A mozgalomszervezés lenini módszertanának tanulmányozásából nem következik a bolsevik mentalitás.

Még most is felbukkan egy-egy internetes ajánlásban az egy hónappal ezelőtti ,,Karácsony akár verset is írhatna’’ című jegyeztem. Ennek tételmondata:

,,Az orbánisták rég alkalmazzák a lenini módszertant, az ellenzékieknek is elő kellene venniük az Állam és forradalmat.’’

A nem eléggé alapos olvasás és értelmezés számlájára írom, hogy többen felrótták nekem: a bolsevik magatartást magasztalom, s Lenin, persze a sztálinizmussal összemosott, gyakorlatát ajánlom a mai magyarországi ellenzék figyelmébe. Volt, aki idétlennek nevezte az írásomat. Más neofasiszta bulvárszennyírónak minősített miatta. Valaki azt tette szóvá, hogy „1917 nem is volt annyira sikeres”, vagyis már csak ezen az alapon sem érdemes példaként előhozni a szovjet vezető viselt dolgait. Főleg nem pozitív megközelítésben.

Fiatalabbak kedvéért: az itt idézett kommentelő az 1917-es oroszországi szocialista forradalomra utalt. Ám az ő figyelmét is kénytelen voltam felhívni arra, hogy a cikk nem 1917-et taglalta – amint azt a visszajelzők többsége értette is –, hanem egy olyan, elméletileg alátámasztott, párt- és mozgalomszervezési módszertan hiányát tette szóvá, amiről a jelenlegi ellenzéknek láthatóan fogalma sincs. (Ha van, akkor azt ostobán palástolja.)

Ismétlem: az a cikk azt kifogásolta, hogy a kormány ellenzéke mellőzi az ÉRDEMI POLITIZÁLÁS MÓDSZEREIT. Helyette „rögtönzésre építenek, akciózásra. (…) Másra sem futja nekik, mint panaszkodásra, beszólásokra, parlamenti és tévés performanszokra, kamerák és fényképezőgépek előtti pózolásra, esetleg egy-egy kérészéletű csődület meghirdetésére, aláírásgyűjtésre. Ráadásul arra a muzsikára táncolnak, amit az orbánisták húznak a talpuk alá.”

Hadd tegyem hozzá: Adolf Hitler (Joseph Goebbels) is a korabeli munkásmozgalomtól, a szociáldemokráciától, továbbá az USA és Anglia I. világháborús gyakorlatából vette át a propagandamódszereket. Vagyis, szerintem önmagában nem szentségtörés, ha valaki arra hivatkozik, mint én tettem, hogy Vlagyimir Iljics Lenin elméletileg alátámasztott program kidolgozásával alapozta meg pártjának tevékenységét. Tehát a szövegemet félreértelmezőkkel szemben továbbra is az a véleményem: az ellenzék akár Lenintől is tanulhatna metodikát a jelenlegi tohuvabohu helyett.

Ezen túlmenően pedig, akármi is a véleményünk a bolsevikokról, az szerintem elvitathatatlan, hogy a nyolcvan százalékban analfabéta, paraszti tömegekből álló, az I. világháborúban, majd az azt követő négyéves polgárháborúban, a nyugati fegyveres intervenció által is szétzilált, majd szovjetizált, vagyis a népi tanácsokra alapozott társadalmat egy–másfél évtized alatt írástudóvá tették.

Viszonylagosan modern ipart teremtettek, s mindent egybe vetve olyan országot hoztak létre, amely 1941-től a teljes európai gazdaságot, és több állam hadseregét mozgósított hitleri Németországgal szemben, majd az orosz piacot meghódítani akaró nyugati nagyhatalmakkal vívott küzdelemben katonai nagyhatalommá, sőt atomhatalommá lett.

A Szovjetunió hatása a gyarmati felszabadító mozgalmakra példátlan, amit az emberi jogok mai élharcosainak azért illene elismerniük! Minden – időnként fellángoló, esetenként fegyveres összecsapásokba torkollt – pártvita ellenére, Moszkva kezdeti és későbbi közreműködése Kína mostani felemelkedésének is alapja lett. Nem mellesleg Kínában, a kommunista párt égisze alatt százmilliók emelkedtek ki a nyomorból.

