Az elvándorló fiatalok nem lázadnak, hiszen idegenben, a beilleszkedés nehézségeivel kell megküzdeniük.

„Mi történik abban az esetben, ha mindenki elismeri, hogy nincs más kiút, a forradalom elkerülhetetlen, de hiányoznak a forradalmárok?” – töprengett a minap a világhálón Végel László, a vajdasági Kossuth-díjas író. Válasza:

„A forradalom lesz az új Godot, amelyről az értelmiség a nemzetközi alapítványok támogatásával megrendezett tanácskozáson ünnepélyesen közzéteszi, hogy sosem érkezik meg, mert senki sem akar forradalmat. A forradalmat bizonytalan időre elodázták.”

Idegen nyelvű, más európai értelmiségi megnyilatkozásokban is egyre többször találkozom hasonló gondolattal. Én is pedzegettem ilyesmit. Például mikor fotelforradalmárokat emlegettem, akik velem együtt az interneten, a profitérdekelt szolgáltatók által algoritmusokkal kialakított zárványokban vezetjük le indulatainkat. Ritkán van módunk arra, hogy a hetvenes-nyolcvanas évekhez hasonlóan klubokban, vitakörökben folytassunk eszmecserét a számomra akkor tájékozottabbnak, nyitottabbnak tűnő, a mostanihoz képest a társadalom lényegesen több rétegét képviselő érdeklődővel. 

Végel posztja arra indított, hogy összeszedjem, amit itt-ott szétszórtam erről, amikor olykor arra reagáltam, hogy a magyar nép miért tűri el az Orbán Viktor holdudvarához tartozóknak a közvagyon fosztogatását, a demokrácia intézményrendszerének felszámolását, a médiaszabadság korlátozását, a társadalom különböző rétegeinek egymás ellen fordítását. Azt, hogy szinte páriává válnak az alsóbb, sőt egyre inkább a középső rétegek tagjai. A többség passzivitására mindenekelőtt az a magyarázatom, hogy a társadalom peremére szorítottak, a kizsákmányoltak a rendszerváltozás óta megtanulták:

bárki is került hatalomra, az nekik jót nem hozott.

A rendszerváltozás óta eltelt három évtized, a társadalom döntő része számára a lecsúszás, a kiszolgáltatottság, a magára hagyottság három évtizede volt. Attól a magát hol nyugatosként, hol neoliberálisként, hol nemzetiként, hol konzervatívként megjelenítő értelmiségtől – Mert bizony lendületesen forogtak ez idő alatt a köpönyegek! –, amely még az átkosból örökölte érvényesülési lehetőségeit, a tömeg soha nem kapott semmit.

De ne legyünk igazságtalanok! Aggódó szavakat, egy-egy segélyakciót, ételosztást karácsony táján talán igen. Ám országos tettekben megnyilvánuló szolidaritást, átfogó kormányzati programot egész rétegek ingataggá vált szociális helyzetének stabilizálásához erős, esélyegyenlőséget kínáló hálót elmerülésük megakadályozásához sosem. A tömegnek az a tapasztalata, hogy csak magára számíthat uraival, munkaadóival, az országos nyilvánosság hangadóival szemben.

Ez ugyebár valamiféle társadalomlélektani magyarázat a Végel László által feltett kérdésre. Méghozzá alulnézetből. De ha feljebb emeljük tekintetünket, és látószögünket tágabbra nyitjuk, akkor észreveszünk néhány más jelenséget is. Például az NGO-kat, a nem kormányzati szervezeteket, melyeket hamisan neveznek nálunk civileknek, s amelyek legfontosabb feladata a kapitalista rendszer feszültségpontjainak feltárása, akár a Végel által is említett konferenciákon. Ám ezek célja nem a tömegek felszabadítása, csupán az, hogy segítsenek a legelviselhetetlenebb egyedi igazságtalanságok orvoslásában, ám maga a rendszer fenntartható maradjon. Ahol viszont mégis felüti a fejét a lázadás, ott az USA-tól Franciaországon, Hollandián át Oroszországig nem haboznak bevetni a rohamosztagokat. 

