Orbán a leghálásabb, ha azt állítják róla, hogy ő fújja a passzátszelet.

A „Putyin minden galádság forrása” – érvelés makacsul tartja magát. Az Orbán Viktor július 28-ai, tusnádfürdői beszédét értelmezők egy része ismét kapva kapott az alkalmon, hogy érdemi elemzés helyett egy jót Putyinozzon. Ezzel szemben nem egyszer szóvá tettem már, hogy az összehasonlítás – még ha vannak is esetenkénti formai egyezések – alapvetően elhibázott.

Az „Orbán az orosz elnököt másolja” – feltételezés mindenekelőtt azért nem állja meg a helyét, mert – egyik tanárától, Kéri Lászlótól, illetve az Orbán Viktorról készült életrajzi kötetekből tudjuk ezt – a későbbi magyar politikus már a Bibó Kollégiumban, majd az SZDSZ-hez kötődő időszakában elkezdte a kezében összpontosuló hatalmi eszköztár kialakítását. Márpedig ezekhez képest még sok év telt el, amíg Vlagyimir Putyin elfoglalhatta hivatali székét a Kremlben.

A történelem foglyai vagyunk

Ez azonban nem a legfőbb ellenérv. Elsősorban a történelmileg nagyrészt eltérő társadalmi-gazdasági fejlődési zsákutcák, s azok következményei kérdőjelezik meg a magyarországi folyamatoknak az oroszországi viszonyokból való levezetésének helytálló voltát. Mindenekelőtt Szűcs Jenő korszakos tanulmánya, az interneten is hozzáférhető „Vázlat Európa három történeti régiójáról” mutatja be a magyar érdeklődő számára, miért olyan kivételes a Nyugat-Európában a világi és az egyházi hatalommegosztásra, az autonóm városokra, a polgári rendek testületekként kiharcolt jogaira épülő fejlődési modell.

Minthogy ez a modell már a mi honfoglalásunk, a kereszténységhez való kapcsolásunk, az államalapításunk időszakára kialakult, ma is illúziókat kelt, aki a felzárkózást emlegetve mindezt figyelmen kívül hagyja. Még ha el is tekintünk az olyan további, hátráltató tényezőktől, mint például a török és más megszállások időszakai, a háborúskodások nyomán sorozatosan elszenvedett, tetemes vérveszteség és az anyagi javakban rendszeresen bekövetkezett pusztítás.

Ami a keleti szlávokat, köztük mindenekelőtt az oroszokat illeti, a megkésettséget a magyarországihoz képest is jobban megterhelte az 1200-as évektől 1480-ig tartó mongol-tatár megszállás, ami elvágta a területet a nyugatabbra fekvő világtól, s a kultúrában, a gondolkodásmódban máig érzékelhető nyomokat hagyott. Ráadásul ezt tetézte a kereszténység bizánci formájának, a Nyugatitól merőben eltérő kulturális-társadalmi hatása, továbbá a lassan kialakuló, egységesülő orosz államra időről-időre támadó, főként nyugati hódítók elleni védekezésből szükségszerűen következő uralom-központosítási, erőforrás-koncentrálási és -elosztási kényszer. Ez a kényszer olyan mértékű volt, hogy a cári trónra került, alapvetően német eredetű – Holstein és Gottorp dinasztiákból származó – uralkodók, vagy a grúz Dzsugasvili, alias Sztálin még ha akarták, akkor sem vonhatták volna ki magukat alóla*.

Kínától és az USA-tól függünk

Mindez persze nem zárja ki, hogy esetenként Orbán Viktor ne merítene a mai oroszországi hatalomgyakorlás módszertárából. Annál inkább, mert a köztes Kelet-Európában a magyar lakosság gondolkodásmódjában – megint csak történeti okokból – a keletiesebbnek tekintett elemek is jelen vannak. És persze az sem kétséges, hogy a Kremlnek – amelynek jó néhány éve meg kell küzdenie az orosz piacot a jelcini időszakhoz hasonlóan uralni akaró nyugati gazdasági és katonai nyomással – nagyon is kapóra jön a renitens, az Európai Unióban folyamatosan zavart keltő Orbán. Mert ez is a Moszkvára gyakorolt nyugati nyomás enyhítésének irányában hat. Ráadásul hatalmas az oroszországi belpolitikai propagandaértéke.

Hozzá egy olyan forgatókönyv létezését se zárjuk ki, amely a jövőben, mondjuk, Kínára bízná a hatalmas ázsiai térségben a folyamatok kézben tartását, az USA-ra az amerikai kontinenset, Oroszországra pedig Európát különös tekintettel a korábbi befolyási övezetekre, Afrikán pedig megosztoznának. De talán a befolyásnak nem annyira az eddig megszokott erőszakos formáival élnének ezek a hatalmak, hanem jó esetben inkább az együttműködést preferálnák. De még ha egy ilyen feltételezéssel élünk is, akkor sem tekinthetünk úgy a magyar kormányfőre, mint kizárólag Putyin akaratának végrehajtójára. Épp ellenkezőleg, ez egy soktényezős játszma, amelynek szabályai menet közben alakulnak majd ki, s minden főszereplő alakítja, talán már ma is. 

