Az önfelmentés szokásos mechanizmusa már az Orbán-rendszerrel kapcsolatban is kezd működésbe lépni.

„Mit akart Kádár? Semmit, csak önmagát konzerválni” – ordította világgá a Népszava 2018. augusztus 5-én. A meglepetés az, hogy ez a közlés 2020. január 29-én bukkant elő Facebook-kezdőlapomon. Aki megosztotta, aligha tekintett a megjelenés eredeti dátumára, s én is úgy kezeltem, mintha friss könyvismertetésről lenne szó. Merthogy egy recenziót tolt az orrom alá ismerősöm, ezzel a megjegyzéssel:

„Azt gondolom, hogy aki reálisan képes visszaemlékezni a korra, az nagy fenntartásokkal olvassa majd el a könyvet. Nekem elég volt ez a recenzió is, hogy ne érdekeljen.”

Naná, hogy felhúztam magam. Először azon, hogy ha ismerősömet nem érdekli, akkor miért traktálja a csoportot a cikkel. Másodszor azon a bornírtságon, ami az írás címéből árad. Eközben persze magam sem néztem meg, mikor is datálták a szöveget, amelyben bizonyos Bod Péter igencsak terjedelmes írásában ajánlja figyelmünkbe Majtényi György: Egy forint a krumplis lángos (A Kádár-kor társadalma) című kötetét. A Népszava internetes felületén átfutva az írást, indulatom inkább nőtt, minthogy csillapult volna. Ebben a lelkiállapotban kezdtem a kommentálásához, s csak amikor végeztem, akkor jöttem rá, hogy egy másfél éves publikáció hozott ki a sodromból, s talán már nem is aktuálisak bőbeszédű megjegyzéseim. Ám erről szó nincs, hiszen a tudatlanságból eredő múltátértelmezések, sőt a nagyon is tudatos emlékezetpolitikai szándékokból származó torzítások mindennaposak. Ezért itt is közreadom, hogy

„Aki a Kádár-rendszert nem a geopolitikai viszonyokkal összefüggésben értelmezi, mint amiként azt – a recenzió szerint – Majtényi is teszi, az a propagandát hatékonyabban műveli, mint az állampárt egykori agitproposai.”

Mert nézetem szerint ez az egyik probléma azokkal az értelmezésekkel, amelyekkel egyébként Dunát lehet rekeszteni. Tértől és időtől függetlenül mond véleményt az okoskodó laikus ugyanúgy, mint az elfogultságot tudatosan vállaló sok történész. Maga Majtényi György is azzal mossa kezeit, hogy „történelmi esszét írt, amely módot ad rá, hogy a kutatás szigorú szabályrendszerén lazítva, szabadabban nyúlhasson a tárgyalt időszak alapvetőnek tűnő kérdéseihez.” Mondhatni, ügyes! Mert ha így, akkor ugyebár a számonkérésnek sincs helye…

No, de nem addig a'! A történelemhamisítás egyik legbeváltabb módszere, amivel az 1974-ben született történész – 2004-től a Magyar Országos Levéltár osztályvezetője, előbb a Pázmány Péter Katolikus Egyetem, majd a Zsigmond Király Főiskola oktatója – is élt: önmagukban igaz, ám az általam fentebb már említett geopolitikai, sőt történeti összefüggésekből kiemelt részelemekből, a jelenségeket relativizálva von le általános következtetéseket. Mert természetesen igaz, hogy a Rákosi- és a Kádár-korszak között volt átjárás, bár azt azért átgondolásra ajánlanám, hogy ne lenne jelentősége annak, mennyire volt durva a hatalomgyakorlás módja az előzőben, illetve az utóbbiban. És az is tény, hogy idővel lassult az alsóbb társadalmi rétegek felfelé történő mozgásának üteme. Aztán a szegénység felszámolása sem volt teljes körű. Továbbá a hetvenes évek végére megtört a Nyugathoz való felzárkózás folyamata is. De hogy mindez csupán egyetlen tényezőre lett volna visszavezethető? Arra, hogy Kádár János

„Nem akart a világon semmit, csak önmagát akarta konzerválni?”

