Az EU tehetetlenül nézi, hogy egyre több tagországában támogatják az újfasisztákat.

Az Európai Unió elég jól teljesít abban, ami eredeti célkitűzése is volt: hatékonyan védi a tőkeérdekeket. Az úgynevezett felzárkóztatási programjai is erről szólnak, bár a később csatlakozott országok lakossága abban a hitben ringatja magát, hogy a vesztes tömegek lecsúszásának megakadályozása, életkörülményeinek javítása, sőt felemelése a cél. Hogy ez mennyire hiú ábránd, azt a GKI Gazdaságkutató Zrt. február 17-i jelentése is jelzi:

Az országon belüli egyenlőtlenségek drámai módon nőnek. Növekszik a centrum, illetve a félperiféria országainak általános életszínvonala közötti távolság. És nem a félperifériabeliek javára.

Ám még ennél is rosszabb a helyzet az emberi jogok, a sajtószabadság védelme, a múltból feltámadó szélsőséges eszmék elleni fellépés terén. Elég, ha arra gondolunk, hogy a szervezet mennyire képtelen emberségesen kezelni a migráció ügyét, amelynek létrejöttében egyébként hallgatólagosan maga is részt vett, a tagországok pedig a NATO révén tevőlegesen is. De ugyanilyen tehetetlen, mikor a kelet-európai munkavállalók jogait kellene védeni, vagy ha az európai prostitúcióiparban gyakorlatilag rabszolgaként dolgozó nők és gyerekek – köztük a legnagyobb számban magyar nemzetiségűek – kizsákmányolása ellen kellene intézkedni, mint az az ECPAT és a Hintalovon Alapítvány legfrissebb országjelentéséből is kiviláglik. Ez nem az első vészjelzés, de láthatóan minden hiába.

Ahogyan a fentiekkel, úgy a fasisztoid, a neonáci nézetek terjedésével sem tud mit kezdeni az országok vezetőinek hatalmi-vagyoni érdekei miatt, s talán a nemzeti és nemzetközi tőketulajdonosok akaratával az egyfajta államalakulatként béna kacsa szerepre kárhoztatott unió. Gondoljunk csak a magyarországi kitörésnapi megemlékezésekre, vagy a minapi hírre, mely szerint Németországban már megint meg kell tisztítani Hitler követőitől a fegyveres szervezeteket! E jelenségek között a Baltikumban, illetve Oroszországban nagy visszhangot keltett, hogy február 18-án Lettország külügyminisztere, Edgars Rinkevics Twitter-üzenetében tette közzé:

Vlagyimir Szolovjovot, az orosz állami televízió és rádió közéleti vitaműsorainak újságíróját rátette a nem kívánatos személyek listájára.

A hasonló döntéseknek se vége, se hossza a posztszovjet térségben. Egyre-másra vegzálnak oroszországi újságírókat – s akkor most másokat ne említsünk – az Európai Unióhoz tartozó Észtországban, Lettországban, Litvániában, Lengyelországban, vagyis a Moszkva elleni nyugati felvonulás frontországaiban. Ám nem azért, mert mondjuk, kémtevékenységgel vádolnák őket. Csupán az az oka a varsói, a tallinni, a rigai, a vilniusi intézkedéseknek, melyek közé az oroszországi tévéadások blokkolása is tartozik, hogy meggátolják egyrészt a Baltikumban élő jelentős orosz kisebbség tájékozódását, másrészt ne kerüljenek az éterbe azok a hírek, amelyek például a lengyelországi állapokat nem a varsói kormány szemüvegén, hanem a moszkvaién keresztül mutatják be.

És akkor még nem említettem Ukrajnát, ahol a nemzetépítés lázában nem csupán az oroszországi tévéadásokat, a klasszikus orosz-ukrán írók orosz nyelvű műveit, nem csak az oroszul készült filmeket és mesekönyveket tiltották be, de a múlt héten egyszerre három olyan kijevi tévécsatornát száműztek az éterből, amelyek az ukrajnai állapotokat ukránul is bírálták.

Ugye az megvan, hogy Ukrajna élvezi az Európai Unió, s persze még inkább a NATO, vagyis e két, az úgynevezett nyugati értékek védelmére létrejött szervezet támogatását? Ehhez képest egyre nyilvánvalóbb, hogy ez az értékrend csak addig fontos, amíg az nem akadályozza a kőkemény gazdasági érdekek érvényesítését. Ha igen, akkor szőnyeg alá vele! Nem mellesleg ebben is az Egyesült Államok járt az élen, amikor a nyugati államokat a Russia Today többek között angol nyelvű, jórészt amerikai műsorvezetőkkel és riporterekkel – köztük a CNN amerikai neoliberális hírtelevízió nemrég elhunyt sztárjával, Lary Kinggel – dolgozó orosz tévécsatorna bojkottálására szólított fel.

