A 2010-es kormányváltás után felszámolták a gyerekszegénységgel foglalkozó akadémiai programirodát.
A társadalom legszegényebb 30 százaléka neveli a magyar gyerekek több mint felét – idézte a Népszava 2019. október 4-i összefoglalója Bass László és Darvas Ágnes szerkesztőpárost. Az ígért sokkal jobb létből mára tehát ez lett.
Mintha amnéziában szenvednénk, amikor más országokat ostorozunk, ahelyett, hogy először itt néznénk körbe.
Ukrajnában közemberek, köztük hétköznapi ismerőseim vonal alatt élő ismerősei tömegesen osztanak meg ilyen szövegeket:
A rendőröknek biztosra kell menniük, de nem kegyetlenkedhetnek öncélúan – állítják a szakértők világszerte.
„Ezért, ha a zsaruk a nyakadra hágnak, / az urak előtt a ne fogd be a pofádat” – mondja François Villon híres versében, Faludy György fordításában. Vagyis a módszer nem egészen mai keletű. És Magyarországon sem. A Facebookon az egyik ismerősöm megosztotta a fenti, 2002. július 4-én készült fotót, amin a szavazatok újraszámlálását követelő demonstráción Budaházy Györgyöt, a radikális jobboldali politikust három rendőr teperi le. A már az aszfalton fekvő tüntető feje oldalra fordulva, az egyik rendőr a nyakán, vagy inkább a fején térdel. Ismerősöm kommentárja:
Az esetleges üzleti érdekek, az újságírók félelme a megbélyegzéstől értékrendi válsághoz és bizalomvesztéshez vezetnek.
Az Index-ügy sokféle szempontból mozgatta meg a közélet iránt érdeklődőket. Holott eredetileg én is azt gondoltam: nem írok a szerkesztőség és a kiadói jogokat gyakorlók, a pénzügyeket kézben tartók közötti konfliktusról, mert nem ismerem a belső viszonyokat. Az is visszatartott, hogy kívülről úgy látszik, mintha a Blog.hu, amelynek szerverén a Bekiáltás mellett vagy ezer másik internetes napló is megjelenik, az Index része lenne. Pedig nem, amint előző jegyzetemben vázoltam. Ehhez képest ez a harmadik cikkem, amit annak nyomán írok, hogy a szerkesztőség tagjainak többsége a múlt hét végén bejelentette: olyannyira veszélyben érzik újságírói függetlenségüket, hogy felmondanak.
Most épp a „Bűnbakká lettek az indexesek” című jegyzetem egyik kitétele és az indexesek felfogása közötti ellentmondásra figyelmeztetett a levelét a fölöttébb provokatív „al Dajjal” néven jegyző, az Antikrisztushoz hasonló iszlám eszkatológiai alak képében vitézkedő troll írásomból ezt a részletet olvasta a fejemre:
A társadalom egészének évtizedes mulasztásait olvassák rá a lázadó újságírókra a megmondó emberek.
Kardos Gábor nem siratja az Indexet. A július 26-án, vasárnap, 11:50-kor az Azonnali.hu-ra került jegyzetében meg is indokolja, hogy miért. Szót sem érdemelne, ám éjfélig ezernégyszázan tetszikelték. Én is sorban kaptam az üzeneteket, hogy olvassam el a több ismerősöm által kiválónak minősített írást. Követtem a tanácsot, bár ne tettem volna. Ugyanis a cikk tetszési mutatója és a hozzám eljutott kommentek számomra egyaránt azt jelezték:
Az újságírók a nyugatiak szemébe vágják, mihez asszisztálnak Magyarországon, miközben őket is kihasználják.
Hírek szerint gyakorlatilag a teljes szerkesztőség felmondott a legolvasottabb magyar hírportál, az Index szerkesztőségében. Az újságírók az ellen tiltakoznak, hogy annyi médiumhoz hasonlóan az eddig független, bár a kormánypárti tulajdonosok által ellenőrzött hirdetésszervező cégen keresztül egyre inkább pórázon tartott szerkesztőséget is bedarálja a Fidesz. Van, aki helyteleníti az internetes lapnál dolgozók döntő többségének lépését. Szerintük a helyükön maradva ellen kellett volna állniuk. Én viszont azt kérdezem:
Addig nincs veszélyben Orbán Viktor hatalma, amíg sokan gondolják, hogy egy műsorvezető a kihívója lehet.
Mintha a mai magyarországi ellenzéki politikusok és tömegek nem ismernék a pártpolitizálás ábécéjét. Elég csak bekapcsolódni a Klubrádió „Megbeszéljük…” műsorának szinte bármelyik adásába. Ebben éveken át ilyen témákat vitattak, s vitatnak ma is a kormányzókkal szemben álló hivatásos – rossz nyelvek szerint a megélhetési – politikusok részvételével:
Csak nem arra vár a kormányfő, hogy a feszültségek nyílt összetűzésekhez vezessenek?
A cím ne tévessze meg az olvasót! Nem a Marlene Dietrich előadásában híressé vált dalról, a „Sag mir, wo die Blumen sind”-ről szeretnék itt értekezni. Ráadásul azt gondolom: ha nem természeti katasztrófa következményeinek felszámolására kell kirendelni őket, békeidőben a laktanyákban van a helyük a katonáknak, Ám jellemző, hogy a mai, július 9-ei, budapesti körutam vége felé mégis az említett dalnak a címben idézett sora jutott eszembe. Ekkor már a sokadik tömegközlekedési járművön tapasztaltam, hogy az utasok legalább fele nem visel maszkot. Ha visel, akkor is az álla alá tolva, vagy csak a száját takarva hordja.
De szinte meg is riadtam saját, a katonákat felidéző gondolatomtól. Hogy juthattak eszembe? Hiszen márciusban még ilyen címekkel adtam közre jegyzeteket a Bekiáltás blogban: „Orbán teljhatalmat akar”, „Lopakodó államcsíny”, „Fegyveres katonák! Laktanyákba!” És így tovább. Ezekben a cikkekben többek között azt írtam:
A DK politikusának videoklipje fércmunka, miközben persze, nem ez az egyetlen baj az ellenzéki megszólalásokkal.
»MOST FIGYELJ! 3 PERCBEN ELMONDOM MILYEN „FONTOS” DOLGOKRA KÖLTÖTT AZ ORBÁN-KORMÁNY A VÍRUS-JÁRVÁNY ALATT! A veszélyhelyzetet kihasználva bőven jutott közpénz a haveroknak« – olvasom Kálmán Olga, a „pártatlan” műsorvezetőből egyik napról a másikra a Demokratikus Koalíció (DK) elnökségi tagjává avanzsált politikus hivatalos oldalán a július 4-ei, vesszőhiányos videó-ajánlót. Nem ér meglepetés. Ő is elmondja, amit már ezerszer hallottunk más ellenzéki pártok képviselőitől. Többek között azt, hogy
Putyinnal ellentétben Orbán saját múltját sem vállalja föl, s ezzel frusztrálttá teszi az országot.
Napok óta ömlik az előítéletek által mérgezett posztok tömege a hét közepén lezárult orosz alkotmánymódosítással kapcsolatban. Közösségi oldalán az ismert agrárközgazdász – anélkül, hogy eszébe jutna, ugyanezt Magyarországról általában is írhatná, s anélkül, hogy felderengene neki, hogy egy száznyolcvannál is több nemzetiségből álló országot azonosít kizárólag az oroszokkal – így okítja követőinek táborát:
