éve alatt mindössze néhány külföldi, amatőr tudósító, vagy legutóbb Steven Seagal, az orosz felmenőkkel rendelkező amerikai akciófilmszínész számolt be csupán arról, mi is történik ott valójában. Legtöbbjüket meghurcolják Németországban, illetve Angliában, mint a linkkel elérhető cikk végén is olvasható. (HÁBORÚS JELENET FORGATÁSA TÖMEGFOGASZTÁSRA: „Készítsen egy képet, Andrej Andrejevics, elküldöm a nővéremnek Oroszországba”. Így állítanak be egy úgynevezett háborús jelenetet statisztákkal, kijevi (persze, leginkább amerikai) megrendelésre, erre szakosodott külföldi pr-ügynökségek által leforgatva.)

– Miért nem kapnak nagyobb publicitást azok a katonai ügyészi és bírósági eljárások, amelyek a mozgósítás szabotálása, a hibás döntések, sőt a parancsok nem teljesítésével a harcoló hadseregnek okozott veszteségek miatt indultak magas rangú katonák ellen?

– Miért tárgyal Putyin állandóan a török államfővel, Erdogánnal, akinek NATO-tag országa tömegesen szállít Ukrajnának pilóta nélküli felderítő és bombázó eszközöket? (Adhat erre némi magyarázatot, amit az orosz elnök október 12-én felvetett: Törökország válthatja fel a „nemzetközi terrorizmus” által a nyugat-európai gazdaságok meggyengítése érdekében kiiktatott északi gázszállítási útvonalat; az orosz gáz- és kőolaj európai elosztó központjává válhat, amennyiben Ankara is akarja ezt. Ezen túlmenően a NATO-tag, a türk népek szövetségét Moszkva rovására is szervező Törökország ma – kapu a nagyvilág felé a szankciókkal elszigetelt Oroszország számára. Az orosz diplomácia nagy teljesítménye, hogy csak a kölcsönös, jelentős gazdasági érdekekre koncentrál, amikor Ankarával tárgyal, s például Ukrajna ügyét nem hozza szóba, mert ott Ankarának külön érdekei vannak.  Alighanem ez lesz a minta sok más állam és Moszkva viszonyában, a kialakuló világrend keretében. Ez lehetett volna Ukrajnával is a kapcsolatok alapja, ha Kijev nem válik az Oroszország megsemmisítésére irányuló amerikai imperialista terjeszkedés eszközévé – KDL)

– Miért nem lépnek fel akár a gázszállítások megtagadásával az Oroszország elleni katonai felvonulásban, intézkedésekben közreműködő olyan államokkal, mint Bulgária vagy Románia? Különösen bírálják a kifejezetten ellenséges magatartást tanúsító baltikumi országok kesztyűs kézzel való diplomáciai kezelését, köztük például az Észtországgal kapcsolatos elnéző magatartást akkor, amikor az Oroszországi civilek elleni terrorista akciókat végrehajtó (lásd: a képaláírást a cikk végén!) és végrehajtani akaró ukrajnai ügynökök felkészítésében Oroszországba átdobásában, illetve Nyugatra menekítésében egyre nagyobb szerepet játszik a tallinni vezetés. 

– Miért nem mutatta be hatékonyan a világ közvéleményének az ukrajnai bábállam fasiszta jellegét az orosz propaganda, amikor még nem cenzúrázták a nyugati kormányok a moszkvai hírforrásokat? Erre bőven lett volna mód, hiszen a 2014-es államcsíny után a rezsim nyíltan felvállalta a Nagy Honvédő Háború alatt az ukrajnai vérengzésekben résztvevő, az összesen egymillió zsidó és más nemzetiségű bestiális meggyilkolását a németeket felülmúló kegyetlenséggel támogató ukrán banderisták örökségét. 2013–2014 fordulóján az ország több helyén voltak más nemzetiségűek elleni pogromok. 2014 májusában, Odesszában, az utcáról a szakszervezeti székházba menekülteket előre kitervelt módon, élve égették el, ám az elkövetőket ugyanúgy fedezi a hatalom, mint az ezt követő években az újságírók és az ellenzéki értelmiségiek elleni gyilkosságok tetteseit. Ukrajnában utcákat, tereket neveztek el a banderizmus ideológusairól, nyilvánosan dicsőítették és dicsőítik a II. világháború alatti pogromok kitervelőit, végrehajtóit. Náci jelképekkel, a nácikat idéző lózungokkal rendeznek éjszakai fáklyás meneteket az ukrajnai nagyvárosokban. A fegyveres erőknél rendszeresítették a Hitler oldalán harcolt banderisták köszöntéseit. Betiltották a befolyásos ellenzéki médiumokat. Kiszorították a közéletből a valóban ellenzéki pártokat, rágalmakkal vettek őrizetbe, s hosszú időn át tartottak fogságban egyes politikai vezetőket.

