A közhangulat felkorbácsolásával szerzik meg a tömegtámogatást a konfliktusok élezéséhez.

Robbantásos merénylet áldozata lett április 2-án, Szentpéterváron Vladlen Tatarszkij (polgári nevén: Makszim Fomin) a kelet-ukrajnai Donyec-megyében, a mai Donyecki Népköztársaságban (DNR) született haditudósító-blogger. Az orosz média általam áttekintett orgánumai a Wagner-magánhadsereg vezetőjéhez is köthető Street Food Bárban történt merénylet tényét felháborodva kommentálták, miközben – az EU-tiltólistán is szerepelő  vehemens műsorvezető sztár, Vlagyimir Szolovjov kivételével – az áldozat személyéhez visszafogottan viszonyultak. Ez érthető is, hiszen, miként a Kommerszant megírta:

büntetett előéletű egyénről van szó, aki a bányában végzett munkát először bútorkereskedéssel váltotta fel, majd társaival együtt bankot rabolt, amiért munkatáborban letöltendő büntetésre ítélték.

Kihasználva, hogy 2014 augusztusában (!) harcok folytak a telep közelében, megszökött és Professzor becenéven önkéntesnek állt a szakadárok közé. Ennek ellenére letartóztatták, minthogy „nem álltak fenn szabadlábra bocsátásának feltételei”. A 2018-ban szintén merénylet áldozatául lett DNR vezetője, Alekszandr Zaharcsenko megkegyelmezett neki, ezért folytathatta szolgálatát, bár büntetett előélete miatt nem vették be a népi milíciába.

2019-ben leszerelt és Moszkvába költözött, ahol internetes oldalt nyitott a donyeci eseményekről szóló tudósítások számára. 2022 elején visszatért a Vosztok zászlóalj kötelékébe, amelyben drónok irányításával foglalkozott, de nem adta fel a bloggerkedést sem. A nevével jelzett oldalnak 563 ezer előfizetője van, egy másiknak 21 ezer. Három könyvet írt. 2022. szeptember 30-án jelen volt azon a ceremónián, ahol Vlagyimir Putyin aláírta a Donyecki, a Luganszki Népköztársaság, továbbá Herszon megye és Zaporozsje Oroszországhoz való csatlakozásáról szóló rendeletet.

Nem kétséges, ellentmondásos életút. Ugyanolyan, mint az a helyzet, amely kijelölte négy évtizednyi sorsát a szentpétervári közönségtalálkozóig, ahol végzett vele a róla mintázott, kis méretű mellszoborba rejtett robbanóanyag, amit ajándékként adott át neki egy fiatal nő. Mindez jelzi, bonyolultabb a szituáció annál, semhogy a gyilkosság áldozata elintézhető lenne ennyivel: szélsőséges háborúpárti propagandista volt. Márpedig a Klubrádió április 3-ai egyik hírblokkjában ezzel tudta le az ügyet.  

Ami ennél is fontosabb, a „hiteles hírek” csatornája elhallgatta közönsége elől, hogy a merénylet következtében további harminchárom személy, köztük három tinédzser sérült meg. Huszonnégy áldozatot szállítottak kórházba. Ebből nyilvánvaló, a szobrot úgy preparálták, hogy az anyagába épített lövedékek minél többeket sebesítsenek meg. Nyolc sebesültet súlyosan. Ám

a ma uralkodó nyugati kulturrasszista felfogás szerint – amit e jeles adó szolga módra követ – nyilván nem kár értük, hiszen csak oroszok…

Nem mintha az egyenruháján halálfejet is viselt Tatarszkij a szívem csücske lenne. Már csak azért sem, mert nagyon nem az ízlésem szerint való, hogy az említett ceremóniáról kifelé menet, fennhangon kijelentette: „Mindenkit legyőzünk, mindenkit kirabolunk, akit kell, minden úgy lesz, ahogy nekünk tetszik.” Ám a hírszerkesztőnek nem az események szereplőinek minősítése a dolga, hanem a tények ismertetése – a főleg a reggeli műsoraiban kiszólásokkal telített Klubrádió gyakorlatával ellentétben. A tények pedig ebben az esetben azt jelzik, hogy akik a terrortámadást megtervezték valamely titkosszolgálatnál, azok fő célja nem elsősorban a blogger volt, hanem a félelemkeltés az oroszországi lakosság körében.

Azt jelezték vele a talán nem is kijevi megbízók, minthogy ez a háború csak látszólag folyik Oroszország és Ukrajna között, hogy mindenütt a nyomotokban vagyunk. Moszkvában, a brjanszki határövezetben, Szentpéterváron egyaránt, ahol rövid időn belül több merényletet is végrehajtattunk ellenetek. Ráadásul a gyerekeitek, a fiataljaitok ellen. Amikor a „világhírű adó” rendre az ilyen mozzanatokat hallgatja el a külföldről finanszírozott, gomba módra szaporodó médiumokkal egyetemben – a NER-kormányzatot szolgáló hírszerkesztők más jellegű torzításaival együtt – maga is hozzájárul ahhoz, hogy annyi a zavar és az előítélet a fejekben gyakorlatilag minden ügyben. 

Szinte belefáradtam már abba, hogy egyoldalúan informált ismerőseimnek más nézőpontból is megvilágítsam az ukrajnai helyzetet, aminek ez az eset ugyanúgy része, mint a Darja Dugina politológus-riporter halálát okozott, tavaly augusztus 20-án, Moszkvában elkövetett merénylet. A gyilkossággal közvetlenül gyanúsítható nőt és a leplezésre használt kislányát Észtországon át menekítették Lengyelországba a nyugati szolgálatok. Március 2-án, a brjanszki területen iskolásokat szállító gépkocsira támadtak Ukrajnából átszivárgott diverzánsok. A sofőrt megölték, a két leány iskolatársát védő fiút megsebesítették.

Ezeknek ugyanúgy nem, vagy alig volt visszhangja a nyugati világban, így Magyarországon, mint az Ukrajnában meggyilkolt és bebörtönzött ellenzéki újságírók, közszereplők eseteinek vagy az ellenzéki médiumok bezáratásának, az ottani pártok betiltásának. Merthogy Ukrajna úgymond egy már-már hibátlan, demokratikus ország, s szinte megérett az Európai Unióhoz csatlakozásra, bár a rendszer ideológiája a fasiszta és sőt a náci múlt ápolására épül.

Félreértés ne essék, nem Putyin és környezetének védelme, igazolása a szándékom, hiszen ez eleve nevetséges lenne. Csupán azt szeretném, ha legalább a velem kapcsolatot tartók és olvasóim árnyaltabb képet alakítanának ki a helyzetről, s érzékelnék, hogy

az ukrajnai háború a tőkés világrend átrendeződésének része. Elsősorban a mérhetetlenül eladósodott, belső konfliktusokkal is terhelt USA, illetve a hozzá kötődő transznacionális tőkés hálózatok küzdelme azért, hogy megőrizzék pozíciójukat a feltörekvő Kína, Oroszország, India, a szuverenitásukért küzdő közel-keleti, afrikai, dél- amerikai (nemzet)államokkal szemben. És ebben a küzdelemben a hatalom csúcsain lévők minden gaztett elkövetését magától értetődőnek tartják minden oldalon.  

Egyébként nincs illúzióm. A helyzetüket majdan megszilárdító regionális hatalmak bizonyára befolyásolni fogják környezetük gazdasági, politikai, kulturális-civilizációs viszonyait. A különbség az lesz, hogy nem egyetlen világhatalomtól és a hozzá kapcsolódó, lényegében láthatatlan hálózatoktól függ a világ sorsa, hanem több erőközponttól, amelyek között, a konszolidálódás után talán újabb ötven évre kialakulhat valamiféle egyensúly és együttműködés, miként az a kétpólusú rendszerben, a szovjet és az amerikai tömb időszakában is történt. Feltéve, ha addig nem pusztul el a világ.