Különbség persze van. A moszkvai vezetők sosem állították, hogy liberális demokrácia lenne az ottani rendszer, viszont a társadalmat nélkülözés szélére sodró, az államot széteséssel fenyegető, időről időre kialakuló zavaros időszakok kialakulásának megakadályozását elvárja tőlük a lakosság nagy része. Ennek jelentőségét csak az érti meg, aki átélte legalább az oroszországi kilencvenes évtized nyomorát, a bűnőzők és oligarchák által együtt uralt orosz világ nélkülözéseit, létbizonytalanságát, vagy legalább adatokból, filmekből megismerte. Akik ezt idehaza is figyelmen kívül hagyják, vehemensen zajonganak most éppen Putyin ellen, akinek elfogadottsága a Nyugaton is elismert Levada közvélemény-kutató szerint még mindig hatvan százalék fölötti. De nekik akkor is, a nyugati tőke faltörő kosának szánt – egy ottani disszidens nyugatos-liberális közíró szerint – az Oroszországra a fasizmust ráhozó, egyébként pénzek lenyúlásáért elítélt Navalnij kell, s nem érdekli őket, az oroszországi többség véleménye. Ahogy a rendszerváltozáskor is készségesek voltak, amikor át kellett gázolni több mint egymilllió magyarországi emberen.        

Az erőszakot akkor ítélik el, ha tőlünk keletebbre oszlatja a rendőrség a tömeget. Mert felfogásuk szerint ez esetben a diktátornak kikiáltott vezető ellen lázadnak az emberek. Eközben a nyugati világban hajlamosak megbékelni a hatóságok gyakran még kíméletlenebb fellépésével. Sőt, szőnyeg alá söpörni azt. Merthogy amott úgymond csak a csúcsvezető hatalmának bebetonozását szolgálja az erőszak, viszont nálunk a kegyetlen fellépés célja a demokrácia védelme. Márpedig a szent cél szentesíti az eszközt. Tekintet nélkül arra, hogy ami mellett ágálnak, az legfeljebb a demokrácia karikatúrája, s amit a legfőbb letéteményeseinek kikiáltott amerikai és más nyugati vezetők rengetnek meg pénzügyi és választási csalásokkal, nepozitmussal, fekete pénzek elfogadásával, bennfentes tőzsdei kereskedelemmel, más országokban szervezett puccsokkal, merényletekkel, az országtól távol a lakosság ellen elrendelt szőnyegbombázásokkal.

Mindent egybe vetve azért bocsátják – bocsátjuk! – ezt meg a nyugati vezetőknek, mert a mindannyiunkban szunnyadó nyárspolgár elvárja tőlük, hogy szinte bármilyen áron tegyenek rendet elsősorban a közvetlen környezetünkben, ha sztrájkolók, vagy zajos és erőszakos utcai tüntetők zavarják meg nyugalmunkat. Ennél azonban finomabb megoldások is léteznek a kapitalizmus lázadásoktól mentes működtetésére.

A dolgozók országok közötti, a jobb bérek, a majdan talán kényelmesebb életkörülmények reményében zajló, rendezett vándorlásának egyik következménye, hogy az egyik helyen felhalmozódott társadalmi feszültségek kioltódnak, az egyén szintjére helyeződnek az új országokban, az újabb munkahelyeken.