A kérdőjelet itt én raktam a mondat végére. Az eredetit pont zárja. Punktum! Jól hangzik, de mégiscsak egy hatásvadász kijelentésről van szó, amibe belegondolva, jóindulatúan is arra jut az ember: nagy csacsiság az állítás. Nem meglepő hát, hogy nem is a történésztől, Majtényi Györgytől származik. Csupán kölcsönvette Kornis Mihály írótól. A tollforgatótól, akitől írósága okán elfogadja az ember, hogy szubjektív megérzésekkel helyettesítse a módszeres tudományos kutatást, s az erre alapozott véleményalkotást. De amikor egy történész üti rá a pecsétjét egy író bon mot-jára, akkor ott könnyen megbicsaklik a gondolat. Sőt, a semmibe zuhanhat a történelmi igazság – jelentsen ez bármit.

Jelentse ez akár azt a visszatérő siránkozást, amit gyakran hall az ember, s amit – a recenzió szerzőjének szavaiból ez világlik ki – Majtényi is terjeszt: a társadalom döntő többsége kívül volt mindenen. A magyar társadalom eközben nem volt sehol, a magyarországi tömegek csak néztek a semmibe, és tűrték, mit tesz velük Kádár. Ő, egyedül ő, senki más. Az önfelmentés iskolapéldája ez, ami egyébként már ma is működésbe lépett az Orbán-rendszerrel kapcsolatban. Csakhogy, a Kádár-rezsimmel szembesítve akkori önmagunkat, azt kérdezem:

Nem olyan, amit a Rákosi-érában, illetve a Kádár-rezsim elején az állam kifejezetten erőszakos eszközeivel megvalósított hatalomgyakorlás fémjelzett, de ezzel párhuzamosan a történelmi igazságtétel rendszere is? Talán nem voltak szerves részei a tömegek szociális és kulturális felemelésére irányuló erőfeszítések? Nem kísérték az oktatási, az egészségügyi, a nyugdíjrendszer mindenkire kiterjesztésére, a lakáskörülmények javítására stb. irányuló, igen sikeres törekvések? Szo-ci-á-li-sak és kul-tu-rá-li-sak, amit mi sem jelez jobban annál, hogy a magyar társadalom jól léte az 1970-es évek középén állt a legközelebb a nyugatiakéhoz? Vagy talán a mai Nyugat számára nem az államszociális rendszerben felhalmozott – részben a szülők által a gyerekekre átörökített – a tudásban, az életmódban megtestesült és megtestesülő értékek miatt oly vonzó a magyar (a kelet-európai) dolgozó?

Nem mellesleg, azóta folyamatosan – a rendszerváltozás óta pedig rohamtempóban – nő a nyugati országok és a köztünk lévő életszínvonalbeli, illetve felhalmozott tudásbeli különbség. A mi rovásunkra, sajnálatosan. Ezt azonban ma még az átlagember szemében talán elfedi a talmi tömegcikkek és kényelmi szolgáltatások gyakran hitelre történő, pazarló vásárlása, illetve a 10-15 százaléknyi felsőközéposztály, meg a milliárdosok legfelül lévő vékony rétegének rongyrázása. Hogy miért és hogyan történik ez, s főleg, kinek a felelőssége, az nem ennek a cikknek a tárgya, bár előbb-utóbb erről is beszélni kell. Most arra irányítom a figyelmet, hogy abban az államszocializmusban, megint csak Szelényire hivatkozva – Nézzünk végre ezzel szembe! –, igencsak széles volt a holdudvar, amit a nomenklatúra-értelmiség alkotott. Az az értelmiség, ha úgy tetszik, a kádári középosztály, amelynek a nyolcvanas évek elejétől a társadalom szegényebb rétegeitől való elkülönülési törekvései ma érnek be az oktatási, a cigány- és a leszakadó térségi szegregációval.

