Nem látom azt a médiát, amely újságírói szakmai alapon működne, és nem csak az ukrajnai háború kapcsán.

Váratlanul keretezték be a hétfőmet, vagyis 2023. január 2-át, Allen Ginsberg sorai azt követően, hogy az előző napon, s a mai nap reggelén hol elismerő, hol értetlenkedő, hol kifejezetten ellenséges hozzászólásokat váltottam ki az internet különféle zugaiban „A háború civil áldozatai” című összefoglalómmal. Természetesen – bár ha meggondolom, hogy vagy ötven háború folyik most is a világban, akkor ez a „természetesen” maga a cinizmus –, az ukrajnai háborúról írtam. A cikkben arra próbáltam ráébreszteni a nyugati sajtó kiegyensúlyozott, tényszerű tájékoztatási gyakorlatáról még mindig áradozókat, hogy

az ukrán hadsereg is mér csapásokat lakóházakra, transzformátor-állomásokra, víztornyokra, kórházakra; ezek következtében a donyeci oldalon is halnak meg emberek, nem csak a Kijevin – mi több, minthogy a keleteiket lassan kilenc éve (!) ágyúzzák, ott jóval több a polgári halott és sebesült, köztük a gyerek, ám a nyugati sajtó, s ennek nyomán a közvélemény csak az oroszokat marasztalja el hasonlókért.

Azért a legtöbben mintha megértették volna, hogy nem a háborús agresszió mellett álltam ki a cikkben. De igazán csak PéZsé (alias Zsolt Péter) hozzászólása érintette a lényeget. Történetesen azt, hogy időről időre a média pontatlan, sőt szándékos félretájékoztatásai is kihoznak a sodromból, nem csak magának a háborúnak a ténye. Ilyenkor aztán példákkal próbálom felpiszkálni az ifjabb kollégák lelkiismeretét. Mondhatni háborúban állok a háborús sajtóval, hogy figyelmeztessem a közönséget is: szelektált hírekkel mossák át az agyát.

Erőlködéseimhez kaptam váratlan megerősítést a fent említett Ginsbergtől, a huszadik század egyik legbefolyásosabb amerikai költőjétől, akinek nemrég megjelent kötetére támaszkodva már írtam egy jegyzetet a Bekiáltásban. Az ő könyvét nyitottam ki a nap végén, az „Esszék” című fejezetnél, ahol mindjárt az első írásban azt olvashattam:

„A szemlélődő egyén elnyomása teljes. A rendelkezésünkre álló, cselekedeteink alapjául szolgáló történelmi adatokat tömegkommunikációs rendszerek táplálják értelmünkbe. (…) Merthogy a tömegkommunikációs rendszerek csak a valóság hivatalosan elfogadott szintjein képesek kommunikálni, senki nem tudhatja, meddig terjed ki a titkos tudatalatti élet. (…) A köznépet alkotó egyének azonban megtagadják az intuíciót, mert a tömegkommunikáció sztereotípiái alakítják legyengült észlelésüket.” (Nélkülözhetetlen Ginsberg, Európa, Budapest, 2022, 177.o.)

A részlet a „szemlélődő egyén elnyomása” ellen fogalmazott manifesztumból származik, s egy önmagában is szimbolikus napon, 1959. július 4-én, tehát az amerikai függetlenség ünnepén keletkezett. Dacára az idő- és térbeli távolságnak, no meg az apropónak, mi másért, ha nem ezért, a gondolkodás médiapropagandával való elnyomása elleni tiltakozásért írtam magam is 2023 első napján az említett, „A háború civil áldozatai” című cikkemet?!

Persze PéZsé, aki szociálpszichológusként kutatja és egyetemen tanítja a médiával kapcsolatos jelenségeket, a Facebookon helyesen mutatott rá az ukrajnai háborúval foglalkozó írásomban alkalmazott módszerben – a két fél kölcsönösen polgári célpontokat ágyúzó magatartásának szembeállításában – rejlő csapdára. Mint megjegyezte: »A médiatorzítások egyik forrása mindig is a kiegyensúlyozás volt, és egy bizonyos szemüveggel nézve a világot mindig találunk ürügyet arra, hogy még inkább „kiegyensúlyozzunk”.« Válaszomban visszaigazoltam aggályát, megerősítve, hogy

»Amikor az összeállítást készítettem, bennem is felvetődött a kiegyensúlyozás csapdájának kérdése. ,,Csupán” az a gond, hogy nem látom azt a médiát, amely újságírói szakmai alapon működne, nem csak az ukrajnai háború kapcsán. A saját szakcikkeimben, könyveimben szereplő befolyásolási szempontokra épülő médiarendszer már sajtótörténet. S a jövőbe vetett reményemen alapult némi naivitást is a rovásomra kell írnom ezzel kapcsolatban.«

Itt és most nem taglalom a párbeszédünknek a háborúban érintett hatalmak magatartásával, az oroszoknak, az általam vélt saját szempontjukból, megítélésem szerint kilenc éve pocsék, nemzetközi kommunikációjával kapcsolatos részeit. A csetelésnek csak azt a vonulatát érintem, amelyben – ahogy vitapartnerem fogalmazott – az újságíró-értékekről volt szó. Ő, minden kritikája ellenére, még látni véli a fényt az alagút végén. Úgy gondolja, nem veszett ki egészen a szakmából az etikus gondolkodás. Szerintem viszont, mint az előző kiemelésben is jeleztem, mindent át kell értékelnünk, amit a média szerepéről gondoltunk vagy írtunk korábban.

Az említett írásaimban, könyveimben, főleg a „Press & pr” 2005-ös kiadásának 100. oldalán található táblázatban és magyarázataiban a szándékos közvélemény- és piacbefolyásolási formákhoz két nagy csoportot, a nyílt meggyőzést és a rejtett megtévesztést rendeltem. Ezek közül a nyílt befolyásoláshoz, azaz a meggyőzéshez ilyen ismérveket csatoltam a 103. oldalon:

Kérdezem az olvasót, vitatkozhat-e érdemben az a közönség az ukrajnai háborúról, amely számára – az Európai Unió bizottsági döntése, illetve a nagy amerikai internetes platformok tőkés tulajdonosainak, vezetőinek intézkedése alapján – nagyrészt hozzáférhetetlenné tették vagy erősen megnehezítették akár orosz, akár más nyelveken a szűrés nélküli moszkvai információkhoz való hozzáférést? Kialakíthat-e érdemi képet az ukrajnai helyzetről az a személy, aki a szomszédságában zajlott polgárháborúról nyolc éven át (!) nem olvashatott, hallhatott egyetlen érdemi hírt sem, tíz hónapja viszont dézsából öntik rá az egyoldalú közléseket?

Ezen túlmenően pedig vajon alkalmas-e a köz ügyeiben való érdemi állásfoglalásra az az egyén, akinek a társadalom minden más kérdésében is hasonló módon adagolják az információkat – Ginsberg 1959-es észrevétele szerint – a tömegkommunikáció sztereotípiái révén alakítják a mára legyengült észlelését? Polgárnak nevezhető-e még az az illető, akinek szellemi és érzelmi manipulálása szinte teljessé vált a médiarendszer, közte az atomizált, bármilyen témában hitalapú közösségek buborékjait létrehozó internet révén?
Szeretnék optimista lenni, de úgy érzem, hogy e nap estéjén oda érkeztem vissza Allen Ginsberggel, ahonnan reggel elindultam…#

CÍMKÉP: Allen Ginsberg 1959 júniusában egy San Franciscó-i könyvesboltban olvassa Jack Kerouac munkáját – „A szemlélődő egyén elnyomása teljes. (…) A köznépet alkotó egyének azonban megtagadják az intuíciót, mert a tömegkommunikáció sztereotípiái alakítják legyengült észlelésüket” (Fotó: Joe Rosenthal / The Chronicle)