A tőkerendszer átvette az életünk fölötti irányítást, küzdeni ellene az emberiség elemi érdeke.

A cím részben csalafintaság. Azért vettem bele a két politikus nevét, mert ha egy írás előtt feltűnnek, arra sokkal többen kattintanak. Ugyanakkor mégsem csapom be az olvasót, mert egyszersmind szeretném rávezetni, s erre a cikk végén utalok majd, hogy a mélyebb társadalmi-gazdasági összefüggésekről való eszmecsere nélkül esély sincs arra, hogy némi fogódzót kapjunk a politikusok magatartásának értelmezéséhez, a világban való eligazodáshoz. Itt, a Bekiáltáson, szándékom szerint, az olyan írások segítenek ebben, mint például az elmúlt napokban

„A cigánykérdés, kapitalizmuskérdés!” (3 ezer 246 kattintás), „Csillag, a jó kapitalizmus apostola” (719), „Az agresszió a kapitalizmus sajátja” (901).

 De bezzeg az „Elvtársaiért küzd Orbán és Novák” 10 ezer 552 látogató érdeklődését keltette fel október 22-én reggel 10 óráig, csak ezen az oldalon! Mert nem tudhatom, hányan néztek bele a szövegbe a cikket tudtom nélkül átvett felületeken. Minthogy semmilyen anyagi következménye nincs rám nézve, s az ismertség sem foglalkoztat különösebben, nem személyes okok miatt gondolkodom ezeken a számokban is tükröződő egyenetlenségeken.
       Elsősorban azért füstölgök magamban, de azt is igen visszafogottan, hogy ha egyszer létezik egy mezei újságíró, mint amilyen én is vagyok, aki megpróbálja összefüggésekbe helyezni a napi híreket, akkor annak szellemi hasznát miért csak akkor fordítja a többség saját épülésére, ha valamely celeb nevéhez kötődik a közlés. Ráadásul, ez a többség is

igencsak törpe kisebbség a bulvárhírek napi több százezres, sőt milliós közönségéhez képest.

Egy szónak is száz a vége, azt remélem, hogy O. V. és Gy. F. nevének nem teljesen öncélú említése miatt talán pár ezerrel több olvasó lesz részese annak a polémiának, ami ,,Az agresszió a kapitalizmus sajátja” című írásom körül kibontakozott. A hozzászólások egy része talán maga is kedvcsináló. Például T. J. azt írta: „Oktatni való írás, gratulálok! Bizony sokan nem vették észre: a szocializmusból átléptünk a kapitalizmusba, annak minden előnyével és hátrányával”. Gy. A. szerint „Nem, nem lesz visszarendeződés”, s köszönte a „levezetést a pandémiás, vírusos kapitalizmusról”. B. Cs. megjegyezte: „Az ilyen írások segíthetnek átmosni a berögzült ítéleteket, talán új, érvényes gondolatokat felszínre hozni”.
      Többen utaltak az emberi természetben rejlő problémára, s ennek többek között a marxizmussal való összefüggésére. T. J. például így: „Nem Marxszal, hanem a marxizmus megvalósításának módjával volt a baj. Százmillió körülbelül. A szocializmus és a kommunizmus tekintetében van egy alapvető bökkenő. Egyik se veszi számításba az emberek természetét. Az emberek döntő része nem áll azon a szinten, hogy megelégedjék az elemi szükségletekkel, ennél többet akar. Ezért nem járható út egyik sem. Kevés a Krisna hívő.” Gy. A. ezt így összegezte: „Nem tudom, volt e valaha agresszió nélküli ember.”
      V.I. azt jegyezte meg, hogy „nem önmagában a kapitalizmus, hanem a kamatos-kamatra alapozott hatalmi struktúra juttatta ide a világot! (…) Ezért szerepel a szeretetvallásban egyetlen agresszív cselekedetként a pénzváltók ostorral történő elzavarása a templom előcsarnokából. Azóta csak annyi történt, hogy már az oltárnál is ők állnak. (…) Az emberiséget irányító szellemiség és hatalom pedig NEM LEHET a társadalom anyagi hátterét szolgáló kereskedők, bankárok és üzletemberek – a pénzt szolgálók – kezében, mert akkor baj van...”
      Tehát, bármilyen kevés, van fény az alagút végén: vannak még az interneten, akik gondolkodnak közös sorsunkról. Anélkül, hogy mindegyik észrevételre reagálnék, egy megjegyzést hadd tegyek. Max Weber (1864–1920), a modern szociológia Karl Marx (1818–1883) és Émile Durkheim (1858–1917) melletti megalapítója egyrészt maga is utal arra, hogy a haszonelvű termelésnek, a spekulációnak a modern kapitalizmushoz képest más formái is vannak – mint ahogy az Ókortól máig, mindig is voltak. Többek között „a kínai mandarin, az ókori római arisztokrata és a modern földbirtokos bírvágyá”-ban öltöttek testet.