A városi és falusi, az állami, a szövetkezeti, a társadalmi vagyont az állampárt intézményeitől a külkapcsolatok szervezésén, a belső pártállami kormányzáson, a közigazgatáson, az iparon, az élelmiszergazdaságon, a pénzügyi, a közlekedési és más szolgáltatásokon, a kül- és belkereskedelmen, az oktatás különböző szintjein, az egészségügyön, a kulturális élet, a sajtó megannyi színterén át az egyházakig bezárón működtető Kádár-kori értelmiségről beszélek. Arról, amely a rendszerváltozás időszakában a köztulajdon jó részét magának megszerezte, s ma már tőkésként vagy a hatalom intézményeibe bebetonozva – legyen éppen kormányon, avagy ellenzékben – a lakosság nagy részét elszegényítő, neoliberális kapitalizmus haszonélvezője és apostola.

Ez az elit a módszerváltáskor, a pártokban és a médiumokban ülő képviselőin keresztül elérte, hogy a szőnyeg alá söpörjék az '56-os felkelést ténylegesen forradalmivá tett mozzanatot. Azt, amit az elmúlt három évtizedben sem hangsúlyoztak a november 23-i ünnepségen, hogy akkor a dolgozói kollektívák ellenőrzése alá került számos munkahely. Ha nincs a Kádár-rendszerben kitermelődött, százezres létszámú, reakciós elit, amely igenes tudomásul vette a háborúban győztes nagyhatalmak által megkötött Jaltai megállapodásból fakadó geopolitikai realitásokat, és tucatnyi filozófuson kívül egyként rendezte be életét a szerződés által kijelölt korlátok között, bizony 1990 környékén alternatíva kellett volna, hogy legyen a munkásellenőrzés a privatizálásnak nevezett rablás és – Bokros Lajos egykori pénzügyminiszternek a Mozgó Világ 1996/5-ös számában megjelent nyilatkozata szerint – a tolvajlás helyett. Vagy legalább, amint szintén Bokros mondotta volt, a közösen létrehozott vagyon állampolgári alapon járó népi részvényekkel történő felosztása, valahogy úgy, amiként ez Csehországban történt. De mindezt megakadályozta ez az uralkodó osztály, amelynek képviselői, s immár egyre inkább a társadalom nagy tömegei fölé nőtt, pártvezetői akaratokból társadalmi hasznosság nélkül helyzetbe hozott utódaik, hogy a modernitás új pályájára álljon az ország.

A Jalta által meghatározott geopolitikai tényező – a vesztes ország megszállása és viszonyainak idegen minta alapján történő alakítása mellett – a történelmi aspektusra is emlékeztetnem kell! Akik Kádárra és csak Kádárra mutogatnak – anélkül, hogy felmenteni akarnám őt kétségtelen bűnei alól – megfeledkeznek arról a megkésettségről, ami Kelet-Európa egészének sajátja. Többek között amiatt sajátja, mert a köztes és a peremvidék nem részesülhetett a tűzzel-vassal folyó, a Nyugat által indított gyarmatosítás kincseiből, a rabszolgamunkából származó profittömegből, az ezek révén végbement polgárosodás általánossá válásának előnyeiből, nem utolsó sorban a hódítással járó tapasztalatokból. Elszenvedője volt viszont a kelet–nyugati, illetve a nyugati államok közötti hatalmi vetélkedés háborúinak egészen a II. világháborúig, s a bizonyos értelemben azóta is tartó hidegháború, s az ezekhez kapcsolódó látens gyarmatosítás és újgyarmatosítás bénító hatásának.