Nyilván a médiaszabadság kiteljesítése érdekében… S védték ezt a szabadságot olyan sikeresen, hogy a magyarországi szolgáltató úgy törölte kínálatából az általam külön csomagban megvásárolt Russia Today-t, hogy arról még csak nem is értesített. A Facebook, a Twitter önkényes fellépései magában az USA-ban, vagy most Ausztráliában is jelzik, hogy ha nyomósabb okok – értsd a tőke céljai – merülnek fel, mindig az elvek húzzák a rövidebbet. Ezért hangsúlyozom újabban:

ma már nem elég a sajtószabadságért küzdeni, hanem az információáramlás szabadságának követelését kell zászlóra tűzni!

Mindennek alapján a jövőbeni médiatörténészek akár a kettős mérce korának is nevezhetik a 2008-as pénzügyi világválsággal kezdődött időszakot. Visszatekinthetnénk az első, vagy a második iraki háború időszakára, vagy még korábbra is, de benyomásom szerint a mai nemzetközi médiahelyzet fonákságai, ellentmondásai a 2008-as gazdasági krízisre vezethetők vissza. A nyugati vezető körök ennek hatására hagyták és hagyják figyelmen kívül immár a nyilvánosság előtt sem palástolva a sajtószabadsággal kapcsolatos nemes eszméket, jóllehet ezt ellenpropagandával fedezik el. Például a mostani amerikai, francia, hollandiai, németországi, spanyolországi zavargásoknak az interneten fellelhető képekhez képest visszafogott bemutatásával szemben a belarussziai, az oroszországi megmozdulások körülményeinek tálalásával.

De kérdezem, mikor hallott utoljára az olvasó Julian Assange vagy Edward Snowden ügyéről? A szólás- és információszabadság nyugati harcosaiért nem kellene szólnia a harangnak? A február 18-án letartóztatott Pablo Hasél spanyol rapper ügyéről is csak annyit annyit mondott be a „világhírű magyar rádió” az általam hallott hírében, hogy azért kell bűnhődnie, mert az uralkodóházat illette obszcén szövegekkel. Ám arról hallgatott a híríró, hogy a korábbi uralkodó hatalmas csúszópénzeket tett zsebre, s a felelősségre vonás elől külföldre szöktették. De bezzeg Putyin és környezete! Amivel természetesen nem felmentést akarok adni a moszkvaiaknak bármi alól, ha rászolgáltak, csupán a kettős mérce tarthatatlan voltára figyelmeztetek.    

Nézetem szerint ennek hátterében végső soron az áll, hogy a nyugati tőke – a kilencvenes években kezdődött közép-európai piac- és olcsó munkaerő-szerzési nyomulása után – még keletebbre tekint, hogy pótlólagos erőforrásokkal ellensúlyozza a feltörekvő ázsiai országok, elsősorban Kína gazdasági előretörését. A posztszovjet államokat vették célba. A kisebb országok mellett elsősorban Ukrajnát, ahol Washington – a nácibarát banderisták utódaira támaszkodva – a 2014-es februári puccsal juttatta hatalomra az egyik oligarchát, az Oroszországban is csokoládégyárat tulajdonolt (tulajdonló?) Petro Porosenkot.

Rendszerét, amely sok tekintetben magán viseli a fasizmus jegyeit, Volodimir Zelenszkij örökölte meg. A mostani államfő sikeres komikusként és a producerként szintén jól keresett a korábbi oroszországi üzletein. Mi több, még 2014-ben is az ukrán nacionalista különítményeseknek a Donyec-medencében ellenállók körében tett hitet amellett, hogy az orosz az anyanyelve. Nem mellesleg mindketten zsidónak vallják magukat! Zelenszkij éppenséggel a közelmúltban mondta el, hogy a II. világháború alatt a banderisták hat felmenőjét temették el élve. De ez sem akadályozza őt abban, hogy a megfelelő alkalommal a banderisták köszöntését használja. Úgy mintha a mai Magyarországon Szálasi-üdvözlettel lépne a tömeg elé valaki... 