Ám ezt a fajta kapzsiságot a nép általában megvetette, ami az újszövetségi Jézus történetében fejeződik ki markánsan.

Másrészt Weber cáfolja azt a széles körben elterjedt hiedelmet, hogy az emberek többségében a szerzésvágy eredendően mindent felülírna. Szerinte épp a pénz tőkeként való működésének következménye lett, hogy Nyugaton erőszakkal, neveléssel kellett kimozdítani a tömegeket tradicionális életmódjukból. Sőt, a mindig is létezett rabszolgaszerzés és –tartás az eredeti tőkefelhalmozás korától vált különösen kegyetlenné – gondolom én –, s lett táptalaja a „természeti népek”, az úgymond lusta feketék, az erőszakkal letelepített nomád cigányok, indiánok, bennszülöttek, mi több az Európában és másutt, minél keletebbre és délebbre élő népekkel szembeni rasszizmusnak. Weber „A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme” című főművében (L’Harmattan, Budapest, 2020, 19–47.o.) többek között azt bizonyítja:

 »az ember nem „természeténél fogva” akar pénzt és még több pénzt keresni, hanem egyszerűen csak élni akar, úgy élni, ahogy megszokta, és annyit keresni, amennyi ehhez szükséges. Mindenütt, ahol a modern kapitalizmus az emberi munka „produktivitásának” a fokozását az intenzitás fokozásával kezdte, a prekapitalista gazdasági munka e vezérmotívumának végtelenül szívós ellenállásába ütközött, és még ma is mindenütt beleütközik, annál inkább, minél „visszamaradottabb” (kapitalista nézőpontból) a munkásság, amelyre rá van utalva.«

Max Webert azért is említem itt, mert a kommentelők között Zsolt Péter szociológus, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense hivatkozott rá. Korábbi csetelésünkre utalva azt írta nyilvános Facebook-oldalamon: »Most én mondanám, hogy erre az iratra inkább személyes és hosszú beszélgetés volna a válaszom. A magam fajta weberiánus cáfolni szokta az olyan típusú állításokat, mint hogy a „tőke gyarapodni akar gyakorlatilag bármilyen áron”. A tőke nem egy mesterséges intelligencia program, ami valóban gyarapodni akarna bármilyen áron és ennek megfelelően szétverne mindent.«
      Az okfejtés további részeit azért mellőzöm – bár az írás végén közlöm azt is –, mert végképp szétfeszítené az itteni kereteket, szétágazóvá tenné, és elviselhetetlenül megnyújtaná amúgy sem rövid értekezésemet. Csupán a „tőke” Zsolt Péter által kifogásolt megszemélyesítésére reflektálok ezen a helyen. Mindenekelőtt azzal, hogy a szövegemben olykor stilisztikai – jóllehet a forma és tartalom dialektikus kapcsolata miatt mindig tartalmi vonatkozású – kérdés, hogy a tőkeérdek, vagy a tőkés érdek, a tőke által szervezett körök, vagy a tőkés körök, a tőkeműködés következtében létrejött csoportok, vagy a tőkés csoportok kifejezést használom.

Az itt felsorolt párosítások esetében az eredeti írásomban a második tagot, tehát a valóságban létező szereplőket említem. Máskor viszont az elvontabb formulát használom, s például a tőke – munka ellentétére utalok, a tőke természetére, a tőke sajátosságára. De vajon akkora hiba ez? Nem gondolom, s erre több okom is van.

Zsolt Péter önnön weberiánus voltára hivatkozott. Vagyis tudatta velünk, hogy a fent említett Max Weber követője. Csakhogy, Weber főművének említett címében – ,,A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme” – a kapitalizmusnak szintén olyan megszemélyesítésével élt, amilyennel a saját írásomban én is bizonyos értelemben létező erőként jelenítettem meg a ,,tőkét”. És akkor nem beszéltem arról, hogy tudományos szövegekben, a maguk helyén, igen gyakori a ,,tőke” ehhez hasonló, legjobb tudomásom szerint Karl Marx és követői által elterjesztett használata. A világért sem szabad összemosnunk, a mindennapos „bírvágyat” a Marx által „A tőké”-ben elemzett, Weber által modernnek nevezett kapitalizmussal! Hiszen az juttatta a világot oda, ahol most van, vagyis a megsemmisülés szélére. Zsolt Péter feltevésével ellentétben, jóllehet épp az ő kifejezésével:

ez a tőke igenis „szétveri” a világot, bár nem mesterséges intelligencia módjára, hanem működésének Marx által feltárt sajátosságai révén.

