Orbán Viktor és köre paradox módon azzal tesz szolgálatot az országnak, hogy egyre többen döbbennek rá: ismét kiszoríthatják őket a magyar históriából.
Újabb homokszem a gépezetben. Immár nem csak a magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége – tisztesség ne essék szólván, eléggé következetlen módon – tiltakozik a megszállási emlékmű terve ellen, hanem a Magyarországi Németek Országos Önkormányzatának elnöke is jelezte: „A szobor mondanivalója ellehetetleníti a hiteles történelmi szembenézést, a német nemzetiségi közösségben is komoly ellenérzéseket kelt.”
A kormányfő, aki immár csaknem négy éve mindent átpasszírozott a droidjaival teleültetett parlamenten, két köztársasági elnökén, az Alkotmánybíróságon és az általa kézben tartott emberekkel megszállt hatóságokon, azt gondolhatta a Megszállási emlékmű – vagy ahogyan a helyesírási hibákkal teletűzdelt műleírásban szerepel: „Magyarország német megszállása 1944 március 19 című emlékmű" – megalkotása is amolyan rutinügy lesz.
Nyilván, ma már Orbán Viktor is tudja: nem lett az!
Hiába a 2013 utolsó napján meghozott kormányhatározat, hiába a suba alatt elvégzett tervezés és a készséges szakvéleményeztetés, hiába a Rogán Antal által uralt V. kerületi önkormányzat hajlandósága. Elszabadult a pokol attól a pillanattól, hogy január 19-én, vasárnap este háromnegyed 9-kor Pásztor Tibor közzétette a blogján a következő mondatokat: „Az imént jött a hír: szerda reggel 8-kor rendkívüli testületi ülést tart az V. kerület képviselőtestülete. Az egyetlen (érdemi) téma a náci megszállás emlékműve. Mellékelem az anyagot meg egy látványtervet. Sajnos nem tudom hosszasan kommentelni, ezért csak ennyit írnék: borzalom.”
A borzalom talán a mű esztétikájára vonatkozik. De mert ízlések és pofonok különbözőek, elsősorban az a borzalom, ahogyan a nyilván már a döntés hivatalos megszületése előtt felkért szobrász, Párkányi Raab Péter fogalmaz a koncepcióterv műleírásában:
„Két kultúra jelenik meg: az egyik, mely úgy gondolja, hogy erősebb (de mindenképpen agresszívebb) fölétornyosul (teszi ezt egy építészeti környezettel, a timpanonnal) rátelepszik és lecsap a másik szelídebb, lágyabb vonalú alakra, Magyarországot képviselő, megtestesítő Gábriel arkangyal figurájára, aki a kultúrtörténetben, vallástörténetben Isten embere, ereje az Isteni erő. (…) Gábriel arkangyal alakja szép és szelíd. Teste tökéletes, tekintetében nem jelenik meg rémület. Arca szelíd, szeme csukva. Nem tudjuk alvó, álmodó vagy ábrándozó-e. A kompozíció magyarázza el, hogy rémálommá lesz az álom. Testtartása árulja el a legyőzöttet. (…) A romokká tört, szárnyait szegett kultúrára egy nagyobb halom telepszik rá, ez a Harmadik birodalom illetve az azt megjelenítő náci szimbólum: a birodalmi sas. (…) Végigrepül, végigsöpör a világon. Hamar elér hozzánk és bekebelezi Magyarországot, hogy megbékjózza, (sic!) gúzsbakösse lakosait.”
Írja ezt Párkányi Raab arról a Magyarországról, amely a náci Németország utolsó csatlósaként vonult be a történelembe, hogy itt és most másról ne is ejtsünk szót… Írja ezt Párkányi Raab szobrásztársai Melocco Miklósnak és Benedek Györgynek laudációszerű szakvéleményével megerősítve. Olyan szakvéleménnyel alátámasztva, amelyben ott az árulkodó kifejezés is: „Az emlékműnek hűen kell tükröznie Magyarország méltóságának és függetlenségének elvesztését, monumentalitásában ki kell fejeznie a megszállás egész nemzetet sújtó tragédiáját.” A nemzet tragédiájáét tehát, nem pedig az itt élő minden nép borzalmas veszteségét és mély fájdalmát, ami ugye ellentmond a kompozícióra tervezett felirat tartalmának: „Minden áldozat emlékére”.