Tegyük hozzá: a II. világháborút követően, a sztálini Szovjetunióval szövetséges Washington és London döntésével összefüggésben, Moszkva feladatként kapta és fogadta el, a kelet-európai térségben a nácizmus és a helyi fasizmusok felszámolását. Ezt persze saját gyakorlatának megfelelően a megszállt közép-európai országokban addig sem igazán létezett jogállamiság korlátozása mellett hajtotta végre. Ugyanakkor jelentős szerepet játszott a térség szociális felemelésében, gazdasági modernizációjában.

Ami pedig a mát illeti, a szovjet örökséghez is visszanyúló Putyin Oroszországát nehéz lenne nem sikeresnek nevezni azt követően, hogy a jelcini évtized alatt, a nyílt nyugati beavatkozás és a volt nómenklatúra mohósága – még Sz. Bíró Zoltán, az immár nyugati-atlantista elkötelezettségű elemző szerint is – világháborús méretű veszteséget okozott számára. Félreértés ne essék, ettől még a mai orosz rendszer az, ami. De aki azt hiszi, hogy a cári, illetve az 1917-es februári forradalom után kialakult Szovjet-Oroszország, majd a Szovjetunió romjain ukmukfukk demokráciát, jogállamot, a mai mércével mért nyugati jólétet lehetett volna teremteni, az semmit nem ért egy társadalom történelmi–gazdasági–kulturális meghatározottságaiból. Annak ellenére bátorkodom leírni ezt, hogy ezt a vágyálmot sokan dédelgetik.  

Sokan hiszik azt, s terjesztik még elemzők is, hogy a Nyugatnak oda kell menni, ahol szerinte gondok vannak, ahol aztán menten a szent jogállamiság válik uralkodóvá, mert úgymond „az oroszok is jobbat érdemelnének”.

Az ilyenek semmit nem értenek abból, milyen szó szerint pokoli következményei voltak ennek az atyáskodó – valójában a nyugati tőkebehatolást leplező – felfogásnak például az 1990-es években polgárháborúval is sújtott Oroszországban. De nem fogják fel az USA iraki, afganisztáni, líbiai, szíriai stb. beavatkozásainak pusztító következményeit sem. Vagy ha igen, akkor feltehetően úgy könyvelik el: a képviseleti demokrácia, vagy annak paródiája (Vö.: Profi című filmben a ,,Négus" megjegyzését arról, mi is jött létre a három forradalom és az öt köztársaság nyomán Franciaországban!) csak a nyugati fehér civilizáció non plus ultra vívmánya. Ha a sötétebb bőrűek nem értik meg, hogy jót akarunk nekik, akkor magukra vessenek! – gondolják, vagy némelyek ki is mondják.

Ám nem kell ehhez sötét bőrűnek sem lenni! Nézzünk a mai Magyarországra! Kapitalizmus van, de sem általános jólét, sem jogállamiság nincs. A képviseleti demokrácia egyet jelent az uralkodó körök és külföldi mentoraik színfalak mögötti egyezkedésével a tömegek kárára. Most lengették be az államszocialista módszerekkel operáló belarusz vezetésnek is: ha nem térnek észhez – értsd a társadalom kisebbsége érdekében nem csinálnak nyugati értelemben vett kapitalizmust és katonai felvonulási terepet Oroszország ellen –, akkor a szankciók miatt hosszú agóniára számíthat az ország. A jólelkű liberálisok nagyvonalúan szőnyeg alá söprik, hogy a lakosság többsége így is, úgy is szenvedni fog annak nyomán, hogy

a Nyugatot az a felfogás vezérli: ha a fene fenét eszik, ott is megcsinálják – Voltaire után szabadon – a szerintük minden világok legjobbikát!

Ukrajnát ma már gyakorlatilag protektorátusként irányítják a washingtoni kormány odatelepített emberei. Akik aztán simán kitüntetik a büntető zászlóaljak neonáci banderistáit. Eltűrik, sőt ösztönzik az összes ellenzéki médium bezárását, a nemzetiségi oktatás és nyelvhasználat erőszakos kiszorítását, a hatalomnak nem tetsző akár klasszikus könyvek, filmek indexre tételét, miközben a lakosság tömegei egyre nagyobb nyomorban élnek. Sokan Oroszországban, mások nyugatabbra (Lengyelországban, Szlovákiában, Magyarországon, Csehországban, Németországban stb.) járulnak hozzá az ottani nemzeti jövedelem megtermeléséhez, ezzel tompítva azoknak a társadalmaknak a válságjelenségeit, egyszersmind növelve a hátrahagyott hazájukét. Miként ezt Magyarországon is érzékeljük. 

Más kérdés, ki miként viszonyul érzelmileg a hatalomgyakorlás részben lenini, s főleg sztálini módszereihez,  melyekkel humnanistaként valóban nem lehet azonosulni. Ezeket azonban illő lenne együtt tárgyalni a megelőző idők spanyol, portugál, angol, francia, holland stb. uralkodói, továbbá a gyarmatosítók, a világot kirabló tőkések gyakorlatával. Akik egyébként saját honfitársaikkal szemben sem jártak el sokkal kíméletesebben. Lásd a 18-19. századi angliai hazai rabszolga-, illetve az ezeket idéző amerikai törvényeket, szokásokat még a 20. század második felében is. De a huszonegyedik század eddig eltelt időszakát szintén bőven kísérik kíméletlen, a civilek millióit elpusztító, tízmilliók életkörülményeit a kőkorszakba bombázó nyugati beavatkozások. S persze figyelembe kellene venni a tényleges eredmények értékelésekor, hogy

az európai történelmi fejlődés harmadik régiójában, ahova egyesek szerint Oroszország is sorolódik, a viszonyok nem (lehetnek) azonosak az első régió, azaz Nyugat-Európa valóságával.

Ugyanilyen alapon egyébként azzal hitegetni magunkat, hogy a közép-európai gondolkodásmód és viszonyrendszer társadalmi méretekben is nyugativá válik egy-két évtized alatt, ma már kifejezetten az illúziókeltés, ha pedig tudatos, akkor a népbutítás kategóriája. Mert ebben – a fent említett besorolás szerinti második európai történelmi régióban – a nyugatihoz képest ezer évvel később kezdődött azoknak a társadalmi-gazdasági rendszereknek a részleges (!) kiépülése, ami velünk szemben domináns helyzetbe hozta az Elbától nyugatra eső területeket.

Ha van vétke a keleti és nyugati külföldet már a 70-es és a 80-as években tanulmányai, ottani állásai, tartós kiküldetései, nemzetközi szervezetekben viselt pozíciói révén belülről megismert, rendszerváltás-kori nyugatos, illetve nemzeti értelmiségnek, hogy azt az ábrándot keltette a tömegekben: néhány év alatt nyugati viszonyok teremthetők ezen a tájon is. Eközben a megmondó emberek többek között azt a kérdést felejtették el feltenni és megválaszolni: miből lesz itt eredeti tőkefelhalmozás. Kit fogunk mi kirabolni, ahogyan a nyugatiak tették anno, hogy vagyont halmozzanak fel. Ha pedig nem lesz módunk kívülről, csak bennünket gazdagító tőkét bevonni, akkor hogyan lesz ebből társadalmi méretekben gyarapodás? Szeretném azt hinni, hogy a többség esetében a vágyak homályosították el a látást.

Ezért léptek át azon a tudáson, amit a közép-, illetve kelet-európaiságról, s ezen belül Magyarországról korábban feltártak társadalomtudós példaképeik.