Ha a beilleszkedés nehézségeivel kell megküzdeni idegenben, a lázadásra nem jut energia. Forradalomra pedig végképp nem. Ki is penderítenék az ilyeneket nyomban. Hozzá a helyzetbe való beletörődést a demográfiai tényezők is fenntartják a centrum országokban, sőt a félperifériákon, mint ahol Magyarország is van. Mert a forradalmak ott törnek ki, a lázadások feltételei ott alakulnak ki, ahol viszonylag alacsony az átlagéletkor. Például 1917-ben, Oroszországban ez alig haladta meg a húsz évet. A mi országainkban az átlagéletkor ennek több mint duplája, konkrétan az Európai Unióban 42 év. Vagyis a társadalmainkban jelentős számban élnek a már mozdulni nem akaró, nyugalomra vágyó idősek, illetve az egzisztenciájuk megteremtésével, a gyereknevelés és oktatás nehezen előteremthető költségeinek fedezésével elfoglalt középgeneráció tagjai. Nem ők lesznek azok, akik a barikádokra vonulnak.

E tekintetben hasonló a helyzet Belaruszban, Oroszországban, a posztszovjet térség tőlünk távolabbi, kelet-európai, kaukázusi, közép-ázsiai államaiban. Akik ott mostanában kimennek az utcákra, főleg a középosztály gyerekei. A digitális nemzedékek tagjai, akik egyrészt nem mérik fel, milyen káosz, akár polgárháború várhat rájuk, ha a tőke külső erői kezdik támogatni, egymással kijátszatni a helyi gazdasági és fegyveres erőközpontokat, hogy a végén, nevető harmadikként megszerezzék a lehetőleg darabokra szedett országokból létrehozott kisebb államokban a politikai-gazdasági befolyást.

Szüleik ugyan tudják a kilencvenes évek első évtizedében átélt nyomorúságból, az akkori létbizonytalanságból, a mindent uraló bűnözőktől rettegésből, hogy mi töténhet hatalmi vákuum esetén, de a gyerekeik akkor még meg sem születtek. Ők csak a rájuk kihegyezett, külföldről pénzelt médiumok által sugallt fényes jövő képét látják lelki szemeikkel. Demokrácia, szabadság, korrupciómentes világ! Ezzel ámítják őket. S miközben egyfolytában lógnak az interneten, fel sem merül bennük, hogy rá kellene keresni, létrejöttek-e ezek a viszonyok másutt, a közép-európai posztszovjet térségben, ahol három évtizede mindenkit ezzel kecsegtettek.

Ha tájékozódnának, igencsak meglepődnének. De persze olyan nagyon nem rendülnének meg, hiszen pragmatikusak. Azt gondolják, hogy akár külföldön, akár otthon, ők mindig megtalálják a számításukat képzettségük és családjuk anyagi lehetőségei, kapcsolatrendszere miatt. Ezért nem is igazán foglalkoznak azzal, hogy ha lecserélik a jelenlegi vezetőket, s helyükre állítják a csúcspozíciókra jelentkezőket, akkor mi lesz azután. Mert legföljebb hátat fordítanak országuknak, részévé válva a kelet-nyugati migráció emberfolyamának. Így aztán, akik forradalmakról, vagyis az elemi igazságtalanságok, a társadalmi esélyegyenlőtlenség felszámolásáról ábrándoznak manapság Európában, azoknak vélhetően hosszú távra kell berendezkedniük, bár ahogy mondani szokás, minden, s annak ellenkezője is megtörténhet. Esetleg a népességrobbanással fenyegetett Afrikára, Közép- és Dél-Amerikára, az ázsiai országokra vethetik szemüket. Ezeken a helyeken a többségünk számára feltáratlan folyamatok zajlanak, mert a tőkeérdekeket képviselő nyugati média, amelynek köldökzsinórján lógunk, ellenérdekelt abban, hogy rálátásunk legyen a világ régi-új jelenségeire. #

CÍMKÉP: Átlagos életkor az egyes kontinenseken – Ha a forradalom egyik feltétele a fiatalok tömeges jelenléte, akkor Afrikának van erre a legnagyobb esélye. No de lesz-e forradalmi párt, amely, s vezető, aki eszmékkel vértezné fel és szervezné az itt élőket?