Az nagyon nincs rendben, ha névtelen és arctalan figurák sarat, sőt trágyát hordanak be valamely blogtérbe.

A szólás szabadsága megilleti-e a kommentelőt?– címmel írt jegyzetet Zöldi László a minap, a Médianapló blogon a strasbourgi nemzetközi bíróság ítéletéhez kapcsolódva. Előtte egy korábbi cikkében – mások mellett – azzal foglalkozott: Korlátozható-e a kommentelés? Ugyanis a törvényszék határozata szerint valakinek helyt kell állnia a digitális sajtóban megjelenő szélsőséges (sértő) álláspontokért. Vagy a kommentelőnek, vagy – ha álnév mögé bújik – a véleményét közlő szerkesztőségnek, esetleg a tárhely-szolgáltatónak, aki a felületen helyet kölcsönöz a portálnak.

Az elsőként említett cikkhez hozzászólók közül megragadott bizonyos „Prolle” kommentje. Mint írta: faluban nőtt fel, deportált dzsentricsaládban. Apja egykori ludovikás tiszt, úriember volt, soha, de soha illetlen szót, káromkodást nem hallott tőle. Nagyjából a rendszerváltozásig elviselhetőnek érezte a társadalmi környezetet. Ám ezt követően annyira kiakadt az MDF-től az MSZMP/MSZP-n, az SZDSZ-en át a Fideszig mindattól, amit a politikusok műveltek – szabad rablás, a demokrácia égisze alatt az önkényuralom elemeinek becsempészése stb. –, hogy úgy érezte: „nyelvi eszközeim nem elégségesek annak kifejezésére, hogy mennyire gyűlölöm azt a VILÁGrendszert, amiben élek. (…) Rájöttem, hogy a trágárság alkalmas arra, hogy kissé levezesse a feszültséget. És akkor vettem egy noteszt és abba elkezdtem trágár szövegeket írni, javítgattam, tökéletesítettem.

A konzervatív értékek erősítése, az orosz–lengyel kapcsolatok javítása, esetleg a monarchia visszaállítása jegyében találkozhat a jövőben Ferenc pápa és Kirill moszkvai patriarcha.

Idehaza alig kapott figyelmet, hogy a hét fejlett ország vezetőjének legutóbbi eszmecseréje utáni napon Ferenc pápa feltűnően szívélyesen fogadta Vlagyimir Putyin orosz államfőt. Azt a Putyint, akit a hetek kizártak a tanácskozásukról, s aki június 10-én Rómába érkezve először a Vatikán állam fejénél – ily módon kollégájánál – vizitelt. Ezt megelőzően a két személyiség között 2013 decemberében, szintén a Vatikánban, jött létre hasonló megbeszélés.

Rómában, illetve Moszkvában eltérően adták meg a találkozó időtartamát, mintegy példázva a nyugati és a keleti időérzékelés közötti legendás különbségét. (Szicsasz!- ha ez még mond valakinek valamit.) A két órajárás szerinti ötven, illetve több mint hatvan perces találkozó légköréről a hivatalos közleményekhez képest többet árult el, hogy a katolikus egyházfő, a vendégével való hosszas kézfogás alatt, mindjárt az üdvözléskor azt mondta: „Elnök Úr, köszönöm a látogatását. Imádkozom Önért!” (A videón 0:50-nél) Ezt akár válaszként is felfoghatta az USA vatikáni nagykövete, illetve az ukrán görög-katolikus egyház vezetője, akik előzőleg arra akarták rávenni a Szentszéket, hogy álljon be végre a sorba és keményebben bírálja Oroszországot az ukrajnai konfliktusban játszott szerepe miatt. (Brávó, Amerika!)

A magyar romlás századát idézi fel Orbán Viktornak a menekültügyben elért brüsszeli győzelme. 

Még egy ilyen orbáni győzelem, és az ország az iszlám szélsőségesek elleni jövendő, évszázados küzdelem mocsarában találja magát. Méghozzá úgy, hogy a tőlünk nyugatabbra lévő államok arra hivatkozhatnak: Orbán Viktor kormányfő maga kérte, hogy Magyarország külön elbánásban részesüljön a legújabb kori népvándorlás, s ami ennek következménye lehet, a radikális iszlám térhódításának ügyében. Láthatóan nem gondolt arra, hogy volt már ez így. 1526, a mohácsi csata, még inkább 1541, azaz Buda elfoglalása után, az egykori Magyar Királyság „közepét, gyönyörű termékeny vidékeinek nagy részét, Egertől az Adriáig, és Gyulától a Balatonig a szultán tartotta hatalmában, az a török birodalom része volt.”

A bevándorlók Oroszországban is tüntetnek azért, hogy befogadják őket.

