A magyar értelmiségnek van egy rétege, amely nem tudja hova tenni az egyszer már leírt Oroszországot, ezért putyinozik.

Megkavart Miklós Gábor a Népszabadság január 24-ei hétvégi mellékletében az „Elmaradt utazás” című írásával. Féltucatnyi érvet sorolt fel annak bizonygatására, miért helyesli, hogy Vlagyimir Putyin orosz államfő nem lesz jelen az auschwitzi haláltábor felszabadulásának hetvenedik évfordulóján rendezett, január 27-i ünnepségen, majd az utolsó bekezdésben azt írja: „Talán jobb lett volna, ha Putyin mégis elmegy”.

Hogy mi van?

>> A lengyel kormány egyetlen állami vezetőnek sem küldött meghívót az évfordulós ünnepségre – tudjuk meg a cikk szerzőjétől. Azt állítja, hogy azért nem, mert „Akkor még sok volt a vita a nyilvánosságban, vajon ki a felelős ezért a szörnyűségért – a Kelet-Ukrajna fölött légvédelmi rakétával lelőtt maláj utasszállító repülőgép tragédiájáért –, de lehettek jól értesültek, akik közölték a lengyel kormánnyal, kik a tettesek”. Kimondva kimondatlanul arra utal ezzel Miklós Gábor, hogy csak így lehetett elkerülni Oroszország vezetőjének meghívását. Azét az Oroszországét – sejteti –, amely lelőtte, vagy lelövette a gépet.

Lemaradtam volna valamiről?

Úgy érzékelem, a vizsgálat ma is csupán ímmel-ámmal folyik, de még részeredményt sem hoztak nyilvánosságra. Még a légi irányítók és a gép személyzetének beszélgetését sem! Azt tudjuk csak, hogy a polgárháború felkelői sértetlenül átadták a hozzájuk került fekete dobozt, s ez eljutott a maláj hatóságokhoz. Azt tudjuk csupán, hogy a felkelők voltak azok, akik valósággal könyörögtek, hogy szállítsák már el a helyszínről a repülőgép-maradványokat, mert jön a tél. Segítséget is adtak ehhez, de a fémdarabok jó része ma is ott van a mezőkön. Ami nyilvánosságra került – főleg szemtanúk beszámolói, a repülés különös körülményei, a roncsról készült fényképfelvételek – inkább azt a verziót támasztják alá, hogy a levegőben sorozták meg az utasszállítót. De ha nem is ez történt, honnan veszi a légvédelmi rakétára vonatkozó állítását a szerző?

>> Nem tudom hova tenni Miklós szerkesztő úrnak ezt a mondatát sem: „Ha Putyin megjelenne a volt haláltáborban arról beszélve, hogy vöröskatonák szabadították fel a láger foglyait, azzal elvitte volna a show-t”.

Ám legyen! Miklós Gábor számoljon el maga lelkiismeretével, amiért fogalmazásmódjával show-vá silányítja az eseményt. De azt csak meg kellett volna kérdeznie tőle annak, aki az írást elfogadta: „Miért? Nem a Szovjetunió Vörös Hadseregének katonái voltak a felszabadítók? Ha nem ők, akkor kik?” Ez és így tálalva meggyalázása azoknak a fiúknak és lányoknak, akik a nácizmus ellen harcolva úgy haltak meg, hogy még nem is éltek, azoknak az éltes katonáknak, akiket családjuk hiába várt haza a háború után.

>> Esetleg olyan üzenetet közvetített volna Putyin Auschwitzban – írja Miklós úr –, hogy „az orosz felkelők ma Kelet-Ukrajnában voltaképpen az egykor lágerőrré szegődött ukrán nacionalisták eszmei leszármazottaival harcolnak”.

És nem ez történik? Részben nem ez zajlik? Esetleg Miklós Gábor nem tud arról, hogy a mostani ukrán parlament nemzeti ünneppé nyilvánította október 14-ét, az Ukrán Felkelő Hadsereg alapításának dátumát? Nem tudja, hogy a náci Németország oldalán 1943-tól leginkább büntető akciókban részt vevő banderista hadsereg tagjai ritka kegyetlenséggel irtották a velük nem szimpatizáló ukránokat, zsidókat, oroszokat, beloruszokat, lengyeleket? Arról sem tud, hogy a mai ukrán városok utcáin, időről időre Sztyepan Bandera képével fáklyás meneteket rendeznek a szélsőjobboldali banderisták, akiknek egy része szabadcsapatokba szervezve kegyetlenkedik Kelet-Ukrajna polgári lakosságával?