Közép- és Kelet-Európa, főleg Ukrajna szabad prédává tétele után a fő cél persze a szocializmus előnyeit és hátrányait őrző Belarusz fellazítása, s ezzel párhuzamosan Oroszországé, ahol mostanság dől el, hogy az oligarchikus kapitalizmus párosítható-e a gondoskodó, patrióta, mások szerint nagyorosz, szociális állam ethoszával Putyin elgondolása szerint. Hogy ez ne következzék be, nagy belső erők szövetkeznek ellene. A terv valóra váltását kívûlről most éppen egy olyan kalandorra, Alekszej Navalnijra támaszkodva akadályozzák a nyugati erők, akiről a szovjet disszidens nyugatosok nagy tekintélyű, 2014-ben elhunyt politikusa, közírója, Valerija Novodvorszkaja, álmodozó liberálisként maga sem látva át igazán a helyzetet, azt mondta: „Egy dolog, hogy Putyin ellen küzdünk, de a szélsőségesen nacionalista Navalnij által kínált út az országot a fasizmusba taszítja”. Ilyen viszonyok közepette dobta be a lett külügyminiszter, hogy a persona non grata listára tette a putyini politikát teljes mellszélességgel támogató, oroszországi sztár műsorvezetőt, Vlagyimir Szolovjovot. Ha oda, hát oda! Csakhogy az indoklás szerint:

„Lettország számára elfogadhatatlan a nácizmus dicsőítésének bármilyen formája.”

Mit ne mondjak, ez aztán a cinizmus csimborasszója! Először is, az indoklás alapja egy oroszországi kommunista parlamenti képviselő szövegösszefüggésből kiragadott megszólalása. Másodszor, Szolovjov épphogy Navalnijt bírálta, amikor Hitler nevét szóba hozta. Harmadszor, s talán ez a legfőbb, hogy Szolovjov, a vallását gyakorló, megvallottan zsidó műsorvezető soha nem mulasztja el, hogy a lehető legélesebben vitába szálljon bárkivel, aki csak egy apró gesztust akarna tenni a múltbeli és jelenlegi fasisztáknak vagy náciknak. Lehet őt putyinistának nevezni, nagyorosz nacionalistának, de a Führert heroizáló kifejezéssel csak az illeti, aki saját tisztátalanságával akarja bemocskolni az ellenfelét!

Szolovjovnak a vasárnaptól csütörtökig minden este sugárzott, az oroszországi, ukrajnai, amerikai, németországi stb. résztvevők gondolkodásmódját, értékrendjét tekintve gyakran egymással szöges ellentétben lévő résztvevőkkel zajló közéleti műsorait évek óta figyelemmel kísérem. (Bizony, az orosz állami televízió adásaiban! – ha érti az olvasó a célzást. Ha pedig nem, akkor, kérem, ugorjon neki ismét az előző mondatnak!) Ha van valaki, akit harcos antifasisztának tekinthetünk, az ő, aki egy ízben még egy lengyel újságírót is kivezettetett a stúdióból a zsidók elleni pogromokat igazolni akaró megnyilatkozásai miatt. Abból a Lettországból való kitiltása, amely 2020-ban nem támogatta a nácizmus dicsőítése elleni ENSZ-határozatot, minimum „ostobaság”, amiként azt Marija Zaharova, az orosz külügyminisztérium szóvivője értékelte, hozzátéve:

„láthatóan Rinkevicsnek nincs lehetősége az eredeti forrást megtekinteni mielőtt ahhoz kommentárt fűzne, minthogy országában blokkolták az orosz állami televíziós adásokat. (…) Ha pedig a nácizmus elleni harcba akarnak kezdeni, akkor itt az ideje megszakítani a kapcsolatokat a barna pestist dicsőítő saját Lettországbeli polgártársaikkal.”

A baltikumi országokban, elsősorban Lettországban, no meg Ukrajnában mára állami tisztelet övezi a náci német hadsereg oldalán harcolókat. A különféle ünnepeken egykori egyenruháikban, korabeli és újabb jelvényeikkel, kitüntetéseikkel a mellükön feszítenek a veteránok s együtt koszorúznak az állami és városi vezetőkkel. A fekete, meg barna mundérba öltözött fiatalabbak több ezres tömegei pedig rendszeresen tartanak fáklyás felvonulásokat. Harsognak a valamikori köszöntések, lendülnek a karok. Ám ezekhez sem Brüsszelnek, sem Washingtonnak nincs szava.