Legyezgeti az európai ember felsőbbrendűség-tudatát a Népszabadság, amikor június 11-ei Paradoxon című vezércikkében azt írja, hogy az Európai Unió alapértékei által megalapozott biztonság és jólét miatt vannak úton ide a menekültek milliói. Nem Oroszországba, nem Kínába, nem Törökországba mennek, hanem ide az unióba – rajzol fel hamis helyzetképet a lap.

Leáldozóban a szemtől szemben behízelgő modor külpolitikájának.

Magam is felhorkantam, amikor április végén Orbán Viktor bedobta a menekültügynek a terrorizmussal, a bűnözéssel való összekapcsolását. Az elmúlt öt hétben az Echo TV Visszhang című műsoraiban és a Bekiáltás blogon többször is taglaltam, hogy a kampányban egyaránt politikai játékszerként használják a külföldről érkező szerencsétleneket és azokat a honfitársainkat, akik nem látnak át a szitán.

Visszafordíthatatlanul vívják tovább a globális játszmát Ukrajnában is.

Nyugalomba helyezését kérte Heidi Tagliavini, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) nagyköveti rangban lévő, ukrajnai különleges képviselője. A miértre egyelőre nem válaszolt a hírt közlő svájci külügyminisztérium. Így csak annyit mondhatunk az oroszul kitűnően beszélő, a posztszovjet térség fegyveres konfliktusainak megoldásában 1995-től közreműködő diplomatáról, hogy 2014 júniusa óta láthatóan fontos szerepet játszott az ukrajnai konfliktus békés rendezését célzó két minszki megállapodás tető alá hozásában.

A Jobbikkal szemben már Orbán Viktor is nemzeti baloldalra vágyik.

Az utóbbi időben egyre több jelét tapasztalom annak, hogy a Népszabadságot nem az egy az akol, egy a nyáj jegyében kezdik szerkeszteni. A mostani hétvégi szám „Játszótér” című vezércikkében a szerkesztőség szóvá teszi, hogy miközben az MSZP azt követeli az EU parlamenti néppárti frakciótól, hogy zárják ki a Fideszt a pártcsaládból, a magyar szocialisták mélyen hallgatnak, amikor az ő ausztriai testvérpártjuk az idegengyűlölő Szabadságpárttal szövetkezik. Hozzá az újság Vélemény rovatában Pető Péter „Élet a halál után” című cikke arról szól, hogy az úgynevezett baloldali pártok álságos, vagyis az MSZP-éhez hasonló, magatartása mennyire általános a mai Európában.

Miközben a miniszterelnök lejáratja Magyarországot a kettős játszmájával, az ellenzék szőnyeg alá söpri a valós problémát.

Hogy mennyire nem a menekültek számára rakják ki – ha kirakják – a határaink közelében az állítólag 333 példányban készülő óriásplakátokat, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy eddigi tudásunk szerint, magyarul szövegezik őket. Ez önmagában igazolja, hogy a felhívások – ugyanúgy, mint a menekültügyben indított, úgynevezett nemzeti konzultáció kérdőívei, és sok kormányzati politikus megszólalása – tényleg a zsigeri indulatok felkorbácsolását szolgálják a magyar lakosság erre kapható nem kis részében. Ha nem ez lenne a szándék, akkor a figyelmeztetéseket arabul, albánul, kurd, pastu és más nyelveken tennék közzé.

Sietve hozzáteszem: isten mentsen meg bennünket ettől!

A védelmi és polgári termelés egymásra építésével teszik hatékonyabbá a katonai célú befektetéseket. Űrhajózás, atomipar, tankok, repülők, hajók és chipek.

Miért zuhant le az utóbbi időben több orosz rakéta, holott ezt megelőzően ilyen katasztrófák nem következtek be? Ezzel a felvetéssel indította Vlagyimir Szolovjov sztárriporter vasárnap éjszakai beszélgetését az orosz állami televízióban. (Kezdőpont a videón: 1:06:50) Interjúalanya Dmitrij Rogozin miniszterelnök-helyettes volt, aki három évvel ezelőtt vette át a teljes hadiipar, beleértve az atomipar, az űrhajózási- és repülőgépipar kormányzati irányítását.

Tudósítás egy képzelt budapesti parlamenti bizottsági meghallgatásról.

Az amerikai kormányzat úgymond aggódik a demokratikus intézmények magyarországi eróziója, a korrupció és a civil társadalmat ért támadások miatt. Kedden ezért tartottak meghallgatást a magyar ügyekről Washingtonban, a képviselőház külügyi bizottságának illetékes, ellenzéki vezetésű albizottságában.

Az aggodalmat magam is osztom, amit az ebben a blogtérben olvasható több cikk tanúsít. Ennek ellenére van fenntartásom azzal kapcsolatban, hogy raportra mennek egy állítólag független ország képviselői az USA kongresszusának egyik szervezete elé. Ha pedig ez a normális, akkor...