Azóta nincs nap, hogy átlagemberek, közéleti személyiségek, hazai és külföldi értelmiségiek, szervezetek, történészek, ellenzéki pártok ne fejeznék ki nemtetszésüket, megrökönyödésüket, felháborodásukat az ügy ilyen módon való kezelése ellen. Vagyis az ellen, hogy a kormányfő és szűk köre saját avítt történelemszemléletét akarja ráerőltetni mindenkire, aki ennek az országnak a határain belül él, s aki külföldön abban a helyzetben van, hogy viszonyulnia kell Magyarországhoz.
Addig, amíg főként csak zsidó szervezetek felől érkeztek tiltakozások, még talán lehetett legyinteni, esetleg abban bízni, hogy néhány milliárddal befogják a szájukat. Miután azonban a budapesti német nagykövetséget követően a Magyarországi Németek Országos Önkormányzatának elnöke is jelezte fenntartásait, egyszeriben olyan dimenzióba került a megszállási emlékmű kérdése, amelyben a Fidesz-kétharmad által 2011. április 25-én elfogadott Magyarország Alaptörvényének lehetetlen szövegezése is élesebb megvilágítást kap.
Mert az alaptörvény megalkotói alighanem elfelejtették feltenni azt a 20. században többször is vitatott kérdést, hogy Ki is a magyar? Talán azt gondolták: mindenki az, aki annak vallja magát, vagy akit mi majd annak fogunk tartani. Aki pedig ezen a körön kívül marad, az vessen magára! – gondolhatták az urak, s ezzel a lendülettel mindjárt be is írták a jogszabályba: „Isten áldd meg a magyart!” Ezt azzal folytatták, hogy „Mi, a magyar nemzet tagjai, az új évezred kezdetén, felelősséggel minden magyarért, kinyilvánítjuk az alábbiakat: Büszkék vagyunk arra, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot, és hazánkat a keresztény Európa részéve tette.”
Semmi kétség: ez a szöveg kirekesztő, bár eddig talán sokan nem értették, hogy miért. Most azonban, hogy a megszállási emlékmű ügyében a német nemzetiség képviselője is kifogásait fogalmazta meg, talán mind többen rádöbbennek, hogy az ország nemcsak - igen sokféle népségből összegyúrt - magyarokból áll, hanem németek, szlovákok, románok, szerbek, horvátok, görögök, ruszinok, s ki tudná felsorolni, ki mindenki állama nemzetiségtől, vallási hovatartozástól függetlenül. Ezek ugyanis együtt alkotják azt a népet, népességet, amelynek mindegyik tagjára kellene vonatkoznia az alaptörvénynek. Úgy, ahogyan ez a hatályon kívül helyezett Alkotmányban szerepelt. Egyszerűen azért, mert ez – a hivatkozott István király szellemében, aki mint tudjuk az egynyelvű és egyszokású országot esendőnek tartotta – így lenne méltányos azokkal szemben, akik uram bocsá’ nem vallják magukat magyarnak, vagy esetleg kettős identitásúak, nem vallják magukat katolikusnak, sőt még vallásosnak sem, ám tisztességes adófizető polgárai ennek az országnak.
Paradoxon, hogy ezzel együtt Orbán Viktor és köre mégis nagy szolgálatot tesz az országnak. Azzal, hogy erőszakos módon ügyködik a történelemnek a hajdan volt keresztény úri középosztály ízlése szerinti megszépítésén, egyre többeket döbbent rá arra, hogy ismét kiszoríthatják őket a magyar históriából. Különféle nemzetiségek és felekezetek tagjait, zsidókat, németeket, cigányokat, más nemzetiségűeket, s azokat az úgymond magyar tömegeket, akiknek ősei kárvallottjai, elszenvedői, kiszolgáltatottjai, sőt áldozatai voltak az úri Magyarországnak. Kár, hogy Orbán Viktor hibás lépései nyomán érik meg lassan ez a felismerés a társadalomban, s nem azért, mert a kormányfő maga intézi úgy, hogy szembenézzünk történelmünk dicstelen eseményeivel, az uralkodó osztályok és kiszolgálóik tévedéseivel, bűneivel. Ha így intézi, akkor az államférfiúi érdeme lehetett volna. A nagy port kavaró társadalmi viták azonban azt jelzik, hogy lassan, a kelleténél talán lassabban, de a megtisztulás nélküle is végbe fog menni. Mert sem ember, sem nemzetiség, sem nemzet, sem nép nem élhet örökkön bűntudattal a lelkében.
#
Ukrajnában előre hozott elnökválasztásokat tartanak, 48 órán belül visszaállítják a 2004-es alkotmányt, mely korlátozza az elnök hatalmát. Tíz napon belül nemzeti egységkormányt alakulhat. Legkésőbb az év vége előtt előrehozott elnökválasztást tartanak. A megállapodást Oroszország képviselője nem írta alá. A parlamenten kívüli ukrán nacionalista mozgalmakat tömörítő Pravij szketor (Jobb Szektor) bejelentette, hogy folytatja harcát az országot kormányzó rezsim eltávolításáig. Hivatalos adatok szerint kedd óta az összecsapásoknak legalább 77 halálos áldozata volt – köztük 16 rendőr –, és csaknem 600-an sérültek meg. A tüntetők azt állítják, csak tegnap halhattak meg ennyien.
Euronews, CNN, ATV Híradó. Hallgatom őket, és nem hiszek a fülemnek. Csak beszélnek, csak beszélnek Ukrajna keddi napjának 26 halottjáról, de nem mondják, hogy közöttük 10 a rendőr. A hírolvasók papagáj módra ismétlik, hogy felelősségre kell vonni a hatalomnak azokat a képviselőit, akik a helyzetet előidézték, de egy szót sem szólnak arról, hogy a tehetetlen EU-bürokraták üres ígérgetéseinek, az USA külügyminiszter-helyettes helyszíni beavatkozásának, a nyugati államok kijevi nagyköveteinek, nem utolsó sorban a banderista-újnáci alakulatok nyugati kiképzőkkel történő felkészítésének milyen szerepük volt és van abban, hogy polgárháborús viszonyok alakultak ki az országban.
Informális elemző körünkben nagyjából erre az időszakra vártuk a kijevi főtéren az atrocitások kiújulását. Úgy gondoltuk, hogy valamilyen megmozdulást biztosan szerveznek addig, amíg Szocsiban tart az olimpia, vagyis a térség iránti fokozott figyelem egy részét maguk felé irányíthatják az elnök hatalmát megdönteni igyekvők.
Előadásként határozta meg Orbán Viktor miniszterelnök a február 16-án, a Millenárison, az övéi között – persze a média megkülönböztetett figyelmének köszönhetően az ország nyilvánosságának (is) szánt – évértékelő beszédének műfaját. Hát, nem tudom… Ha saját egyetemi, főiskolai, vagy másutt elmondott előadásaimra gondolok, sosem mertem volna úgy kiállni, hogy ne osszak meg a hallgatósággal új ismereteket. Ebben a beszédben viszont nem fedeztem fel ilyeneket. Ha csak nem arra gondoltak a kommunikációs tanácsadók, hogy a csarnokban helyet foglaló - 
Ukrajnában lázadás zajlik és nem forradalom. Oroszország pedig ott szól bele az ország belügyeibe, ahol csak akar - jelentette ki Gereben Ágnes külpolitikai elemző az InfoRádó Aréna című műsorában. 
A CNN amerikai hírtelevíziónak adott nyilatkozatában Henry Kissinger, az USA egykori külügyminisztere rámutatott, hogy Oroszország számára azért annyira fontosak az ukrajnai események, mert az orosz államiság kezdetei épp Kijevhez kötődnek. Vagyis Oroszország politikai, még inkább vallási fejlődése éppen Kijevben, a Kijevi Ruszban kezdődött. Ezt követően ugyan szakadás következett be – nem utolsó sorban a mongol-tatár megszállás miatt (kdl.) –, de a 17. század végén, a 18. elején Ukrajna Oroszország része lett.
Elfogadta az Országgyűlés a Paksi Atomerőmű bővítéséről kötött orosz–magyar szerződést kihirdető törvényt. Ez alapján két új, legalább ezer megawattos blokk épülhet, ma még ismeretlen áron. A javaslatot – így az új atomerőmű építését – a 386 tagú parlament 256 képviselője támogatta, 29-en szavaztak ellene, és ketten tartózkodtak.