Mindezek miatt, s az országot vezető néhány százaléknyi arisztokrácia vetélkedése, a népre vagyonból és jogból kirekesztettként tekintő gondolkodásmódja és magatartása következtében a zsidó tulajdonban lévő földeket lefoglalt és a vitézeknek juttatott, a legszegényebbektől az ukrajnai frontok poklába küldve megszabadult, a magyarországi zsidók nagy részének kiirtásából tevékeny részt vállalt Horthy-rendszer dicstelen felmorzsolódásáig, az 1944-es nyilas uralomig, s annak felszámolásáig a magyar társadalom 60–70 százaléka nincstelen nyomorgókból állt, általános és titkos választójog nélkül. Az addigi uralkodó osztály és az azt támogató középosztálybeli rétegek – amelyeknek nem kis részük volt a háborús pusztítás elképesztő mértékében – egy kifosztott, romba döntött országot hagytak örökül. Most viszont azoknak a nincsteleneknek az utódai rendre úgy tesznek, mintha nekik valamilyen borzasztó jog- és tulajdonfosztást kellett volna elszenvedniük 1945 után, holott nagy-nagy többségük felemelkedése – amint az a könyörtelen statisztikai adatokból kiviláglik – ama, számos ponton okkal támadható, Rákosi- és Kádár-rendszernek volt köszönhető.

Az már csak hab a tortán, hogy egy valaha volt szociáldemokrata újság szerkesztőinek másfél éve mintha fogalmuk sem lett volna ezekről az összefüggésekről. Vagy, ha igen, ennek nincs markáns nyoma az említett cikkben. Nem mintha e tekintetben, azóta túl sokat változtak volna a lap szerkesztési elvei – már amennyire ezt megítélhetem. Mindenesetre az abban az értelemben vett rendszerkritikának sem látom nyomát benne, amilyen értelemben hajdan a Népszava cím alatt bírálták a kapitalizmust, a tőkés viszonyokat, felvállalva a dolgozók, a kizsákmányoltak érdekeinek képviseletét. Aminthogy legfeljebb nyomokban van jelen ez a szempont a magukat ellenzékinek, demokratikusnak, köztársaságpártinak stb. nevező, a közgondolkodást formáló más médiumokban is.

Ezzel szemben az a helyzet, hogy ezeknek a médiumoknak a döntő része inkább csak a jobboldalon egymás ellen küzdő parlamenti pártok – merthogy társadalmi–szociális–gazdasági értelemben vett baloldali programja és gyakorlata egyiknek sincs –, s a mögöttük lévő hazai és nemzetközi tőkés érdekcsoportok véleményének tolmácsolására vállalkozik. Mi több, egyre inkább valósággal gebeszkednek azért, hogy nekik és csak nekik nyilatkozzanak a nagyurak. Hogy mást ne mondjak, a Klubrádió műsorvezetője, Bolgár György rendszeresen sóhajtozik kormányzati tótumfaktumok után. De a mai, 2020. január 30-i számában a Népszava is ilyesfajta meggondolásból ad helyt Palkovics miniszter kinyilatkoztatásainak.

Olybá tűnik fel, hogy a túlélés parancsának engedelmeskednek, mert másként nyilván nem finanszíroznák a szerkesztőségeket a háttérben a fő kérdésekben azért egymással csak-csak kiegyező tőkéscsoportok, no meg rövid pórázon tartva őket, valamiképpen a kormány is. Amíg ténylegesen baloldali eszmei elköteleződésük és felkészültségük nem lesz, ez így is marad. És ez azért gond, mert ennek következtében a társadalom nagy része számára senki nem fogja elmagyarázni, miért történik mindaz, ami történik manapság idehaza és a világban. Mindenesetre jobb lenne mielőbb észhez térni, és szembe nézni mindenkinek azzal, honnan is jöttek, kik is voltak valójában elei, s milyen lett volna neki magának a perspektívája onnan, ahonnan elindult, elindulhatott! Nem Kádár emléke, hanem saját jövőnk miatt. Ugyanis, ha valamit hazugságra, önbecsapásra épít valaki, annak alapja így is, úgy is ingatag marad. #

CÍMKÉP: Kádár János egy munkásnővel – Kép forrása: Csaplár Vilmos - Igazságos Kádár János - 1-12. fejezet borítóképe a YouTube-ról