Már amennyire erre rálátásom van, az egyszerű haszonszerzés és a tőkés profittermelés közötti különbség egy különös jelenség – valamiféle társadalmi mutáció? – révén alakult ki. Max Weber arra mutatott rá, hogy a nyugat-európai protestánsok, s még inkább az Amerikába kezdetben áttelepültek legszélsőségesebbjei, tömegesen azt vallották: a haszonelvűség, a pénz, illetve annak befektethető tőkévé alakítása és gyarapítása már-már vallásos kötelezettség, s erre nevelték a gyerekeiket is. Ez a kapitalizmusnak az a bizonyos weberi szelleme, ami olyanná tette a világunkat az utóbbi bő ötszáz évben, amilyenné az lett.
       Ez az a szellemiség, amit a református valláshoz és kultúrához kötődő, a gyarapodást, s általában is az értékteremtő, részben a tisztes szegénységből mindig felfelé iparkodó családom mindegyik ágánál megtapasztaltam, s ami miatt talán magam is munkamániás, bizonyos értelemben teljesítménykényszeres lettem, bár ezt gyakran kívülről és derűvel is nézve. Távol álljon tőlem, hogy a téma szakértőjének tekintsem magam, de nem érzékelem, hogy ami az eredményt illeti – hangsúlyozom: a végkövetkeztetésről beszélek! –, nagyon nagy különbség lenne Marx és Weber felfogása között.

Természetesen, az előző az anyagi világból indul ki, s hozzá komplex társadalmi-gazdasági levezetést ad, utóbbi kezdőpontja pedig a szellemiség, méghozzá a történelem és a világ egy pontján kialakult felfogás átütő erejű hatása, ami a kapitalizmus rendszerében jutott uralomra, s pusztítja, illetve emeli sosem látott magasságokba az embert — kinek-kinek felfogása szerint.

Ha hibás a gondolatmenetem, vagy az érvelésem, nyilván ezúttal is megtalál, aki helyre tudja tenni. De visszatérve a kiindulóponthoz, vagyis ahhoz, hogy helyénvaló-e a tőke, mint olyan, megszemélyesítése, azt gondolom: igen. Egyrészt, napi tapasztalat, hogy a tőkerendszer igenis az ember fölé nőtt; az egyes ember által befolyásolhatatlan helyzeteket, folyamatokat generál, tehát láthatatlan csatornákon és érzékelhetetlen mechanizmusokon keresztül részben átvette az életünk feletti irányítást. Küzdeni ellene az emberiség elemi érdeke, miként arra az olyan vátesz, mint József Attila is volt, már régen figyelmeztetett.
        „A tőke szennyében gázolunk” – írta „Szocialisták” című versében. A „Munkások”-ban pedig így fogalmazott: „kis, búvó országokra rálehel / a tátott tőke sárga szája”. ,,Tőke és Fasizmus jegyesek / Minden külön értesítés helyett” – hív meg a „Farsangi lakodalom”-ba. Ebből csak az következhet, hogy „–Ejh, döntsd a tőkét, ne siránkozz (…)!” S hogy visszakanyarodjak oda, ahol kezdtem, és hogy ennek az írásnak a címére is utaljak, azt kérdezem az olvasótól: vajon megértheti-e Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc, meg a tőke többi magyarországi vagy Európai Unióbeli helytartója tetteinek mozgatórugóját, a köztük zajló, a hatalomgyakorlás lényegét nem, csupán a stílusát, esetleg itt-ott a módszereit érintő versengése, ha nem figyel az ebben a dolgozatban is felvetett összefüggésekre?#
     CÍMKÉP: Gyurcsány és Orbán kézrázása 2005 nyarán – Ha nem érzékeljük a hátteret, nem érthetjük, mi a mozgatórugója a tőke magyarországi helytartói közötti a hatalomgyakorlás lényegét nem, csupán a stílusát, egyes módszereit érintő, látszólag ádáz versengésnek (Fotó: Huszti István)