Sokan még feltételezésként sem képesek elfogadni, hogy ma és a jövőben – ugyanúgy, mint korábban, az európai történelem fordulópontjait követően, illetve a huszadik századi nagy háborúk után – a nagyhatalmak osztozkodása jelöli ki a kis országok vezetőinek mozgásterét. Az ilyen álmodozók félrevezetik önmagukat, s mindenekelőtt a magyarországi közvéleményt. Az ilyenek az olcsó és demagóg napi politizálás szintjén taglalják a magyar miniszterelnök ténykedését, és kitérnek a tágabb horizontot igénylő magyarázatok elől. Ugyanúgy, ahogyan a saját országaik belső bajairól terelik el a figyelmet az orosz mumussal a nyugati kormánypropagandisták.

Nem Orbán Viktor szavára virrad

Ezzel persze nem Orbán Viktort akarom felmenteni az egyre nyilvánvalóbb (politikusi) bűnei alól. S még csak nem is az őt vakon követő két és félmilliónyi hívét és tettestársát, meg a közönyöseket oldozom fel, akiktől legalább a második világháborús tapasztalatok után már elvárható lenne, hogy szembenézzenek a rájuk, a ránk váró, bizonyosan drámai változásokkal. Csupán jelezni szeretném, hogy azt is számításba kell venni, amire a hétvégi magyar miniszterelnöki beszéddel foglalkozó írásomban már utaltam. Böröcz József immár magyarul is megjelent „Az EU és a világ” című kritikai elemzésének** előszavában, ha nem is szó szerint, de többek között a következők olvashatók:

– A Kína által kezdeményezett „Egy Övezet – Egy Út” kezdeményezés puszta léte az, amely a jövőben alapvetően meghatározza az EU-projekt sikerét, avagy – nem megfelelő alkalmazkodás esetén – kudarcát.

– Az afro-eurázsiai geopolitikai játszmában az Európai Unió, tágabb értelemben az európai földrész nyugati vége, földrajzi elhelyezkedése miatt, meglehetősen periférikus és alárendelt (felvevőpiaci) szerepet játszik. Ezt a kiszolgáltatottságot csak versenyképes áruk ellentételezésével ellensúlyozhatná Európa.

– Az Egyesült Államok jelenlegi kormányának – Böröcz József megfogalmazása szerint – „az európai együttműködéssel kapcsolatos, jól érzékelhető fanyalgása” is a kínai (kínai-orosz? – KDL) kezdeményezéseknek enged teret Európában.

Én magam, afféle publicistaként, ennél szókimondóbban fogalmaztam már például az Orbáni dilemmák, a Putyin után Trumpot szolgálhatja Orbán, a Szíjjártó Washingtonra hangol című jegyzeteimben. Egy helyen például ily módon: „Moszkva után most Washingtonnak jönne jól, ha a magyar kormányfő bomlasztaná az európai egységet.”

Mindezek tükrében kapitális aránytévesztésnek tartom azt a hiedelmet kelteni a közvéleményben – amiért persze Orbán Viktor még hálás is lehet az őt felszínesen bírálóknak –, hogy a magyar kormányfő fújná a passzátszelet. Bár egy-egy bonyolult jelenség személyhez, személyekhez kötése hasznos is lehet a megértetés szempontjából, de ha ezt nem követi mélyreható elemzés, több a kára, mint haszna. Ennek megfelelően bűnös torzítás azt a látszatot kelteni, hogy – a Madáchi sort parafrazálva – Orbán Viktor az a kakas, akinek a szavára virrad.

Épp a fordítottja lehet igaz: a tömegeknek és az őket követő pártoknak és kormányoknak Európában (sőt az USA-ban) tapasztalható jobbra tolódását az afro-eurázsiai kihívásra való válaszképtelenség generálja. Az ennek nyomán bekövetkezett társadalmi-gazdasági feszültséget lovagolják meg a populista politikusok, akik a jelen súlyos ellentmondásai elől a dicső múltba röpítik vissza a tömegeket, és/vagy, mint Orbán is tette Tusnádfürdőn, harmincéves távlatban vázolják fel számukra a napsugaras jövőt. Attól tartok, hogy akik nem a fentebbiekhez hasonló összefüggések feltárásával bírálják a Magyarországon is formálódó autoriter–fasiszta-mutáns rendszereket, hanem például egy hányaveti Putyinozással intézik el a magyarázatot, akarva-akaratlan ködösítéssel járulnak hozzá a nemzeti nem együttműködés rendszerének megszilárdulásához.#

CÍMKÉP: A híres-hírhedt jelenet Trump amerikai elnök 2017. május 25-ei, brüsszeli látogatásának videó-felvételéből – az itthon harcias Orbán külföldön mindig a nagyok kegyét keresi   

MEGJEGYZÉS:
* A cseh Martin Putna: Képek az orosz vallásosság kultúrtörténetéből (Kalligram, 2017) című kötetét érdemes forgatnia annak, aki tényleg meg akarja érteni az orosz világ mélyén ható kultúrtörténeti folyamatokat.
** Böröcz József: Az EU és a világ (Kalligram, 2018) A szerző a Jons Hopkins University-n szerzett doktori címet. A Magyar Tudományos Akadémia doktora, a Rutgers University egyetemi tanára, a Budapesti Corvinus Egyetem kutatóprofesszora, a Polányi Károly Globális Társadalmi Kutatóközpont alapítója.

Sajnálom, nincs hozzászólási lehetőség, mert belefáradtam a fantom provokátorokkal való küzdelembe. De szavazni lehet! # #