A helyezkedéseknek akár előzetese is lehet az, amit most átélünk. Egyébként azt sem zárom ki, hogy Oroszország – esetleg csak egyes oligarchákhoz tartozó körei – például ösztönözték a 2000-es évektől a Donyec-medencei szeparatizmust. Csakhogy a Kreml tényleges beavatkozását először az fékezte, hogy Oroszországot 1991 és 2000 között minden értelemben végletesen legyengítették és kirabolták a szovjet nómenklatúrából lett, a nyugati tőkésekkel és posztszovjet térségbeli társaikkal összefonódott saját oligarchák. Különösen erős volt a kapcsolat az oroszországi és az ukrajnai régi-új uralkodó réteg között. Az ismertebb ukrajnaiak közül hadd említsem Petro Porosenko, Julia Tyimosenko, Viktor Medvedcsuk, Igor Kolomojszkij nevét. De Volodimir Zelenszkij is főleg az oroszországi piacon szerezte elnöksége előtti vagyonának nagy részét.

A putyini időszakban továbbra is lassan haladt az USA által ösztönzött posztszovjet térségbeli feszültségekhez való alkalmazkodás, ami ma is sok energiát köt le. Ezen túlmenően szintén Washington – amelynek az 1900-as évek eleje óta létezik az Oroszország felosztására és erőforrásainak megszerzésére irányuló, újból és újból frissített doktrínája – a posztszovjet térségben a belső, Amerika-párti ellenzékeknek részben a Soros-hálózat közreműködésével történt létrehozásával, illetve szélsőséges iszlamisták támogatásával ösztönözte a Kaukázusbeli zavargásokat, a polgárháborúkat, főleg a csecsenföldit. Aztán a grúziai, az örményországi, a belarussziai, a kazahsztáni, a moldáviai stb. zavargásokat. Eközben, a Baltikumban újra tápot kapott a pronácizmus,

s az elszakadáskor ott élt oroszok jelentékeny részének nem adták meg az állampolgárságot, így ők alapvető polgári jogoktól vannak megfosztva. Mindez az EU-ban…

Az amerikaiak ellenőrzése alatt leépített orosz hadsereg és hadiipar feltámasztására történtek ugyan erőfeszítések, és voltak is sikerek főleg a hadászati rakétafejlesztési területen, de sok katonai haderőnem esetében ez csak a nyugati szankciók és a világ számára is láthatóvá vált háború – az orosz hivatalos meghatározás szerint: különleges katonai művelet – hatására és tapasztalatai alapján vett igazán lendületet. Ugyanez vonatkozik a polgári termelésre. A külföldi tanácsadók és a korrupció hatására az ország gyakorlatilag a főleg a nyugati cégek által megszervezett termelésre állt át, leépítve az addigi gyártóbázisokat, illetve az ipari, a fogyasztási cikkek, sok tekintetben az élelmiszerek behozatalára szorult. Ebben ugyan óriási fordulat következett be az elmúlt egy-két év alatt, de a korrekció eltart még néhány esztendeig.

A lényeg, hogy a fentiek miatt, és a propaganda modern eszközeinek alkalmazásában lemaradt Moszkvával szemben Washington rendkívüli befolyást szerzett a térségben, s magában Oroszországban minden területen. A tudatiparon keresztül is zajlott befolyást próbálták és próbálják aztán politikaivá alakítani, végső soron a gazdasági kizsákmányolás érdekében. A fentiek összessége a globális és térségi geopolitikai háttere az ukrajnai eseményeknek, amelyek még ma is azt mutatják, hogy Oroszország lemaradt az érdekérvényesítő képességben, amivel szétesését kockáztatja.

Ez nem különösebben zavarja az oroszországi nagyvárosi középső és felső középosztályt, az oligarchákat, mert úgy gondolják, hogy nekik az új világban is lesz helyük. Más kérdés, hogy az elmúlt egy évben sokan megrettentek a Nyugaton elindított orosz ellenes kampányok, a bankszámláik zárolása, a Nyugaton lévő orosz ingatlanok lefoglalása, vagy például a nagy értékű árucikkekre, például a nyugati autókra vonatkozó garanciák elvesztése miatt Oroszországban. Kiderült, hogy

a véleményszabadságot, a szabadpiacot, a szabad pénzforgalmat, az emberi jogokat bármikor korlátozhatják, ha a nemzetközi nagytőke érdeke ezt kívánja…

