Kimerültek a nyugati jóléti államok külső erőforrásai, s ez határozza meg a mi sorsunkat is.

Eddig tartott. Amiből, természetesen, nem következik, hogy holnaptól vége a fennálló rendnek. A társadalmi–gazdasági válságok évekig, évtizedekig halmozódnak, amíg hirtelen – mintha egy történelmi személyiséggé előlépett, előléptetett egyén idézte volna elő – bekövetkezik a mindent felforgató-átrendező fordulat. Ezzel együtt is észre kellene már venni, hogy

A fő kérdés, hogy mi okozta a gépi és gépszerű technológiának a népirtások szolgálatába állítását a civilizációnkban?

Újból és újból megpróbálom átvágni magam a holokauszt körül kialakult értelmezések szövevényén. Tettem, amit tehettem ebben az ügyben, s teszem, amit tehetek, mert

A filozófushoz hasonló, magyarokat megtizedelő szörnyetegekről értekezett előző cikkem után az egyik hozzászóló.

Kéretik nem Karinthy Frigyesről elmélkedni amiatt, hogy az író híres-nevezetes művének címét parafrazáltam ennek a cikknek az élére! Azért e felhívás, mert a kommentelők egy része a „Gyerekekkel szemben nincs osztályharc” című, minapi írásom apropóján az idézett mondat filozófus szerzőjén verte el a port, ahelyett, hogy a jegyzetem valamelyik állításával vitatkozott volna. Leginkább azt járhatta volna körül, amire a citátum is utal, hogy

Lukácsnak ez a gondolata ragadott meg elsősorban, de cikkei száz év távolából is sok mindent helyrebillenthetnek.

Még emlékezetem mélyéről sem bukkant elő, hogy valaha lapoztam volna Lukács Györgynek azokat a cikkeit, amelyek a Magvető által 1971-ben kiadott kötet legjelentősebb tanulmányáról, a Történelem és osztálytudat-ról elnevezett könyv elején kaptak helyet. Pedig olvastam őket. Erről tanúskodnak aláhúzásaim, amelyek most, 2024-ben

A félperiféria államainak viszonyait a geopolitikai függőségek és a politikusi hatalmi ambíciók alakítják.

„A lengyelekkel is átvernek” című cikkemben a Lengyelországban gyökeres változásokat előrevetítő kormányalakítással összefüggő, elhallgatásokra épülő hazai médiatevékenységet vettem górcső alá. Ennek szinte folytatása volt kis társaságunk havi rendszerességgel a világ dolgairól folytatott januári eszmecseréje, mert a házigazda-vitavezetőnk azt a kérdést tette fel:

Káosz uralja az országot, de ezt ugyanúgy nem a súlyához mérten tálalja a médiánk, ahogy szemérmes volt korábban is.

A címet az „Átvernek az oroszokról is” cikkem éléről egyfajta parafrázisként kölcsönöztem, miután kiderült, hogy

A választók jelentékeny része szerint nincs jobb helyette, ráadásul az ellenállás bármilyen formájától is ódzkodnak.

Berzenkedtek néhányan az „Orbáni játék a tanárokkal és az EU-val” című cikkem miatt, amelyben a pedagógusok béremelésével kapcsolatos önkényes és átláthatatlan kormányzati döntésekkel foglalkoztam. Néhány rendszeres olvasóm, akik bár ezúttal is kulturáltan fejezték ki ellenérzésüket, ahelyett, hogy a konkrét ügyről nyilvánítottak volna véleményt, egy másik dimenzióba emelték a döntéshozók botrányos eljárását. Egyikük például ily módon:

A Kolumbusz utáni glóbuszon a pénz és műveletei már nem a valóságra épülnek – mondatja ki az író a hősével.

Krasznahorkai László idézőjelek közé szorított mondattöredékeit és kifejezéseit is idekölcsönözve, a végtelen áradással ömlő szövegének örvényei között próbálom eljuttatni az olvasót a 175., majd a 176. oldalig, amelyek vészterhes részleteire kifuttatom ezt az írást. Európa különböző történelmi koraiban, Krétától Itálián és németföldön át Britanniáig, az időben hol előre, hol hátra, olykor zavarba ejtő átfedésekkel, hol valaki megbízásából, hol ki tudja, milyen erő által mozgatva, az újabb és újabb háborúk elől más-más tájra húzódó Kasser, Bengazza, Falke és Toot 1493-ban, portugál királyi küldetést teljesítve, Gibraltárnál találta magát, ahol

Ismerősöm szerint nem maguk alá vágnak, hanem már az uniós választási kampányra gyúrnak.

Tényleg ez volt az utolsó csepp! Nem mintha egy percig is bíztam volna a 2010 óta regnáló Orbán-rezsimben, ellentétben néhány ismerősömmel, akik

Novák Katalin a közrendűek tetteit emelte ki, s nem tett különbséget anyaországiak és határon túliak között.

Annyira nem akartam hinni a fülemnek, hogy környezetem nem kis megrökönyödésére visszatekertem a tévékészüléken Novák Katalin köztársasági elnök újévi üzenetét. Az újrázáskor a szememmel is követtem a feliratot, ám ugyanazt kellett konstatálnom: