Lássuk, hogy Orbán Viktor képes-e a többséget szolgáló kormányzásra az eddig uralkodó felfogása ellenében!

Megtörtént, aminek meg kellett történnie. 2022. április 3-án, vasárnap eldőlt, hogy

a Fidesz–KDNP pártszövetség asszisztálhat Magyarország további lecsúszásához.

Ennél többet szerintem nem is érdemes mondani a parlamenti választás – illetve abban az értelemben, hogy egyéni képviselő jelöltekre és pártlistákra is szavaztunk: a választások – eredményéről. Rögzítsük tehát, hogy Orbán Viktor immár egymás után negyedik, összességében pedig ötödik alkalommal alakíthat kormányt. A szégyenteljes népszavazási kezdeményezésről csupán annyit: az eddig is kormányzók választási praktikái közé tartozott. Mondják meg a nálam okosabbak, hogy mekkora szerepe volt a narancsosok győzelmében!

Az ellenzék felfokozott hangulatba hozott támogatói már az előzetes felmérések közzététele után gyászoltak. És ez szó szerint értendő. Kaltenbach Jenő, aki 1995 és 2007 között a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa volt, 21 óra tájékán, Facebook-oldalán „Gyász” címmel tette közzé értékelését, amit azzal zárt, hogy „Úgy látszik ez az ország ennyire képes, nem többre. Irány a nagyvilág, meneküljön aki tud!” Aztán egy  keretben kiemelve még azt írta:

Mit ne mondjak: jogtudóshoz meglehetősen méltatlan beszólás ez a kisembereknek. Mi több, akkora előítélet húzódik meg mögötte, hogy a fal adja a másikat. Mi az, hogy a „magyarok többsége imád hazugságban és gyűlöletben élni”? Nem inkább elsősorban arról van szó, hogy a választók efféle lenézése, az ellenzéki politikusoknak a hétköznapok küzdelmeibe belefáradt emberek sokaságának gondjai, indítékai iránti érzéketlenségének is jókora szerepe van abban, hogy oda jutott az ország, ahova? Ön- és rendszerkritikának nyoma sincs, hanem mindjárt az jön elő, hogy „azemberek” a hibásak.

Viszont ha már kimérgelődtük magunkat ezen a flegma hozzáálláson, fordítsunk egyet a szón! Nézzük az egészet a parlamentbe mindennek ellenére bekerült ellenzéki politikusok szemszögéből! És ne csodálkozzunk azon, ha titkon eufóriát éreznek. Mert továbbra is anyagi jólétben fontoskodhatnak az országgyűlésben anélkül, hogy rájuk zúdulna a világrend átalakulásának az országunkra is ható tengernyi bizonytalansága, feszültsége, és az ennek nyomán vélhetően felhorgadó népharag csillapításának terhe. Mindezzel a győztesek fognak megküzdeni, és a végén alighanem felmorzsolódni, hogy a történelembe úgy vonuljanak be,

akiknek kormányzása alatt szétforgácsolódott Magyarország két forró és két hideg világháború utáni maradék ereje.

Ne legyen igazam, de előttem olyan nyilvánvalónak látszik mindez, mint a ma reggelre leesett hó, aminek már nem igazán tud örülni az ember április elején. Nincs is nagy kedvem konstatálni ezt a helyzetet, de ha nem így cselekszem, olvasóim számon kérik rajtam a hallgatást. Így hát eleget teszek a publikum elvárásának, bár eszem szerint inkább fordítanám már a figyelmet a mélyben zajló folyamatok felé.

Mert miközben megindul a közvélemény-kutatók, a politológusok elemzésáradata – az ellenoldalon inkább borítékolható nyavalygása – a választásokról, elsikkad, hogy a világ öles léptekkel fasizálódik. A tömegeket egyrészt a világhatalomért folyó küzdelemben érdekelt tőkés erőcsoportok szolgálatában álló politikus- és újságíróhad még nagyobb erővel fogja rángatni mint eddig, másrészt uszulnak ők maguk is a bizonytalanság, a jövőtlenség érzése miatt. Tessék csak visszapörgetni az eddig kormányzók és ellenzékük hangadóinak szónoklatait, internetes megnyilatkozásait! Az általuk felspanolt hívek, köztük az ellenzéki közszereplővé avanzsált, ismert szakemberek

olykor szinte józan eszüket vesztve átkozódtak, trágárkodtak nyilvánosan is, mert úgy vélték, az alpáriságra még erőteljesebb alpárisággal kell válaszolniuk, hogy túlharsogják az ellenségként kezelt, a tisztességeseknek mondottak közül kirekesztendő politikai ellenfelet.

Azt gondolom, hogy az Egységben Magyarországért – vagyis a már lejáratódott Nemzeti Együttműködés Rendszerének ellentétjébe – tömörült pártok minden várakozást felülmúlt veresége többek között ezzel magyarázható. A kezdeti lelkesedés után, a taktikázások mellett sokan azért fordultak el tőlük, mert Márki-Zay Péter indulatos beszédeiben, még inkább az ellenzéki pártokhoz kötődő neoliberális értelmiség nyilvános megnyilatkozásaiban olyasfajta személyeskedő kérlelhetetlenséget fedeztek fel, ami miatt az orbáni propagandagépezet némely akcióitól is undorodtak.

Ehhez képest MZP-től és a mellette kampányoló sok fanatikus, megmondó embertől ugyanezt kapták. Néha az volt a benyomásom, hogy azt gondolták az ellenzéki térfélen: Bayer Zsolt stílusát vágyják a választók nagy tömegei, ezért őt kell utánozniuk. Eközben nem vették észre, hogy Orbánék mennyire visszafogták magukat az utóbbi időben. A végén aztán nekik lett igazuk:

háborús korban nem nyerő a belháború szítása.

A másik tényező gyökerei ennél mélyebben húzódnak. Ugyanis a rendszerváltozás után három évtizeddel egyre többen érzékelik az úgynevezett európai vagy nyugati értékrend felsőbbrendűsége jegyében politizálók lózungjai és az általuk képviselt nyugati tőke intézményeinek világszerte intoleráns, sőt agresszív, ténylegesen háborús gyakorlata közötti üvöltő ellentmondást. Aki ezt épp akkor, amikor lőporszag érződik a levegőben, anyagi biztonságának bástyái mögött, szükség esetén akár külföldi menekülési utakra számítva, szőnyeg alá akarja söpörni, az semmit nem érzékel a kisemberek félelmeiből.

Nem kell ahhoz képzett elemzőnek lenni, hiszen a többé-kevésbé tájékozott választó ösztönösen is érzékeli, hogy a tőke globális törekvéseit kísérő NGO- és médianyomulást záró háborúk mögött szüntelenül ott munkált és munkál a bőrszínhez, a származáshoz, a civilizációs fokhoz kapcsolódó felsőbb- és alsóbbrendűségi különbségtétel, továbbá minden hangzatos szólam ellenére a szociális érzékenység és a humánum szinte teljes hiánya. Magyarán, a fasiszta magatartás, ha ez alatt a kirekesztés bármilyen formáját is értjük, amelynek csírái felsejlenek az életünk minden területét átszövő kettős mérce szerinti ítélkezésben.

E tekintetben folyamatosan romlott a helyzet az 1990 utáni Magyarországon is. A helyzet paradoxona, hogy a Fidesz, amely minden politikai erőnél többet tett a fasisztoid viszonyok megteremtéséért, az ukrajnai háborút felhasználva olyan erőként jelenítette meg magát, amely meg akarja védeni a magyarokat. Ez már igen markánsan jelen volt Orbán Viktor március 15-ei beszédében, amit ezzel foglalkozó cikkemben azzal érzékeltettem, hogy „Sok szavazó háttérbe szoríthatja sérelmeit a háborútól való távolságtartás ígéretéért”. Ezzel szemben az ellenzék ezt követően is csak öntötte az olajat a tűzre:

készpénznek vette és felerősítette a nyugati média korántsem hiteles, a hátteret elhallgató közléseit az ukrajnai orosz agresszióról és Zelenszkij elnöknek az amerikai kampánytechnológusok által megkomponált üzenetsorozatait.

Ezek érthető riadalmat váltottak ki a magyar lakosság nagy részében, hiszen annyit mindenki tudott a családtörténetekből, hogy soha nem a felül lévőket és fiaikat viszik a frontokra, hanem a kisembereket, akiknek itthon maradt családtagjaira is kilátástalan sors vár. De túllépve ezen: a következő időszak talán legfőbb kérdése, hogy a szélső jobboldali kormányzó többség, illetve jobbközépszerű ellenzéke (!) képes lesz-e összefogni a világrend átalakulásából eredő megrázkódtatások tompítása érdekében.

Ennek első lépése kell legyen az előítéletes megnyilvánulásokkal és kormányzási-törvénykezési gyakorlattal való szakítás. Ha erre nem hajlandó a kormányzó többség, akkor az ellenzéknek kell kikényszerítenie. De nem ám a parlamentben való terméketlen ágálással, miként ez eddig történt, hanem akár személyes kockázatot is vállalva, a tömegek közötti politikai szervezkedés és mozgósítás révén!

A második feladat, ami persze szorosan összefügg az előbbivel, a szociális Magyarországra – uram bocsá’ Európára – vonatkozó program szorgalmazása, kidolgozása és végrehajtása. Az EU-parlamenti képviselők az eddigi pótcselekvések, a brüsszeli bürokráciába való betagozódás és az önmagába temetkező, hovatovább csupán a washingtoni érdekeknek alárendelt rendszer hazai istenítése helyett maguk is elkezdhetnének ezen ügyködni! Mindezzel ugyanis, párthovatartozástól függetlenül egyformán, adós a magyar társadalomnak az elmúlt három évtized teljes politikai osztálya. A kormányzásban eltöltött idő arányában valamennyien bűnösek

a lehetséges szellemi erőforrásokkal való megbocsáthatatlanul pazarló, az ország egészének jövőjét aláásó, a befolyásos és érdekeit érvényesíteni képes kisebbség jólétét, sőt érdemeken felüli meggazdagodását szem előtt tartó, harmincéves hatalmi gyakorlat kialakításában, eltűrésében.

Közérthetően fogalmazva: nem odázható tovább az 1,5 millió mélyszegénységben és körülbelül 4 millió szegénységben élő, szegregált honfitársunk esélyének megadása a felemelkedéshez. Ehhez képest ez a kérdés még csak fel sem vetődött a választási kampányban. Sem az egyik, sem a másik oldalon. Ez persze csupán azt a hovatovább közhelyet erősíti, hogy a magyar országgyűlésben nincs társadalmi értelemben vett baloldali politikai formáció, vagyis mindannyian a tőke pártján állnak.

Ez is az egyik oka lehet az ellenzék vereségének. Az emberek sokasága azt gondolta, hogy legalább a csöbörből vödörbe esés töredelmét meg kellene úszni, ha már tényleges gondjaira hitelesnek ígérkező gyógymódot sem képesek kínálni a hatalomváltásra készülők. Feltehetően azért sem, mert élettapasztalat és kapcsolatok híján valójában fogalmuk sincs arról, mi zajlik a magyar társadalomnak a három-négy millión túli rétegeiben. Ám ez már sokáig biztosan nem mehet így tovább, feltéve, ha a cél nem az ország teljes meggyengítése.

Úgyhogy hajrá! Lássuk, hogy Orbán Viktorba – minden eddigi tette ellenére – beleszorult-e valamennyi egy olyan államférfi tulajdonságaiból, aki nemcsak családja, udvartartása és kegyencei megelégedésére uralkodik, hanem az ország egységét, jövőjét szem előtt tartó, a többséget szolgáló kormányzásra is képes, méghozzá a fasizálódás útjáról való visszafordulással együtt! Szó se róla, nagy optimizmus kell hozzá, hogy elhiggye ezt az ember.

De ha már fantáziálok, lássam, lássuk végre, hogy az ellenzék valóban érdemi lépéseket akar-e tenni a fentiek érdekében! Jóllehet, e tekintetben máris kétségeim támadtak, hiszen Márki-Zay Pétert magára hagyták, amikor a vereség okairól kellett volna számot adni a választások éjszakáján. Az Egységben Magyarországért pártjainak vezetői azonnal szétszéledtek, ahelyett, hogy legalább köszönetet mondtak volna azoknak, akik révén mégiscsak beülhet egy részük az országgyűlésbe. Mit ne mondjak, mindez nem vall nagy jellemre, s nem sokat ígér a jövőre nézve! Amúgy pedig, mindent egybevetve, itt az ideje, hogy az ellenzék végre szembenézzen azzal, miért nem különbözik az alapvető értékrendje a kormányzó erőkétől! Már, ha egyáltalán...#

CÍMKÉP: Orbán Viktor bejelenti pártjának ötödik választási győzelmét – A fasiszta magatartás csírái, ha ez alatt a kirekesztés bármilyen formáját is értjük, szinte valamennyi politikai oldalon felsejlenek az életünk minden területét átszövő kettős mérce szerinti ítélkezésben (Videó-kép a miniszterelnök FB-oldaláról)