Nem mutatja magát vele szemben határozott akaratú és szervezőkészségű magyarországi vezető.
Olvasta, vagy nem olvasta Orbán Viktor „Az ember tragédiájá”-t, mindenesetre ösztönösen vagy tudatosan, de bizonyára érti Madách Imre üzenetét a színpadi mű londoni részéből:
A magyar újságírók, ritka kivételtől eltekintve, a nyugati sajtó egyoldalú híradásait veszik át.
Szolidárisak vagyunk az elrabolt belarusz újságíróval! – írja Somfai Péter újságíró kollégám a Facebookon. Egyébként a nevemben is, minthogy a Magyar Újságíró Szövetség, amelynek több mint ötven éve tagja vagyok, nyilatkozatára hivatkozik. És tényleg, a MÚOSZ május 26-án közleményt tett közzé, miszerint „Raman azonnali szabadon bocsátására szólítunk fel, akinek egyetlen bűne, hogy élt a véleménynyilvánítás szabadságával”. Csakhogy
Már van, aki a Rigában játszó belarusz jégkorongozók túszul ejtését követeli.
A választói tömeg kegyének keresése egyre meghökkentőbb gesztusokra ragadtatja a politikusokat. Minthogy a populizmus kifizetődő, a szimbolikus politizálás felülírja az értelmes érvelést. A hazai közéletet hovatovább az olyan mozzanatok uralják, mint Jakab Péter krumpliszsákos jelenete az országgyűlésben, Orbán Viktor várbeli sétája a pörköltszaftos zakóban vagy Karácsony Gergely falevél-gereblyézése a közparkban egy fotó erejéig. A sor végtelen. Mindegyik esetben az a közös, hogy
A mostaninál keményebb diktatúra is benne van a pakliban – derül ki az szokásosnál hosszabb írásomból.
Az orbáni kormányzási gyakorlattal szemben álló értelmiségi és pártkörökben élénk, olykor elkeseredett viták folynak arról, hogy mit tegyen a parlamenti ellenzék a 2022-es, esetleges ellenzéki választási győzelem után. Miként lehetne parlamenti úton kiiktatni az elmúlt évtizedben létrehozott, az autoriter kormányzást lehetővé tett jogszabályokat? Hogyan lehetne törvényesen megszabadulni az egyoldalúan megválasztott, illetve kinevezett közjogi tisztségviselőktől? Vissza lehet-e venni a gyakran a családtagoknak, a haveri körnek szétosztogatott állami vagyont? Kis János filozófus a Hvg.hu-n, május 20-án[1] ezeket a kérdéseket tette fel:
Saját zsákmányaként kezelte filmszövegemet az egykor szebb napokat látott újság tollforgatója.
A magamfajtának megdobogtatja a szívét, ha sorait kinyomtatva látja. Igazán nem panaszkodhatom, hiszen sok ezerszer volt részem ebben az élményben. Egyetlen esetben azonban üröm kerül az örömbe. Akkor, amikor
A profit egy részét nekik köszönhetik, mégis megvonják tőlük a védekezés lehetőségét.
Megosztottam a Facebook-oldalamon azt a cikket, mely szerint „Gyógyszeripari lobbisták százai dolgoznak azon, hogy ne juthasson mindenki vakcinához”. Arról van szó, hogy a nyugati világban hatalmas erők mozdultak meg azért, nehogy szabadalommentessé, s így lényegesen olcsóbbá, a szegényebb országokban is gyárthatóvá váljanak a Covid-19 vírus elleni készítmények. Ismerősöm látszólag krokodilkönnyeket hullatva kommentelte a közlést:
Erősödött a rubel, mikor híre ment, hogy az orosz katonák visszatérnek laktanyáikba.
Borúra derű. Tegnap még arról írtam, hogy az orosz államfő felvette a Joe Biden amerikai elnök által a világnak odadobott kesztyűt. Persze, nem volt ez fenyegetés, inkább figyelmeztetés: eddig, és ne tovább. Mindenesetre, április 21-én, a szövetségi gyűlésen Vlagyimir Putyin a kérlelhetetlen énjét is megmutatta azoknak, akik az elmúlt hónapokban a személyét és országát támadták azzal összefüggésben, hogy a washingtoni kormány akarja meghatározni az események menetét Oroszországban is, s persze a világ más részein, s ehhez mozgósítja a NATO tagállamokat. Annyira nem vagyok naiv, hogy azt gondoljam:
Az orosz államfő felvette a Biden által a világnak odadobott kesztyűt.
„Isten ments, hogy provokáljanak bennünket!” – foglalta össze az orosz állami tévé műsorvezetője Vlagyimir Putyin külföldnek szóló üzenetét, közvetlenül az államfő megnyilatkozása után. Az elnök április 21-én a „szövetségi gyűlés”, azaz politikusok, közéleti szereplők, fegyveres testületi és egyházi vezetők, a tudományos élet, az egészségügy, az oktatás, a művészeti, a sportélet kiválóságai előtt tartotta szokásos, az orosz állam előtt álló nagyléptű feladatokkal kapcsolatos beszédét. A szónoklat nagy részét a polgárok szociális, a vállalkozások helyzetének javításával, a vidéki régiók, az infrastruktúra, a turizmus (közte a külföldi turisták beutazásának elektronikus vízumkiadással kapcsolatos ösztönzése) fejlesztésével kapcsolatos tervek, kedvezmények, támogatások ismertetése tette ki. A bel- és külföldnek egyaránt szóló első fontos kijelentés:
1944-ben nem handabandáztak a rendszerváltás ígéretével a demokratikus pártok.
Senki nem beszélt rendszerváltásról 1944 decemberében. Minthogy nem is arra készültek. „Csupán” azért fogtak össze Szegeden a demokratikus pártok, hogy bűneik miatt eltakarítják az ország vezetésére méltatlannak bizonyult politikai erőket és a köréjük szerveződött banditákat. Olyannyira nem kábították rendszerváltással az embereket, hogy akkor még a Vörös Hadsereg frontparancsnokságának felhívása is arról biztosította Magyarország polgárait:
Azzal ámítanak: ha megígérik, hogy ők kevesebbet lopnak a közösből, akkor a nép is boldog lesz.
Hallgatom Elek Istvánt – az 1980-as években a József Attila Kör vezetőségi tagját, több vidéki lap szerkesztőjét, a magyar Demokrata Fórum alapító tagját, előbb e párt, majd a Fidesz országgyűlési képviselőjét, 2002 és 2004 között a Heti Válasz főszerkesztőjét, 2009-ben a Lehet Más a Politika egyik alapítóját – a Reggeli Gyorsban. (Klubrádió, 2021.04.13. 9:35–9:50, a címkép jobb oldalán.) Nem először adja elő, hogy
