Egykori hívei ma arról győzködnek, hogy a kapitalizmus hozza el a boldogságot nálunk is.

Nem éppen karácsony körüli olvasmány, de úgy adódott, hogy közvetlenül az ünnepek előtt az Allen Ginsberg (1926–1997) verseit és prózai írásait tartalmazó kötetet emeltem ki az olvasásra váró könyvhalomból. A válogatás 2012-es előszavában azt írja Michael Schumacher szerkesztő, hogy

„Allen Ginsberg, a huszadik század egyik legbefolyásosabb költője annyit szerepelt az újságokban, magazinokban és a televízióban, hogy világszerte milliók ismerték, olyanok is, akik soha nem olvasták egyetlen versét sem.” 

Ehhez képest a kötet nálunk nemrégiben megjelent változatának bevezetőjében a költő Gyukics Gábor, aki nem csak fordítója több művének, de közvetlen kapcsolatban is állt vele, azon kesereg, hogy „Lassan rá kell eszmélnünk, hogy nem mindenki ismeri ezt a nevet”. (Nélkülözhetetlen, Szabadság & Szex & Művészet – Európa, Budapest, 2022, 5. o.) Ha ez így van, és magam sem vitatom az állítást, a kérdés az, hogy miért nem hív elő sem érzést, sem gondolatot Allen Ginsberg neve az újabb nemzedékekben? S ami ennél is meghökkentőbb: miért nem él élénken a régebbi generációkban a Ginsberg-jelenség? Vagy, hogy még keményebben fogalmazzak: miért nem hivatkoznak rá azok, akik annak idején szinte félistenként tisztelték?

Én magam tudtam róla anélkül, hogy érzelmi-gondolati kötődésem lehetett volna hozzá, s felismertem volna jelentőségét. Az ok, hogy a fővárostól – lássuk be! – sokszínűségét tekintve, akkor is intellektuális távolságban lévő vidéken cseperedtem fel, s igazán csak a nyolcvanasoktól bolyongtam Budapest számomra éveken át szinte átláthatatlan szellemi áramlatai között. Most azonban a kötetet lapozgatva, a fenti kérdéseken töprengve – nem mellesleg az egykori MSZP–SZDSZ-kormány egyik miniszterével, a Budapestről Bécsbe kényszerített Közép-európai Egyetem (CEU) mai professzorával készült interjút hallgatva –, talán magyarázatot leltem arra, miért maradt el a költő emlékének, életművének (magyarországi) ápolása a Ginsberg-hívők körében is.

Nem tétovázok: ez azoknak lett volna dolguk, akik a 60-as évektől éltek a bűvöletében! Csakhogy e személyek nagy része, főleg azok, akik 1989 után a hatalom közelébe, sőt a hatalomba kerültek, s a hozzájuk kötődő (neo)liberális véleményvezérek félretolták Ginsberg társadalomkritikáját. Azokat az üzeneteket, amelyekből elsősorban őket, az életmű darabjait eredetiben olvasókat is figyelmeztette, hogy nem csak a „KGB Gulág-koncentráció”, „A maoisták kambodzsai haláltánca” s nem csak Sztálin, a „vén vörös forradalmunk” sírásója nem jó, hanem „a gazdagok diktatúrája” sem. Az Eörsi István által magyarra áttett, 1980-as „Parlamenti nóta” (angolul ennél beszédesebben: Capitol Air) huszadik versszakában azt állította:

„Nincs remény Kommunizmus nincs remény Kapitalizmus ó / Mindenki hazudik mindkét oldalon ho-ho-hó / Véres vasfüggönyével az amerikai had / a Vörös Bábeltorony tükörképe csak”

A későbbi miszticizmusa mellett az amerikai politikai berendezkedés, az életforma és a kommerszkultúra elutasítása is sajátja volt, de erről gyorsan megfeledkeztek azok a rajongói, akik a nyolcvanas évek második felétől egyre inkább teret nyertek a nagyhatású magyarországi médiumokban. Hozzá az amerikai liberális eszmék és kormányzási rendszer iránt lelkesedve arról győzködték a társadalmat, hogy az ezekre épülő kapitalista rendszer hozza el a boldogságot Magyarországon. Talán korábban, a félig-meddig vagy egészen zárt közösségeikben még a maguk teljességében idézték Ginsberg sorait, de miután a politika alakításában szerepet vállaltak, beleértve ebbe az ország, a főváros kormányzását, mintha megfeledkeztek volna az 1955-ös „Üvöltés” (Howl) Orbán Ottó fordításában így hangzó első sorairól:

„Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban, hisztérikusan, / lemeztelenedett éhezőket / a néger utcákon vonszolva magukat hajnalban egy mérges belövés tűjét / áhítozva”…

A sztálinistából Nagy Imre követőjévé vált, a forradalomban való részvétele miatt börtönre ítélt, majd amnesztiában részesült, a Kádári-rendszerben alkotói lehetőségeket kapott, de a rezsimmel továbbra is szemben állt, a nyolcvanas évek egy részében Nyugat-Berlinben élt Eörsi István szoros kapcsolatban volt Ginsberggel. Több művét lefordította magyarra. Talán nem tévedek, hogy őt, a sokak mellett a rendszerváltó szabaddemokraták egyik példaképét, aki egészen 2004-ig, az MSZP-vel együttes kormányzás második évéig tagja volt a (neo)liberális SZDSZ-nek, a tengerentúli költőnagyság sorai sem tették óvatossá az amerikai értékrenddel szemben. Ha igen, ez nem volt széles körben ismert. Holott például az általa magyarított, 1956-ban keletkezett, „Amerika” (America) című Ginsberg-vers eleve így kezdődik: „Amerika mindent neked adtam és most semmi vagyok.”

Korábban úgy véltem: Gingsbergnek nem volt társadalmi programja. Versei mintha ezt erősítették volna. Megvallotta például, hogy „kölyökkoromban kommunista voltam nem sajnálom”. Aztán megüzente Amerikának: „Látnod kellett volna amint Marxot olvasok”, miközben tudván tudta, hogy lázadása csupán „misztikus látomás”-okba torkollik. Miként a környezetében lévők is „kedvetlen tiltakozásképpen csak egy szimbolikus pingpongasztalt / borítottak fel sürgősen megbékélve a katatóniában”. 1980-ra a hevülete odáig lohadt, hogy azt ajánlotta csupán: „Borítsd fénybe az Ember Búját Humorral védekezz”.

Mindezzel egyúttal azt is példázhatná, hova jut, aki hagyja elveszni korábbi eszmei alapjait. Csakhogy esszéiből az derül ki, hogy társadalmi programként mégiscsak létrehozott egy olyan rendszert, amely a kapitalizmust hajtó fogyasztáson túlmutatott, s alapját az egymásra figyelő szeretet, s az ezt érvényre juttató kommunikáció jelenthette volna. Utópisztikus? Ha az is, de önmaga logikáján belül elméletileg teljes. Ellentétben azok pályájával, akik Magyarországon is Ginsberggel azonos úton indultak el, ám velük ellentétben

az amerikai költő nem vált a kapitalizmus, sőt az általa pellengérre állított imperializmus zászlóvivőjévé, miként ezt a Magyarországon a (neo)liberalizmusnál kikötők tették, s teszik mindmáig, elárulva egykori példaképüket, sőt példaképeiket.

Ahogy én látom, leginkább azért, mert ettől várják nyárspolgári életmódjuk fenntartását. Kerül, amibe kerül, nagyon is megbékélnek azzal, hogy a világ, benne Magyarország kisemmizettjei – vagy, ahogy Slavoj Žižek fogalmaz – „a kitaszítottak”, fizessék meg a „bennlévők” mértéktelen túlfogyasztásának, luxusának árát. E tekintetben semmiben nem különböznek a hatalmat épp gyakorlóktól, akik azért jutottak a kiváltságosak között is az időlegesen kiváltságosabbak közé, mert megnyertek egy olyan szavazást, amelyre – miként az amerikai poéta írja egy helyen, egy USA-beli voksolásra utalva – „A szavazók fele nem ment el szavazni sem”.

E frissen megjelent válogatás nekik is alkalmat kínálna arra, hogy újraolvassák egykori példaképük, Allen Ginsberg szövegeit. Esetleg azért, hogy szembesítsék velük egykori álmaikat, amelyek – ha már egyszer karácsonykor írom e sorokat – nem is voltak oly távol a szintén elárult Jézus gondolataitól. És azért, hogy visszatérjenek legalább a kettős mérce elutasításához. Ahhoz, amit az ilyen, 1980-ban keltezett, a szomszédságunkban zajló mostani háborúra is áthallásos Ginsberg-sorok üzennek nekik, s nekünk: „A Szabad Szerelem se tetszik ha anarchisták hirdetik / A CIA se tetszik megölte John Kennedyt / Prágában Magyarországon tébolyult tankseregek / De az ellenforradalom se tetszik mit a CIA fizet”.#

CÍMKÉP: Allen Ginsberg az 1950-es években – „Amerika mindent neked adtam és most semmi vagyok.”