Persze, ha az Ukrajnát 2022. február 24-én ért támadást tekintjük, nem vitás, hogy Moszkva is agresszor aszerint a nemzetközi jog szerint, amit a nyugati hatalmak, akár háborúk rendszeres indításával, puccsok szervezésével, akár a náluk gyengébb országokra gazdasági-pénzügyi szankciók önkényes kiszabásával folyamatosan semmibe vesznek. De ezért, s mert az ukrajnai háború a tőkés világon belüli átrendeződés egyik következménye, az érzelmi megközelítés ugyan érthető, ám teljesen terméketlen – próbálom olykor meggyőzni erről a Facebookon kommentelőket. Sőt, kontraproduktív, hiszen a propaganda célja éppen ez: a tömegérzület felkorbácsolásával tömegtámogatást szerezni a konfliktus elmélyítéséhez, ami a támadó felfogása szerint az ellenfél meggyengüléséhez vezet, aminek következménye lehet az erőforrásai fölötti rendelkezés megszerzése.

Minthogy a folyamat az imperializmus újabb terméke, senki ne ámítsa magát azzal, hogy van jó oldal. Mert ez esetben igencsak megkérdőjelezhetők az értékrendek. Akik az USA és körei által uralt világrendhez akár egzisztenciálisan kötődnek, s ennek szemszögéből láttatják a helyzetet, nem véve tudomást azokról a szenvedésekről, amelyeket ez a rend okoz másoknak, a nyugati erők győzelméért lelkesednek. Akik a regionális gazdasági–katonai–civilizációs centrumok felemelkedésétől várják sorsuk jobbra fordulását, azok a globális Észak, az eddigi gyarmatosítók, a világ más részeinek értékeit napjainkban is saját javukra kiaknázók ellen ágálnak. Ugyanakkor, ha valaki a felsőbbrendűnek gondolt nyugati civilizáció tagjaként keres az igazolást, érdemes figyelembe vennie, hogy

a hibrid háborúnak ez az egészen új és különösen aljas, mert átláthatatlan formája legalább egy évtizede folyik Ukrajna felhasználásával.

Itt nincs mód arra, hogy mindent leírjak, amit erről tudok, s amit részben amerikai kutatások is igazolnak, de Ukrajnában a Pentagon, a CIA és a Soros-szervezetek alapozták meg azt, ami ma történik. Ha valaki átfogó, bár korántsem teljes képet akar kapni, ajánlom annak a konferenciának a tanulmányozását, amelyen én is meghívott voltam, amiről az 1101-ik és az 1107. bekiáltásban számoltam be. Utóbbiban található az a YouTube-link is, ami a Balmix által szervezett, egyik kétórás vitát tartalmazza.

Ennek utolsó részében, hallgatói kérdésre, többek között arról is beszéltem, milyen régre nyúlnak vissza az események. Felidéztem Petro Porosenko szavait, egyébként a Bekiáltásban már nem először. Őt, akit a 2014 februárjában Washington irányításával végrehajtott kijevi államcsínyt követően, egy átmeneti bábfigura és bábkormány után, június 14-én iktattak be elnöki tisztségébe. Odesszában, 2014. október 27-én többek között azzal fenyegette meg a donyecieket, hogy

„Nekünk lesz munkánk, nekik nem. Nálunk lesznek nyugdíjak, náluk nem. Nálunk kifizetik a gyerektámogatásokat, náluk nem. A mi gyerekeink iskolákba és óvodákba járnak majd, az ő gyerekeik pedig a pincékben fognak ülni. Tehát így és éppen így fogjuk megnyerni ezt a háborút.”

Vegyük észre: Porosenko már 2014-ben háborúról beszélt, ám erről a nyugati, benne a magyar média soha nem tudósított, amiként később sok másról sem! Elhallgatásokon, félinformációkon, csúsztatásokon alapulnak az úgynevezett elemzések, az indulatos politikusi, újságírói és a közbeszédet nagyban formáló bloggerek, kommentelők megnyilatkozásai. Úgy fenekednek humanizmusukkal, hogy mit sem tudnak arról: ebben a háborúban a donyeci gyerekek közül több százan haltak meg a kijevi kormány fegyveres erőinek támadásai következtében, a Moszkva invázióját megelőző nyolc évben.

