A fokozott amerikai fenyegetésre hivatkozhat az orosz vezetés a hosszú Putyin-korszakba belefáradt lakosság előtt.

Cinizmusnak tartják majd sokan, amit írok, de mégis azt állítom: soha jobbkor nem jött Vlagyimir Putyin orosz államfőnek, hogy Mike Pompeo amerikai külügyminiszter február 1-jén közölte a világgal Donald Trump amerikai elnök döntését:

Pompeo külügyminiszter a döntést azzal indokolta, hogy miközben Kína és más államok hasonló fegyvereket fejlesztenek, az egyezmény nem vonatkozik rájuk. Mindenekelőtt azonban az Iszkander orosz rakétarendszer fejlesztésével Oroszország megsérti az 1987-ben aláírt Intermediate-Range Nuclear Forces Treaty (INF) megállapodást. A Kreml képviselői azonban ezt tagadják, illetve azt hangsúlyozzák, hogy az USA évek óta előkészületeket tesz a szerződés hatálya alá tartozó rakéták Oroszország környezetébe való telepítésére. Az orosz elnök kamerák előtt számoltatta be Szergej Lavrov külügyminisztert és Szergej Sojgu védelmi minisztert a kialakult helyzetről, az általuk javasolt intézkedésekről. A 18 és fél perces videóból, amelynek szövegét oroszul és angolul is közzétették, az derül ki, hogy

Sokan máris harmadik világháborúról vizionálnak. De ott még nem tartunk. Inkább lehet szó arról, hogy az USA meg akarja ismételni a történelmet. Pontosabban azt az epizódját, amikor Ronald Reagan döntésével 1983-ban úgynevezett csillagháborús programba kezdtek. A terv szerint az űrbe is telepítettek volna fegyvereket az atomtöltetekkel felszerelt, szovjet ballisztikus rakéták ellen. Egyesek szerint mindez blöff volt. Mindenesetre a moszkvai vezetés erőltetett ütemű fegyverkezésbe kezdett, további összegeket vont el a lakosságtól, ami hosszabb távon tömeges elégedetlenséget váltott ki. Emiatt, „Csak jobb jöhet!” felkiáltással fogadták el a vagyonszerzéstől hajtott addigi pártbürokraták, a főcsinovnyikok, a bankárok, a gyárigazgatók, a kolhozelnökök – vagyis a nomenklatúra már a Nyugat felé tekintő tagjainak indítványát 1990 táján:

Ehelyett azonban elszabadult a pokol. A Szovjetunió darabjaira hullott. A gyárak, az üzemek többségét bezárták, az embereket szélnek eresztették. Oroszország piacát elfoglalták a külföldi cégek. A főként amerikai-orosz oligarchák mindent külföldre vittek, ami mozdítható volt: számos filmarchívumot, biológiai és vegyészeti kutatások dokumentumait, műkincseket, ikrát, gabonát, aranyat és persze a nagyrészt félig vagy egészen a nyugatiak ellenőrzése alá került olaj- és gázkincs hasznát.

Amolyan banditakapitalizmus lett ez, amelyben egyik napról a másikra tízmilliók szegényedtek el, váltak reményvesztetté, kiszolgáltatottá. A gyakran éhező, minden módon nélkülöző tömegeket a kisebb-nagyobb bandák, a fehérgalléros bűnözők magánhadseregei, nemkülönben az országban céltalanul lézengő, Kelet-Európából, illetve Afganisztánból kivont, leszerelt katonák sarcolták.

Lehetséges, hogy a washingtoni vezetés most hasonló helyzet létrehozását akarja elérni annak érdekében, hogy visszaállítsa az USA számára minden szempontból előnyös, kilencvenes évekbeli állapotokat. Ezek végén a totálisan alkoholistává lett Borisz Jelcin államelnök környezetében amerikai, illetve amerikai érdekeket szolgáló tanácsadók nyüzsögtek. Második elnöki kampányát is három amerikai spin doctor szervezte. Ám, ha a Putyini vezetésen múlik, ezek az idők aligha térnek vissza. A külügy- és a védelmi miniszterrel tartott megbeszélésén Vlagyimir Putyin kijelentette:

Mindazonáltal az orosz államfő bejelentette: hamarosan beszámoltat minden érintettet azoknak a rakétáknak a gyártásáról, hadrendbe állításának helyzetéről, amelyek kifejlesztését 2018. március 1-jén közölte nyilvánosan. Elrendelte azt is, hogy a két tárca vezetője ne kezdeményezzen újabb tárgyalásokat az USA-val ezekről a kérdésekről. Várják meg, amíg a másik fél tesz indítványt, amire – legalábbis Donald Trump szavai szerint –  Washingtonnak van szándéka. Mi több, úgymond minden eddiginél jobb megállapodás megtárgyalására szeretnének leültetni valamennyi érintettet, tehát nem csak Moszkva képviselőit.

Ám akárhogy, a helyzet ebben a pillanatban baljósabb, mint volt. Egyelőre csak az látszik bizonyosnak, hogy rövidtávon Vlagyimir Putyin nyerhet is ebben a szkanderezésben. Az elnök 2000 óta uralja az oroszországi politikát. Eleinte mindenki díjazta, hogy a nélkülözések, a kiszolgáltatottság, a nemzeti büszkeség sárba tiprásának évtizede után stabilitást teremtett, nőtt az életszínvonal, hatalmas beruházások kezdődtek, erősödött a hadsereg, javult az ország nemzetközi tekintélye. Az elnök otthoni népszerűsége 2014-ben ért csúcspontra, amikor a Krímet visszacsatolták Oroszországhoz. Ekkor nyolcvan százalékos indexet mondhatott magáénak. A támogatottságát jelző, hatvan százalék körüli mutatóját még ma is megirigyelné bármely nyugati politikus.