>> Miklós Gábor több mondatot is idéz a Komszomolszjkaja Pravdából. Szó, ami szó, elég mocskosak. De a Népszabadság publicistája sem adja alább, amikor az orosz újságíró penetráns mondatait úgy húzza rá az orosz államfőre, hogy aszongya: ezt egyenesen „Putyin kedvenc újságja” írta.

Lássuk be, nem akármilyen csúsztatásnak ad helyt az ország állítólag legszínvonalasabb napilapja!

>> De pár sorral kell csak tovább olvasni, s kiderül, még ennél is van alább. Én csak a nemtelen jelzővel tudom illetni azt az eszmefuttatást, amivel a szerző beszáll egy olyan vitába, amelynek létezését magam nem tapasztaltam, noha évek óta rendszeresen olvasok orosz újságokat, nézek orosz televíziós műsorokat.

Megengedem: csőlátásom van. Viszont tény, hogy egy minapi, a holokauszttal foglalkozó orosz televíziós vitában állandóan arról beszélt minden résztvevő: a II. világháborút a soknemzetiségű szovjet nép – amelynek csak egyik tagja volt az orosz –, és annak hadserege harcolta végig. Továbbá ez a soknemzetiségű hadsereg szabadította fel a koncentrációs táborokat. Azért hangsúlyozták ezt nyomatékkal, mert egy lengyel miniszter ostobasága nyomán, illetve a mostani kijevi vezetés sandasága révén a földrajzi vonatkozású Ukrán Front megnevezést az ukrán nemzeti dicsőség fényezésének szolgálatába akarják állítani. Történik mindez hetven évvel az események után, sárba taposva azoknak az ukránoknak és nem ukránoknak az emlékét, akik a különféle számozású Ukrán Frontok kötelékében harcoltak.

Magát a haláltábort és környékét az I. Ukrán Front 59. és 60. hadseregének egységei a IV. Ukrán Front 38. hadseregének egységeivel együttműködve foglalták el egy szélesebb hadművelet keretei között – amint azt Krausz Tamás közli. A II. Ukrán Front katonái a magyarországi hadműveletekben vettek részt, nem pedig Lengyelország területén harcoltak, ahogyan Miklós Gábor hibásan írja. Ennél azonban fontosabb, hogy kinézetre sem voltak egyformák ezek a katonák. A háborút átélt nagyszüleimtől tudom: sok volt közöttük az ázsiai származású. Áldozatukhoz méltatlan az az új keletű, kicsinyes és ostoba méricskélés, amely szerint nagyrészt, sőt szinte kizárólag ukránok alkották volna az Ukrán Frontok személyi állományát.

Mindez viszont jól mutatja, hogy a magyar értelmiségnek van egy befolyásos rétege, amely nem tudja hova tenni az egyszer már leírt Oroszországot, amely Putyin vezetésével – akivel kapcsolatban nekem is megvannak a fenntartásaim, bár ennek az égvilágon semmi jelentősége nincs – néhány év alatt a világpolitika megkerülhetetlen tényezőjévé lett. A közvélemény-formálóknak ez a rétege családi vonatkozások, régebbi ideológiai elkötelezettségek, a korábbi életútnak ma már feledésre ítélt kacskaringói miatt sem kiköpni, sem lenyelni nem tudja, amit az orosz államfő a saját országa képviseletében művel – tegyük hozzá: nyugati politikustársaihoz hasonlóan, egyáltalán nem mindig comme il faut.

Ezzel persze nem azt állítottam, hogy Miklós Gábor képmutató lenne. Ő csak okosan beáll a mostani fősodorba. Például velem ellentétben, aki önsorsrontó módon a csúsztatásokat időről időre szóvá teszem, s ezzel többek között a fejemre rántom a Putyin szekértolója, a Kreml, vagy a Moszkva ügynöke vádat. Pedig csak azért fogok olykor a szembesítésbe, mert felháborít az a jóval a rendszerváltás előtti időszakra visszanyúló szófacsarás, amivel a megmondó emberek hol feketének mondják a fehéret, hol meg a fehéret feketének, de még csak véletlenül sem a fehéret fehérnek és a feketét feketének. Elegem van azokból a szélkakasokból, akik hosszú évtizedeken át nekem is helytelen irányt mutattak, majd nem átallották szóvá tenni, hogy nem időben vettem észre a földről azt, amit ők a magasból már rég láttak –  bár még nem mondtak. S főleg abból van elegem, ahogyan lebecsülik azokat az információktól elzárt sokakat, akik ha akarták, akkor sem tudták volna követni a színeváltozásukat! #