Micsoda cinizmus kell ahhoz, hogy ugyanaz a kijevi hatalom, amely meggyilkoltatta őket – ukránként hivatkozva az életben maradt, valójában orosz nemzetiségű gyerekekre – deportálásról beszéljen, amikor Moszkva részben hozzátartozóikkal, pedagógusaikkal együtt kimenekítette őket azt követően, hogy Volodimir Zelenszkij elnök bejelentette: felmondják a szakadár köztársaságok Ukrajnán belüli autonómiáját európai nagyhatalmak által garantáló minszki megállapodásokat?!

Eközben 2021 végére az amerikai és a brit tanácsadók már átszervezték a hadsereget, százezernyi katonát, nehézfegyverzetek tömegét irányították a kelet-ukrajnai térségbe, hosszan épült ki az erődrendszer, nem egyszer a településeken belül és számos bánya elhagyott folyosóit felhasználva. Ezek leküzdése–megvédése követel oly sok áldozatot mindkét oldalon manapság, s ami miatt annyira sok a rom a városokban a falvakban, amelyeket mindkét fél rombol. Vagyis valamilyen támadás. akár az amerikaiak és a britek által koordinált, a lengyelek által szorgalmazott kijevi, akár moszkvai részről megelőző céllal – amit például az USA vagy Izrael esetében minden további nélkül megértően fogad a nyugati világ – küszöbön állt 2021-2022 fordulóján.

Ezt megelőzően az ukrán légierő már 2014 nyarán bombázta Donyecket, vagyis a szerinte saját, egyébként a nemzetközi jog szerint önrendelkezésre jogosult polgárait. Ezzel párhuzamosan vérengző banderista szabadcsapatokat küldtek a főként oroszok lakta, az akkori alkotmány alapján az autonómiáért 2004 óta jogosan küzdő, fél Magyarországnyi térségbe. Kegyetlenkedéseikre jellemző, hogy

gyerekek és nők megerőszakolásáért egyeseket ukrán bíróságok is elítéltek.

Közülük 2022 februárjában Zelenszkij rendeletével kiszabadultak azok, akik hajlandók voltak arra, hogy ,,a fronton vezekeljék le bűneiket”. Vagyis nem csak az orosz fél oldalán harcoló Wágner-csoport toborzott katonákat a börtönökben, nem csak a szakadárok között voltak büntetett előéletűek, mint amilyen a Szentpéterváron, a hétvégén meggyilkolt Vladlen Tatarszkij, de az ukrán hadseregben is. Csakhogy erről a nyugati és a hazai média elfelejtett beszámolni.

Aztán jött a Donyec-medence máig tartó, folyamatos ágyúzása annak ellenére, hogy Zelenszkij az itteniek, illetve a másutt élő orosz etnikumúak, a vegyes családokban élők szavazataival nyerte meg a választást, mert a béke ígéretével, a mindenekelőtt az oroszokat sújtó nyelvtörvény eltörlésével kampányolt. Nem mellesleg Kijev a Dnyeperből elágazó Észak-krími-csatorna 2014-es elrekesztésével megfosztotta az ivó- és öntöző víztől a Krím lakosságát. S bár Oroszország rendkívüli erőfeszítésekkel biztosította az ivóvizet, a mezőgazdasági területek öntözése csak azt követően vált lehetővé, hogy a bevonuló orosz csapatok 2022-ben elbontották a gátat. Kérdezem tehát:

