Németország és Franciaország megszegte a Doville-i egyezséget: az USA nyomására összekötőkapocs helyett tűzfészek lett Ukrajnából.

Az ukrajnai események leírásában eddig uralkodó „polgárháború” kifejezést lassan kiszorítja az a narratíva, amely szerint Ukrajna és Oroszország áll szemben egymással. Petro Porosenko ukrán államfő minapi kijelentése adott lökést ehhez az értelmezéshez. A német Bildnek azt mondta: országa készen áll arra, hogy valódi háborút vívjon Oroszországgal.

Az orosz állami tévé november 21-ei Szpecialnij korreszpondent (Kiküldött Tudósító) című műsorának 50 perc 45-ik másodpercében a Moszkvában élő, ukrán származású és ukrainofilnek tekintett Andrej Okara, a moszkvai Kelet-európai Kutató Központ igazgatója már magától értetődően indította az egyik mondatát azzal, hogy „Oroszország és Ukrajna között folyik a háború.” (Сейчас идёт российская-украинская война.) Ezt aztán a stúdióban lévő vitázók és a közönség nagy felháborodása követte, amelynek során Okara leterroristázta egyik vitapartnerét Konsztantyin Dolgovot, a Novorisszijai Nemzeti Front társelnökét, aki a műsor legvégén fizikai csetepatéba is keveredett a Kijev-szimpatizáns igazgatóval, annak provokatív beszólásai miatt.

A higgadtabb orosz közéleti szereplők immár azzal reagálnak az orosz-ukrán háború felvetésére: „De hol a hadüzenet?!” Az ukrán oldal rendszerint ezzel válaszol: orosz csapatok és nehézfegyverek áramlanak az ukrajnai kormány képviselői által terroristáknak nevezett felkelők által ellenőrzött Luganszki és Donyecki területre. Az orosz állami tévének ebben a vitaműsorában is megismételte az Oroszországból Kelet-Ukrajnába történő fegyverszállításra vonatkozó állítást Robert Pszczel, a NATO moszkvai információs irodájának vezetője, amire egyrészt a felkelők egyik képviselője azzal reagált: amit Oroszországból származó nehézfegyvereknek mondanak, azt valójában az ukrán hadseregtől zsákmányolták.

Ennél azonban hatásosabb volt, amikor a fűtött hangulatú tévévitában a moszkvai külügyminisztérium információs és sajtóhivatalának igazgató-helyettese, Marija Zaharova felszólította a NATO jelenlévő képviselőjét: tegye ki az asztalra a bizonyítékait, mert a NATO, s az USA vezetői eddig csupán szóbeszédekre, azonosíthatatlan internetes felvételekre alapozva hozakodtak elő a közvetlen orosz beavatkozás vádjával. A harcok által sújtott térséget 24 órás műholdmegfigyelés alatt tartják, ennek ellenére hiteles fényképet, vagy bármilyen meggyőző dokumentumot még nem mutattak orosz reguláris csapatoknak a Donyec-medencébe történő behatolásáról, nehézfegyverek odaszállításáról. A vád súlyához és következményeihez képest túl kevés annyit mondani, hogy ez köztudott – jelentette ki az igazgató-helyettes.

Mindent egybe vetve, nyilvánvalóan egyre távolabbra kerül a békekötés esélye. A több százezer menekült és a több mint 4000 halott láthatóan kevés ahhoz, hogy az USA, a NATO, az Európai Unió, az EBESZ képviselői felhagyjanak az ukrajnai politikai turistáskodással, s végre érdemi vizsgálatokra vegyék rá a tőlük függő, az ő kegyelmükből hatalomra került kijevi urakat a Kijev főterén, a Majdanon az elmúlt télen, később az Odesszában lezajlott vérengzések, a minszki fegyverszünet megsértőinek, illetve a háborús bűntetteket elkövetők ügyében. Látván ezt a közönyt, s hogy a térséget még mindig befelé rángatják a háborúba, a külső megfigyelőnek az az érzése támad: azért látogat Kijevbe időről időre Joe Biden amerikai alelnök, illetve John Kerry amerikai külügyminiszter azért mutatkozik annyira bénának, mert mindkettő fia révén érdekelt az ukrajnai gázkitermelésben. A harcok által érintett vidékekre érvényes koncessziós joghoz – Minő véletlen! – nem sokkal a CIA által szervezett kijevi puccsot követően jutott hozzá a Biden fiú érdekeltsége.