– Miért nem indítottak nemzetközi tiltakozási akciót az elsősorban az orosz és az oroszul beszélő ukrajnai lakosság millióit másodrendű státuszba taszító nyelvtörvények, az ukránokkal és a krími tatárokkal ellentétben minden más nemzetiséget őslakosként nem elismerő rendelkezések életbe léptetésekor?

– Miért nem leplezték le átütő erővel a világ közvéleménye előtt azokat a nyugati pr-ügynökségekkel – többek között Bucsában vagy az ukrán hadsereg számára lefoglalt, kiüríttetett kórházakban, fegyverraktáraknak, laktanyáknak is használt iskolákban – forgattatott, úgymond háborús jeleneteket, amelyek az orosz fél kegyetlenségét hivatottak szemléltetni? Miért hagyták, hogy az ukrán hadsereg nyilvánvaló pusztításait az orosz katonai műveletek következményeként tálalják? Miért csak elvétve halljuk az ukrajnai fogságból hazatért katonákat az ott átélt kegyetlenségekről?

– Miért erőtlen ma is a Moszkva szempontjait bemutató belső és a külső kommunikácó? Ezek alig jutnak tovább a vezetők hivatalos megszólalásainak reprodukálásán és hagyományos magyarázatán. A hadsereg vezetése nem folytat párbeszédet a lakossággal. A Kreml propagandájából szinte teljesen hiányoznak a modern, a mai médiafogyasztási szokásokat figyelembe vevő módszerek, eszközök.

Ismét hangsúlyozom: ezek nem az én kérdéseim, megjegyzéseim. Az oroszországi állami rádióban és televízióban hallom őket, szinte naponta. Akik előállnak velük a műsorokban, gyakran adnak hangot kifejezett dühüknek. Akárhogy is vélekedik a fenti, a tapasztalataim szerint általában igazolható állításokról a magyarországi olvasó, ha komolyan akarja érteni, mi történik tőlünk keletre, ha nem számol a kérdések mögött rejlő felfogással, szemléletmóddal, indulatokkal, önmagát vezeti félre egy olyan ügyben, amely kihatással van, s vélhetően még inkább lesz az életünkre. S minél később ismeri és érti meg a világ a helyzetet a mögöttes folyamatokkal, annál később jön el a béke.

CÍMKÉP: Vlagyimir Putyin 2022. július 15-én a Haza Szolgálatáért Érdemrenddel tüntette ki Vlagyimir Szolovjov oroszországi közéleti műsorvezetőt, aki élen jár a cikkben is olvasható felvetések indulatos megfogalmazásában Az utóbbi elleni merényletterv meghiúsításáról április 25-én maga az államfő számolt be. Darja Dugina, a harmincéves riporter és politológus viszont, aki rendszeresen tudósított a Donyec-medencéből, valóban áldozata lett az augusztus 20-ai moszkvai merényletnek, amit egy Észtországon keresztül Nyugatra menekült, az akcióban a kisgyerekét is felhasznált ukrajnai ügynöknő és társai hajtottak végre. >>

duginadarja.jpg

>> Feltételezések szerint, eredetileg az újságíró apja, a Kreml egyik, nem hivatalos ideológusa, a korábban nyugati egyetemeken is előadásokat tartott filozófus, Alekszandr Dugin ellen tervelték ki a pokolgéppel elkövetett robbantást, bár az ukrán gyilkosnak kifejezetten abban a társasházban béreltek lakást, ahol Darja Dugina lakott, s így kiismerhette a fiatal nő mozgását. Ez azonban csak kettő az orosz fővárosban nyilvánosságra hozott diverzánsakciók között, melyekről a magyar közönség nem értesülhet a megszokott médiumokból. Ebben a hibrid háborúban ugyanis az újságírók, akik minden eddiginél nagyobb szerepet játszanak a tömegek manipulálásában, kifejezett célponttá válnak (Címkép forrása: Star Hit, a show-business hírei, Dugina portréja egy videófelvétel egyik kockája)