Többek között azon, hogy a megkésettség, a kényszerű külön utasság miatt, az 1945 előtti magyar társadalom 60-70 százaléka szegénységben–mélyszegénységben élt, nyugdíj, megfelelő oktatás, egészségügyi ellátás, 80 százalékban választójog nélkül, félig, vagy egészen írástudatlanul. Bizony, ezeknek az állapotoknak az átmeneti felszámolása az „átkos” államszocializmushoz kötődött. Ha a társadalom egészének teljesítményét, a lakosság általános szociális helyzetét vizsgáljuk, a nyugati országokhoz viszonyított életszínvonalbeli különbség egész történelmünk alatt a legkisebb volt a 70-es években, amit 1989 után meg kellett volna fejelni, ami egyelőre ugyebár három évtizede várat magára. 

Ha ezt nézem, a szovjet bolsevikok és hazai elvtársaik jobban teljesítettek. Igaz, hogy önkénnyel és túlkapásokkal volt terhes a tevékenységük. Ebben a Szovjetunió már említett, szintén történelmileg is meghatározott gyakorlatának átültetése mellett az is szerepet játszott, hogy központi döntések, nem pedig több évszázados szerves fejlődés és gyarmatosítás alapján zajlott a gazdasági-szociális felzárkóztatási kísérlet. Ehhez képest alapvetően sikeresen, ami Magyarországon az általános jólét, az iparosodottság növekedésében volt tetten érhető. Tetszik, nem tetszik, ennek gyökerei 1917-ig nyúlnak vissza. A szocialista rendszer gazdasági együttműködési szervezete ugyanis egyfajta védelmet jelentett az újgyarmatosító tőke behatolása ellen, s ezzel az ország tömeges jóléti-kulturális ugrást hajthatott végre. Ennek alapján is méltánytalan azt állítani, mint azt a cikkem elején említett kommentelő tette, hogy „1917 nem is volt annyira sikeres”.

Miután két vesztes világháborút követően nagyhatalmi döntések jelölték ki lehetőségeinket, terméketlen azon keseregni, hogy a nyugati világ részeként mi is szárnyalhattunk volna 1945 után. Mert kétségtelen, hogy a Kádár-rendszer utolsó időszakában nőni kezdett a nyugati, illetve hazai életszínvonal változásait jelző grafikonok közötti különbség, de a leszakadás üteme a rendszerváltozás után még erőteljesebben nőtt. Ezen nem változtatott az Európai Unióhoz való csatlakozás sem, jóllehet a közemberek elsöprő többsége az ellenkezőjét várta. Azért, mert a hatalomra készülők, majd a hatalomra kerültek ezt ígérték a tömegeknek.

Ma már ott tartunk, hogy az itt általam vázolt folyamat rendszerváltozás előtti pozitívumait sikerrel törli ki a tömegek tudatából a mai oligarcha-burzsoá társadalom propagandagépezete, felhasználva ehhez az előző rendszer letéteményeseinek, kedvezményezettjeinek leszármazottait is. (Vö.: a társadalom mindenkori értékrendje az uralkodó osztály értékrendje.) De ha csak ez lenne a baj! A hatalmat 2010 óta gyakorlók kifejezetten az 1945 előtti állapotokhoz kanyarodnak vissza, amikor a magyar társadalom Horthy-korszakbeli intézményrendszerét, szociális szerkezetét erőltetik a társadalomra. Mi több, a lakosság tudati állapotának hetven–nyolcvan évvel ezelőtti, már az akkori Magyarországon is idejét múlt konzerválásában látják saját pozíciójuk megőrzésének zálogát.

Eközben a magát liberálisnak mondó értelmiség, amely a kommunistázásban nem marad alul az illiberális osztagok mögött, tevékenyen hozzájárul ehhez, amikor maga is letagadja a rendszerváltozás előtti negyven év eredményeit. Benyomásom szerint leginkább azért, mert úgy érzi, ki kell törölnie saját családi emlékezetéből is, hogy apái, nagyapái tevőlegesen részt vettek a tömegek osztálykorlátait lebontó Rákosi-, illetve a Kádár-rendszer létrehozásában, fenntartásában. Ahelyett, hogy annak eredményeire büszke lenne, s értő bírálatban részesítené azt, amit meg kellett volna haladni a 90-es évektől. Csakhogy

az amnézia fenntartásában a társadalom tagjainak nagy részében is partnerre leltek.