S hogy miért nincs? A magyarázatot a múlt adja meg. Amikor bekerítve érzi magát a tőke, amelynek lételeme a folytonos növekedés, akkor letéteményesei, haszonélvezői bármilyen szennyes erővel készek összefogni. Az I. világháború utáni válságból kiutat keresve az amerikai autógyáros Henry Ford, a holland–angol Shell olajtársaság elnöke Henry Detering, a német Alfried Krupp gyáriparos, a Mercedes-Benz, a nagy német bankházak vezetői, a francia, olasz és japán pénzvilág moguljai, a német textilipar, a vegyipar ma ismert óriásainak tulajdonosai mind hozzájárultak Hitler hatalomra jutásához, s hatalmának megszilárdításához. Az IBM 1938-tól közreműködött a németországi zsidók nyilvántartásában, értéktárgyaik begyűjtésében, s mindez a svájci bankokon keresztül tisztára mosva szolgálta a fegyvervásárlást. Svédország átengedte vasútját a náciknak Norvégia lerohanása érdekében, majd vasérccel, gördülőcsapággyal, járművekkel járult hozzá Hitler háborújához. És ez csak a jéghegy csúcsa.

Mindenesetre ebből is érzékelhető, hogy a tőkés érdekeknek milyen szerepük volt az 1938. szeptember 29-i müncheni egyezmény létrejöttében. Ebben Neville Chamberlain brit miniszterelnök, Édouard Daladier francia kormányfő, s persze Adolf Hitler német kancellár szövetségese, Benito Mussolini olasz vezető tudomásul vette Ausztria bekebelezését. A náci állam Bécsből jelentős pénzforrásokhoz és aranyhoz jutott. A szovjetvezetésnek azt az indítványát, hogy Washington, Párizs és London együtt tiltakozzék, elutasították. Azzal érveltek: ez az európai béke záloga. Ami ennél is fontosabb:

a nyugati demokráciák két letéteményese, a brit és a francia kormány áldását adta arra, hogy Csehszlovákia engedje át a Szudéta-vidéket Németországnak.

Az egyezmény nyitánya volt Csehszlovákia feldarabolásának, Csehország náci Német Birodalom által történő bekebelezésének, a szlovák fasiszta állam megteremtésének, s annak, hogy a cseh területekből a németekkel együttműködő fasisztoid lengyel állam is kapjon két kisebb részt. Hozzá a diplomáciai csatornákon lebegtetett ígéret: amennyiben Lengyelország részt vesz egy jövőbeni, a Szovjetunió elleni háborúban, akkor hozzájuthat jelentős ukrajnai területekhez. A varsói vezetés ezért is utasította el azt a moszkvai indítványt, hogy engedjenek át szovjet csapatokat a lengyel területeken annak a szerződésnek az értelmében, amely szerint Franciaországgal együtt a Szovjetunió garantálja Csehszlovákia függetlenségét egy esetleges német támadás esetére. Románia pedig, amelyen keresztül szintén oda lehetett volna jutni, akkor már Hitler feltétlen szövetségesének számított.

Minden józan meggondolást felülírt a nyugati vezetőknek az a meggyőződése, hogy ha kelet felé szabad utat engednek a német törekvéseknek, akkor megszabadulnak a kommunista párt, és annak diktatórikus vezetője által irányított Szovjetuniótól, s előbb-utóbb az ország gazdag forrásaiból is részesülhetnek. Ezért egyeztek ki a mindenekelőtt a zsidók kiirtását, illetve a keleti szlávok lényegében rabszolgává tételét a Mein Kampfban (1925) és a nyilvános beszédekben, illetve szűkebb körben rendszeresen hangoztató, Ausztriában már 1938-ban koncentrációs tábor építésébe kezdett Adolf Hitlerrel. Azt is elnézték neki, hogy országában akkorra már lerombolta a demokrácia minden intézményét, és nyílt terrort vezetett be. A folyamat ahhoz hasonló volt, mint aminek most vagyunk részesei: a tőke kelet felé akart, s akar terjeszkedni. Amikor az úgynevezett nyugati értékrendet sutba dobják, amint az most egyre leplezetlenebbül történik, érdemes felidézni Max Horkheimer mondatát, ami az egyik Krausz Tamás történésszel készült interjú címe is lett „A népirtástól a történelemhamisításig” című, 2019-ben megjelent kötetben: „Aki a kapitalizmusról nem akar beszélni, hallgasson a fasizmusról”.#

CÍMKÉP: A lettországi Riga központjában minden év május 16-án összegyűlnek Waffen SS lett légiójának még élő tagjai és híveik, a nacionalista pártok képviselői. A rendszeresen elvégzett közvélemény-kutatások szerint a társadalom valamivel több, mint fele úgy véli, hogy rászolgáltak a tiszteletre