    ♦ Hol volt a nemzetközi bíróság és a humánumára oly rátarti közönség e nyilvánvalóan emberiség elleni bűntettek elkövetésekor? Hol volt a sajtónk, amikor erről nem tudósított?
    ♦ És hol voltak a ma is egyoldalú jelentéseket közzétevő szervezetek, a most hangoskodó parlamentek?
    ♦ Miért nem számoltak és számolnak be a nyugati médiumok a kelet-ukrajnai településeknek az amerikai irányítású ukrán hadsereg általi tudatos ágyúzásáról, s az ennek következtében naponta meghalt és megsebesült civilekről? A kilenc év alatt egyetlen nagy nyugati médium munkatársa sem járt a szakadár területeken, hogy az ott történtekről ne csak kijevi nézőpontból tudósítson. A helyszínre utazott, öntevékeny, külföldi bloggerek ellen Angliában, Németországban bírósági eljárást indítottak, másokat kivezettek az élő televíziós adásokból például Franciaországban vagy Új-Zélandon.
    ♦ Miért nem zavarja a kommentelők többségét a közös német-orosz tulajdonban lévő északi gázvezetékek felrobbantása? Ez ugyebár állami szintre emelt nemzetközi terrorizmus, amivel kapcsolatban csak a vak nem látja, hogy főleg a drága, elképesztően környezetszennyező módon kitermelt és szállított amerikai, illetve a norvég földgáz iránt növelték meg a keresletet, s a vége Nyugat-Európa versenyképességének aláásása lesz.
    ♦ Miért hallgatnak a magyar egyházak, holott Ukrajnában, abban az országban, ahol évek óta folyik a moszkvai patriarchátushoz tartozó templomok, papok, hívők elleni, gyakran tettlegességgel is párosuló támadás? Ezekben a napokban, a tömegtüntetések ellenére, kiűzik a kijevi pravoszláv templom- és kolostor együttesből, a Pecserszka Lavraból a szerzeteseket, s főpapjukat a következő bírósági tárgyalásig házi őrizetbe vették, ám erről nagyjából egészében hallgat a médiánk. Talán azért, mert Zelenszkij azt is megmondta: ,,Ukrajnában a legteljesebb a vallásszabadság…”
    ♦ Miért nem ítélik el a magyarországi újságíró szervezetek azoknak a kijevi, moszkvai, szentpétervári merényleteknek az elkövetőit, amelyeknek orosz újságíró-blogger áldozatai a front másik oldaláról tudósítottak? Egyáltalán, értesülhetett-e ezekről a magyar közvélemény?
    ♦ És például miért aludt az igazságérzetünk, amikor az USA vezette NATO szétbombázta Jugoszláviát, amihez már akkor elkezdték előkészíteni a taszári repülőteret, mikor még Magyarország nem is volt tagja a NATO-nak?
    ♦ Aztán mi a helyzet azzal, hogy Szerbiából leszakították Koszovót, s ott katonai támaszpontot hozott létre Amerika? Nemde, valami hasonló történt a Krímmel 2014-ben, ami persze csak Hruscsov önkényes döntésével került Ukrajnához 1954-ben, amiként a Malaja Rosszija, aminek része a Donyec-medence, Leninék határozatával. Hogy van ez? Egyszer véreskezű bolsevikok, másszor jogforrások?
    ♦ És miért nincs ribillió Szíria, egy szuverén ENSZ-tagállam miatt, ahol az USA pár éve két támaszpontot hozott létre — hogy hogy nem, az ottani kőolaj-, és gázlelőhelyek nyugati cégek általi kiaknázásának biztosítására? Miért nincs szó Szíria egy részének tartós izraeli megszállásáról, amit az ellene irányulható támadások megelőzősével indokolnak? Éppen úgy, mint Moszkva a különleges katonai műveletet. Hogy a Damaszkusz elleni rendszeres, például az április első hétvégéjén zajlott támadásról ne is beszéljek.

S persze, a világszerte zajló, szakértők szerint több mint száz kisebb-nagyobb háborút is meg kellene említenem, hiszen azok áldozataiért nem szól az álhumanisták harangja. Tán csak nem arról van szó, hogy kettős mércét követnek?#

CÍMKÉP: Az április 2-án meggyilkolt Vladlen Tatarszkij – A múltja ugyanúgy nem szeplőtelen, ahogy az ukrán hadseregben is jelen vannak a börtönökből toborzott katonák, csakhogy róluk nem számol be a médiánk (Fotó: Tatarszkij szelfi)