Azokra a tömegekre gondolok, akik szégyellik bevallani, hogy elődeik cselédek, zsellérek, esetleg kisparcellákon tengődő parasztok voltak, s akiknek az 1867, majd a Trianon következményeit örökölt Horthy-rendszerbeli nyomorúságáról oly hitelesen számoltak be a népi írók. A családi emlékezet a többek között József Attila által megverselt, végletesen kizsákmányolt, egészségtelen lakáskörülmények között élő városi proletár ősöket sem szívesen idézi fel, márpedig a statisztikai adatok szerint a mai magyar társadalmat alkotó többség elődei ilyenek voltak.

Az ország-, illetve a családtörténet megszépítésével, egyes eseményeinek letagadásával viszont a jövőt tesszük kétségessé. Az a nép, az a család, az az egyén, aki nem vállalja fel múltját, tévútra lép, aminek a következő évtizedekben, a következő századokban a majdani nemzedékek fizetik meg az árát. Tudhatnánk ezt a mai emlékezetpolitikusok sulykolásával ellentétben korántsem annyira dicsőséges magyar múltból. Tudhatnánk a bolsevikoknak abból a tévedéséből, amivel azt ígérték, hogy eltörlik a múltat, amin egy időben sokan gúnyolódtak Magyarországon is. Ehhez képest a mostani kormányzati és ellenzéki ideológusok ugyanezen – a múlt átírásán, sőt mint az alaptörvény mutatja, egyes részeinek kitörlésén – fáradoznak.

Ami pedig az egyént illeti, aki nem figyel oda ezekre az összefüggésekre, előbb-utóbb maga is visszacsúszik elődei szolgalétébe. Még ha ezt itt és manapság, s talán átmenetileg, a fogyasztói társadalom üveggyöngyeivel, köztük az elsősorban a más országoknak hasznot termelő külföldi munkavállalás lehetőségével igyekeznek elfeledtetni vele. Szerintem, amíg mindezt így együtt, a maga teljes bonyolultságában nem tudatosítja mindenekelőtt önmaga számára az értelmiség és a politikai hatalmat gyakorló vagy azt megszerezni akaró réteg, addig bizonyosan nincs kibontakozás.

Más kérdés, hogy a nemzetközi összefüggések miatt, esetleg utána sem. De legalább higgadt helyzetfeltárással az esélyt kellene megadni ehhez. Mondhatnám, miként erre Lenin is példát szolgáltatott, s még előtte a francia enciklopédisták, illetve minden más társadalmi átalakulás megalapozói. Köztük a Kádár-éra reformközgazdász, reformkörös értelmisége. Más kérdés, hogy milyen eredménnyel. Velük szemben a maiak mintha mindent a médiapolitizálásra tennének fel. Nekem felfoghatatlan ez a gondolkodásmód, de nem zárom ki, hogy ha csupán a hatalom megszerzésében, s nem a társadalom egészének felemelésében gondolkodik valaki, akkor neki és érdekkörének akár ez is bejöhet. De azt már tudjuk az utóbbi évtized tapaszatalataiból, hogy ez mire vezethet. #

CÍMKÉP: Arkagyij Rilkov 1934-es képe: „Lenin Razlivban”, 1917 júliusában, amikor több bolsevik vezetővel együtt illegalitásba vonult az Ideiglenes kormány ellenük kiadott elfogatási parancsa, és helyben való főbelövéssel fenyegetettség elől – A mai magyar liberális értelmiség úgy érzi, ki kell törölnie saját családi emlékezetéből is, hogy apái, nagyapái tevőlegesen részt vettek a tömegek osztálykorlátait lebontó Rákosi-, illetve a Kádár-rendszer létrehozásában. A Horthy-rendszer döntő részét kitevő, jogfoszott szegények utódai viszont szégyellik bevallani, hogy elődeik cselédek, zsellérek, esetleg kisparcellákon tengődő, parasztok, vagy proletárok voltak. Az eltitkolt múlt azonban társadalmi méretű depresszióhoz, bénultsághoz vezet.