Ám annak is egyre gyakoribbak a jelei, hogy főleg a nagyvárosiak és a fiatalabb generációk tagjai mind elégedetlenebbek amiatt, mert gyakran ütköznek a rendszer korlátaiba. Egyáltalán, elegük van a mindig, mindenütt jelenlévő Putyin látványából. Sokak szerint nem elég dinamikus a fejlődés, egyelőre alig látszanak a jelei annak, hogy áttörést érnének el a gazdasági szerkezetváltásban; az orosz export nagy részét ma is az energiahordozók, a nyersanyagok, a mezőgazdasági tömegtermékek, például a gabona teszik ki. A fogadkozások ellenére hatalmas a korrupció. Miközben az oligarchák és az aranyifjak ép ésszel felfoghatatlan pompában és kihívóan élnek, és gyakran viselkednek úgy, mintha rájuk nem vonatkoznának a törvények, még mindig nagy tömegek nyomorognak, a középosztálybeliek is kiszolgáltatottak a basáskodó bürokratáknak.

És a többséget egyre kevésbé érdeklik a magyarázatok. Sem az, hogy áldozatokat kell hozni a védelmi kihívások miatt, sem az, hogy segíteni kell a Donyec-medencében immár hatodik éve küzdő véreiket, sem az, hogy a szíriai bázis nélkül elveszne Oroszország Földközi-tengeri kijárata, sem az, hogy a nyugati szankciók akkor is jelentékeny veszteségekkel járnak, ha valójában nem sikerült térdre kényszeríteni az országot.

Jó ideje töröm a fejem azon, vajon mivel fogja növelni az orosz nemzeti büszkeséget a Kreml vezetése, hogy megállítsa az uralkodó elit iránti bizalom megcsappanását. Nyilvánvaló, hogy a szerény növekedési értékeket produkáló országban nincs pénzügyi fedezet az életszínvonal látványos javításához. Olyannyira nincs, hogy a közelmúltban még a nyugdíjkorhatárt is meg kellett emelni. Bár a fokozatosan emelkedő értékek európai mércével mérve alacsonyak, az oroszországi várható átlagéletkorhoz képest magasak. Ilyen helyzetben egy mindenkit egységbe fogó, nagy élménnyel, vagy az élmény pótlékával operálhat bármely hatalom-technikus.

Talán, ha véget lehetne vetni a Donyec-medencei polgárháborúnak, az segíthetne – lamentáltam. Esetleg visszaszerezni Ukrajnától a medencét is magában foglaló, egykori Malaja Rossziját, azaz Kis-Oroszországot. Megtörténhet persze, hogy ha a márciusi ukrajnai elnökválasztást a négy éve, az amerikaiak jóvoltából puccsal hatalomra került Petro Porosenkoval szemben Julia Timosenko nyeri, beváltja ígéretét, s megadják a kért autonómiát a szakadár területeknek. Ezt részleges sikerként jeleníthetné meg Moszkva is.

Erre azonban nem sokan mernének nagy tétekben fogadni. Viszont egy Ukrajna elleni, nyílt, orosz katonai akciónak igen jelentékenyek lennének a kockázatai. Hogy mást ne mondjunk: erre hivatkozva a Nyugat befullaszthatná az Északi-áramlat 2, a Balti-tenger alatt húzódó, az Oroszországot Németországgal összekötő második gázvezeték, legkésőbb 2020-ra tervezett kiépítését. Ezt egyébként is ádázul támadja az USA, mert azt szeretné, ha tőle (is) vásárolnák a gázt az európaiak. Igaz, harminc százalékos felárral…

Ha innen nézzük, talán nem is jött rosszkor a Kreml számára a washingtoni kardcsörtetés! Meg lennék lepve, ha Putyin elnök és környezete mostantól nem hangsúlyozná lépten-nyomon, hogy

És így tovább, és így tovább. Annyit mindenképpen leszögezhetünk. A washingtoni körök ezzel a nagy dérrel-dúrral bejelentett intézkedésükkel immár értelmet adtak annak a költői kérdésnek, amit Vlagyimir Putyin egy vele foglalkozó portréműsorban fogalmazott meg, s amit azóta is rendszeresen bejátszanak az állami televízió társadalmi reklámblokkjaiban:

Következésképp, ha az orosz államfő olyan kurta-furcsa mondatokkal üzengetne az interneten a világnak, ahogyan ezt mostanában a nyugati vezetők egy része teszi, alighanem csak annyit írna: „Thank you Donald. Thank you for helping me.” De persze Putyin elnök ilyet még csak véletlenül sem tesz. Ő csupán nem létező bajusza alatt fojt el egy röpke mosolyt, amit senki nem vesz észre. Mert jól lehet, országa gazdasági ereje nem mérhető az USA-éhoz, hiszen az orosz gazdaság teljesítménye az olaszéval van egy szinten. De a céljaihoz mért katonai ereje az amerikaival vetekszik, sőt képességei számos területen lényegesen meghaladják a másikét. #

CÍMKÉP: Putyin és Trump egy 2017-es hamburgi találkozón (Forrás: az orosz államfő honlapja)

Véleménye fontos az iránymutatásban. Kérem, tiszteljen meg azzal, hogy részt vesz a szavazásban!