Bill Clinton eddig nem cáfolta, hogy 2000-ben elhárították Putyin felvetését Oroszország NATO-csatlakozásáról.

Ismét vesztébe rohan Európa. A Napóleon mögött állt tőkéscsoportok – miután a korzikai által vezetett hódítások révén egyesítették a kontinens egy részének erőforrásait – végül, 1812-ben Oroszországra vetettek szemet. Csakhogy, elszámították magukat: a győztes cári birodalom megkerülhetetlen tényezőjévé vált a háború utáni osztozkodásnak, a nagyhatalmi csendőrködésnek. 1919 és 1922 között immár Szovjet-Oroszország verte vissza a nyugati hatalmak fegyveres támadását, s ugyanez történt

A szörnyállamról mondottak súlyát aligha érzékelték a tüntetők, ezért is írok itt a Leviatánról, a fasizálódásról.

Hogy repedés keletkezett az orbáni kormányzási rendszeren, nem kérdés. Ugyanakkor a február 16-ai „Odakint most szörnyek járnak – Kiállás az áldozatokért, a gyerekekért, az egészséges társadalomért” címmel

Orbán példája is azt mutatja: a fontoskodó ötletelésekből nem lesz kormányváltás, hacsak nem kataklizma árán.

A magyar progresszív (neoliberális) értelmiség – jelentsenek ezek a szavak külön-külön vagy együtt bármit! – továbbra is áltatja magát. E körből sokan úgy érzik, rés nyílt – esetleg valamely külső erők rést ütöttek? – a nemzeti együttműködés orbáni rendszerén, mert

Főleg az amerikai médiumok egyszerre próbálják lejáratni az interjút készített Tucker Carlsont és az orosz államfőt.

Tájékoztatás, illetve átértelmezés. Mióta sajtó a sajtó, e két megközelítés közötti határvonalon egyensúlyoz, miközben persze a tisztességes újságíró tudja:

A washingtoni körök a háború elhúzásával akarják megtörni Oroszország ellenálló képességét.

Miután Jens Stolternberg, a NATO főtitkára végre nem kertelt, s január 31-én maga is kimondta, amit a Washingtonhoz kötődők eddig konteónak minősítettek, nehéz lenne továbbra is azzal lesöpörni a Bekiáltásnak az ukrajnai helyzetből levezetett, egy évtizedes álláspontját:

Stoltenberg szerint a NATO olyan üzlet, ami az Egyesült Államok érdekeit szolgálja.

A harmadik telefon után már magam is kíváncsi voltam, mi terjed a magyar médiumokban arról, hogyan fogadták Moszkvában Orbán Viktor visszakozását Ukrajna támogatása ügyében. Ugyanis február 1-jén három orosz tévéműsorban, egy-két rádióadásban is hallottam erről elemzést. Ám ezeket nem az uralta, mint amit a talán legolvasottabb magyarországi internetes portál feltűnő módon közölt olvasóival:

Kimerültek a nyugati jóléti államok külső erőforrásai, s ez határozza meg a mi sorsunkat is.

Eddig tartott. Amiből, természetesen, nem következik, hogy holnaptól vége a fennálló rendnek. A társadalmi–gazdasági válságok évekig, évtizedekig halmozódnak, amíg hirtelen – mintha egy történelmi személyiséggé előlépett, előléptetett egyén idézte volna elő – bekövetkezik a mindent felforgató-átrendező fordulat. Ezzel együtt is észre kellene már venni, hogy

A fő kérdés, hogy mi okozta a gépi és gépszerű technológiának a népirtások szolgálatába állítását a civilizációnkban?

Újból és újból megpróbálom átvágni magam a holokauszt körül kialakult értelmezések szövevényén. Tettem, amit tehettem ebben az ügyben, s teszem, amit tehetek, mert

A filozófushoz hasonló, magyarokat megtizedelő szörnyetegekről értekezett előző cikkem után az egyik hozzászóló.

Kéretik nem Karinthy Frigyesről elmélkedni amiatt, hogy az író híres-nevezetes művének címét parafrazáltam ennek a cikknek az élére! Azért e felhívás, mert a kommentelők egy része a „Gyerekekkel szemben nincs osztályharc” című, minapi írásom apropóján az idézett mondat filozófus szerzőjén verte el a port, ahelyett, hogy a jegyzetem valamelyik állításával vitatkozott volna. Leginkább azt járhatta volna körül, amire a citátum is utal, hogy

Lukácsnak ez a gondolata ragadott meg elsősorban, de cikkei száz év távolából is sok mindent helyrebillenthetnek.

Még emlékezetem mélyéről sem bukkant elő, hogy valaha lapoztam volna Lukács Györgynek azokat a cikkeit, amelyek a Magvető által 1971-ben kiadott kötet legjelentősebb tanulmányáról, a Történelem és osztálytudat-ról elnevezett könyv elején kaptak helyet. Pedig olvastam őket. Erről tanúskodnak aláhúzásaim, amelyek most, 2024-ben