Ám ne legyünk ennyire demagógok! Bármilyen tetszetős is ez a magyarázat, a családi összefüggés csupán a történet mellékszála. Az ukrajnai konfliktus gyökerei alighanem a négy évvel ezelőtti franciaországi, Doville-i háromoldalú találkozóra nyúlnak vissza. A térség problémáinak kiváló ismerője, Kemény László professzor egyik minapi, oroszul adott interjújában idézte fel, hogy 2010. október 18-19-én Dmitrij Medvegyev orosz államfő, Nikolai Sarkozy francia köztársasági elnök és Angela Merkel német kancellár vitatták meg az Európai Unió, illetve az Oroszország integrálásával létrejövő gazdasági szervezet közötti együttműködés, a Lisszabontól Vlagyivosztokig terjedő Eurázsiai Szövetség létrehozásának kérdéseit. Ennek eredményeként e két meghatározó nyugat-európai hatalom elfogadta, hogy az intézményrendszerét tovább demokratizáló Oroszországgal és partnereivel kész együttműködni. A gazdasági kapcsolatok szorosabbra fűzésétől, amelyben Ukrajnának az összekötő kapocs szerepét szánták, a biztonság növekedését is várták.

Ekkortól új lendületet vettek a nyugat-európai országok és az Oroszország közötti kapcsolatok és oldottabbá váltak az oroszországi belső viszonyok. Csakhogy egy ilyen átfogó együttműködés sértette az USA érdekeit. Az Amerikai Egyesült Államok ugyanis akkor már ügyködött az euro-atlanti szabadkereskedelmi egyezmény tető alá hozásán, ami lehetővé tenné, hogy az amerikai áruk akadálytalanul jussanak be az Európai Unió piacaira. Minthogy ezen keresztül – a kínai gazdaság előretörése miatt is – az USA világgazdaságban játszott szerepének megőrzése lett a tét, kézenfekvő volt, hogy éket kell verni Oroszország és az Európai Unió közé. Méghozzá éppen abban az országban, amelynek a hármak eredetileg a kapocs szerepét szánták. Az egyébként is instabil, oligarchák kis királyságaira esett Ukrajnában volt célszerű előkészíteni a terepet Oroszország hátratántorításához.

Hogy Franciaországot, illetve Németországot – a CIA által lehallgatott Merkelen keresztül – mivel vették rá arra, hogy megfeledkezzék az oroszokkal kötött négy évvel ezelőtti egyezségről, annak nincs különösebb jelentősége. Hiszen az amerikai vezetők szemrebbenés nélkül szegték meg azt a Gorbacsov szovjet pártfőtitkárnak tett ígéretüket is, hogy a NATO nem foglalja el a szovjet hadsereg helyét, ha az kivonul a II. világháború után által megszállt kelet-európai országokból. A szószegés a több száz éves nyugati terjeszkedés magától értetődő kelléktárához tartozik. (Mindehhez képest szinte értelmezhetetlen, amit az Ukrajna ügyében általában kiegyensúlyozott Népszabadság november 20-i számában említ meg: "Merkel kancellár nem csinál titkot abból, hogy elege van a  Kreml urának soha be nem tartott ígéreteiből.") Tény viszont, hogy immár egy éve tűzfészekké lett Ukrajna, amely ott tart, hogy hadüzenet nélküli háborúban állónak tekinti magát Oroszországgal, ahol viszont – a háborús nyomás hatására – a hatalom újból a társadalmat közvetlenül fegyelmező-ellenőrző eszközökhöz fog nyúlni.

#

FRISSÍTÉS: Megkezdődött a katyvasz passzírozása

A fenti jegyzet közzététele után Kemény professzortól üzenet jött a Facebook-oldalamra. „Nagyon megfontolandó gondolatokat tartalmazó interjút adott Soros György a német Ciceró hetilapnak, amit aztán a maga módján értelmezett Alekszandr Zapolszkisz, a stockinfocus.ru netlapban. Az írás címe kifejezi a lényeget: Az EU-nak háborúba kell fullasztania Ukrajnát – ellenkezőleg Ukrajna temetheti el az Európai Uniót.

Az orosz feldolgozás bevezetőjében a következőt olvasható: Soros szövege eléggé egyszerű állításokra épül. Először is, háború folyik egész Európa jövőjéért. Másodszor, a háborút Ukrajna területén vívják. Harmadszor, a háború sikere érdekében az Európai Uniónak és az IMF-nek azonnal el kell különítenie 20 milliárd dollárt. Negyedszer, az Ukrajnában elszenvedett vereség magának az EU-nak a hanyatlásához fog vezetni. Ötödször, mindenért, ami történik, maga az EU a felelős.

Szerény nézetem szerint, a fontos az utolsó pont. Az amerikai-magyar Soros az egész borzalmas ukrajnai katyvaszt, amit a CIA hozott össze, az Európai Unió nyakába akarja borítani, hogy az USA-t a közel-keleti, a grúziai, az egyiptomi, a líbiai, az iraki, a kurdisztáni, az afganisztáni fiaskók után ne terhelje még ez is. Annyiban egyébként igaza van, hogy a tehetetlen és gerinctelen európai vezetők asszisztálása nélkül az ukrán válságból nem következett volna világháborús veszély.