A Németország területén most folyó harcászati gyakorlatokhoz lengyelül, ukránul, s főleg oroszul beszélő statisztákat toboroznak.
Orosz villámháborútól tart a Baltikum – adja hírül az Euronews. A litván elhárítás szerint Moszkva hadereje 24 órán belül támadásra kész. Egykori tanítványom küldte a linket, s arra kért, hogy kommentáljam a hírt. Íme:
A CEU-ügy arra kellhet a kormánynak, hogy kierőszakolja az érdemi kapcsolatfelvételt a Trump-adminisztrációval.
Örökös lépéshátrányban vagyunk Orbán Viktor és csapatának észjárásával szemben. Jól példázza ezt a budapesti Közép-európai Egyetem (Central European University - CEU) körüli polémia. Azt követően, hogy március 28-án, kedden a kormány módosító javaslatot nyújtott be a felsőoktatási törvényhez, sokan azt vizionálták, hogy a Soros György által alapított intézmény, s annak szellemisége ellen indult támadás. Némelyek szerint az lenne a cél, hogy sóval hintsék be még a helyét is sok Fideszes alma materének, amely amúgy – amiként én látom –, mint intézmény eléggé távol tartja magát a magyarországi hétköznapoktól. De a hétvégére kiderült, hogy olyan összefüggésről is szó lehet, amire eddig nem gondoltunk.
A CEU számíthat a hatalmas amerikai állam védelmére. De miért e kitüntető figyelem?
A hazai mellett a világsajtó is azzal van tele, hogy a magyar kormány el akarja lehetetleníteni a Budapesten működő, Soros György által alapított Közép-európai Egyetemet, azaz a CEU-t. Azonban egy szál, a kémügy rendre kimarad a bősz elemzésekből. Pedig még Bolgár György is figyelmeztetett!
A titkosszolgálatok egykori (?) tagjai szinte elfoglalták a médiateret, hogy olyan dolgokról beszéljenek, amilyenekről – eddig úgy tudtuk – csak akkor beszélhetnek, ha erre megbízóik utasítják őket.
Volt idő – Vagy csak a vágyakban élt az is? –, amikor a moralizáló értelmiség jelesebb tagjai nem azt tűzték ki célul, hogy az embereket az Evangéliumtól a szolgálati szabályzathoz térítsék át. A francia Julien Benda világítja meg ezzel az orosz Lev Tolsztojtól vett példázatra épülő gondolattal az 1927-ben megjelent Az írástudók árulása című tanulmányának lényegét. Talán ez a dolgozat volt az első, amelynek szerzője azzal szembesítette a nyugati értelmiséget, közöttük a történészeket, a művészeket, sőt az Egyház embereit, hogyan kezdtek alájátszani azoknak a politikai szenvedélyeknek, sőt szolgálni őket, amelyek az embereket, a nemzeteket egymásra uszítják.
E száz éve tartó folyamat részeként, a legutóbbi időben a politikai szenvedély felszításnak új módszerére találtak a hatalom birtokosai és az őket szolgáló média munkatársai. Internetes és nyomtatott újságjainkat, a rádió- és televíziós műsorokat volt (?) kémek, titkos szolgálatok egykori (?) alkalmazottai árasztották el. A tegnap alighanem csúcsot döntött e tekintetben. Az Index interjúja nyomán nem tudtam olyan adóra kapcsolni, nem tudtam olyan közéleti internetes felületre kattintani, hogy ott ne valamely leszerelt (?) ügynök magyarázta volna a szolgálatok működésének mechanizmusait, s ne arról akart volna meggyőzni, hogy az oroszok mindig is spájzban voltak, és persze az amerikaiak, meg a románok, meg a kínaiak, meg…
Bár minden külföldi akadály elhárult, itthon még abban sincs egyetértés, hogy lehet-e népszavazást kiírni a paksi erőműbővítés ügyében.
Arra biztat bennünket a Lehet Más a Politika (LMP), illetve a Párbeszéd Magyarországért Párt (PM), hogy ha majd módunkban áll, szavazzunk a paksi atomerőmű bővítése ellen. Én kétszer is meggondolnám, hogy akár csak egy szavazat erejéig is vállaljam a döntés felelősségét ebben a nagyon bonyolult ügyben. Az egyetlen dolog, amit állampolgárként elvárnék, hogy folyjanak nyilvános és részletekbe menő viták minden lehetséges fórumon, de valódi szakértők között.
Az üzemek államosítása után talán csak egy lépés a délkelet-ukrajnai területek Ukrajnából való kiszakítása.
Egy amerikai honatya a minap az Oroszország elleni teljes blokád gondolatával rukkolt elő. Ötlete, amely persze igencsak hátrányosan érintene néhány jelentős, amerikai érdekeltségű multinacionális céget, vagy, hogy mást ne mondjak: az USA űrprogramjának végrehajtását, most végképp szárnyakat kaphat a délkelet-ukrajnai helyzetben bekövetkezett fordulattól.
Petőfi Sándor Nemzeti dalának jól ismert sorát szégyenteljesen hibásan, értelmetlenné torzítva szerepeltették.
Most, hogy már a Klubrádió február 28-ai Megbeszéljük… műsorába is betört a miniszterelnök mögötti felirat botránya, magam is késztetést érzek arra, hogy összefoglaljam az internet különféle bugyraiban a témáról kifejtett véleményemet.
Az USA-val való konfrontáció új szakaszának kezdetén áll Oroszország – állítja egy moszkvai közíró.
Vége a mézesheteknek Trumppal, amelyek egyébként soha nem is léteztek – írja az Ekho Moskvi rádió honlapjának ellenzéki bloggere, Andrej Illarionov* közgazdász.
Pontosan így van – válaszoltam Amerikában élő ismerősömnek, akitől a poszt linkjét kaptam. Csakhogy a nyugati, s részben az orosz sajtó értékelésével ellentétben, a Kreml vezetői, s az állami televízióban megszólaló, Putyin politikáját magukénak valló közéleti szereplők mindig hűtötték a kedélyeket. Már amennyire jól ítélem meg ezt az orosz állami tévé napi közéleti műsoraiból, és az interneten általam olvasott, különféle orosz lapok cikkeiből. Ezek alapján az emlékezetemben úgy él: legfeljebb arról beszéltek a hivatalos álláspontot magyarázók, Hillary Clintonról már tudjuk, hogy konfliktuspárti, Donald Trump viszont tiszta lappal indul. De feltételezzük, hogy ő is az amerikai érdekeket fogja képviselni, mert mi mást. Úgyhogy az Ekho Moskvi publicistájának felismerése nekem nem meglepetés.
Sok ostoba szurkol azért, hogy az USA és Oroszország a fejünk felett csapjon össze egymással.
Hetek óta döbbenten olvasom a magukat - jelentsen bármit is a kifejezés - liberálisnak tartó ismerőseimnek az amerikai választások számukra kedvezőtlen eredménye miatti dühödt kommentjeit.
1867-ben 1848-ig kellett volna visszanyúlni, köztársaságot teremteni, a nemzetiségeket a kormányzásba bevonni. Ám a racionalitást ugyanúgy legyőzte a félelem, mint minden további, hasonló esetben. Beleértve ebbe napjainkat is.
A magyar uralkodó osztálynak a Habsburgokkal való 1867-es kiegyezéséhez közeledve szaporodnak az értékelések. Ezek között, restanciáim feldolgozása közben, csak most futottam bele a Magyar Nemzet február 4-ei számában Csizmadia Ervin politológus írásába, amelyben a szerző előrejelzi A magyar politikai fejlődés logikája, 1867–2017 című könyvének megjelenését. Ennek apropóján Bibó István kifejezésével szól zsákutcás történelmeinkről, és a közéletünket évszázadokra visszamenően jellemző politikai percversenyről. Elemzését azzal a gondolattal zárja, hogy a politikát végre nem csak a mai nyomorúságaink szemszögéből kellene látni, hanem tágabb keretben szemlélni.
